Feedek
Megosztás

Mi dolga van egy szülőnek?

A gyermeknevelés és a párkapcsolat, két olyan téma, ami mindannyiunkat foglalkoztat, akik felnőttkorban vagyunk. Rengeteg szakkönyv áll rendelkezésünkre mindkét témában, jobbnál jobb, bölcsebbnél bölcsebb tanácsok tömkelegével. Általánosságban ugyanazokkal a problémákkal küzködünk, ugyanazok foglalkoztatnak mindenkit...hogyan legyünk jó szülők...miért így vagy úgy viselkedik a gyermekünk...hogy a szülő mindent megad a gyermeknek és az mégis hálátlan...stb.

Először a gyermeknevelés témakört boncolgatnám az én szemszögemből.

Kislányként, már  megfogalmazódott bennem egy csomó minden, hogyan szeretném majd nevelni  a saját gyerekeimet. Arra gondoltam, hogy azokat a dolgokat, amik engem is jó érzéssel töltöttek el, azt továbbadom nekik, amik viszont rossz érzéssel, azokra tudatosan majd figyelek, hogy ne vigyem tovább. Amikor megismertem a férjem, rövid időn belül a gyermeknevelésről beszélgettünk, hogy melyikünk, hogyan képzeli el, ki milyen szigorú szülő lesz majd. Az első terhességem előtt már eldöntöttem, hogy egyetlen szakkönyvet sem veszek, nem akarom, hogy befolyásoljon bármelyik is, szerettem volna, ha magam jövök rá bizonyos dolgokra. Hittem abban, hogy a gyermek fogja diktálni a tempót, és abban is, hogy az én gyermekem szokásairól és a közös életünkről senki nem tud előre semmit megírni, nincs két egyforma szülő-gyermek kapcsolat. Úgy gondoltam, ha valaki a saját tapasztalatát leírja, az lehet érdekes vagy megható, de nem biztos, hogy nálunk is beválik bármi abból, ami a könyvben van. Így nem volt nekem könyvem, sőt akkor még internet sem...volt egy 21 éves védőnőm, aki épp, hogy befejezte a főiskolát, és lehet, hogy jobban meg volt illetődve a babától, mint én. Több év múlva jöttem rá, hogy milyen jó, hogy nem bújtam a könyveket. Az én gyermekem az elején szépen csinálgatta az érdekesebbnél érdekesebb dolgait...mosolygós baba volt, fordult jobbra, balra, de amikor ott volt az idő, hogy mások elmondása szerint már ülnie kellett volna egyedül, Ő bizony nem ült, mindig oldalra borult. Amikor a kiságyba már ideje lett volna, hogy felálljon, Ő nem állt fel. Felemelte a két karját, jelezte, hogy vegyem ki a kiságyból, én próbálkoztam csalogatni, hogy álljon fel, akkor kiveszem, de csak mosolygott , én meg kiemeltem. Amikor a mászás következett volna, letettem a földre, hasra, mert mondták, hogy akkor kezdi el, az én gyermekem meg sem mozdult. Egy idő után hátrafelé kúszott. Egy éves volt amikor már illett volna neki álló helyzetéből lecsücsülni a földre, ha elfárad...nem hajlította be a térdét, ahhoz, hogy le tudjon ülni, hanem zuhant háttal a földre, alig tudtuk elkapni, hogy ne üsse meg nagyon magát. Valamiért elfogadtam, hogy az én gyermekem semmit nem úgy csinál, mint ahogy mondják az ismerősök illetve amikor érdeklődtek, hogy miket csinál, vagy konkrétan rákérdeztek bizonyos tevékenységekre, akkor mondtam, hogy még nem tartunk ott, de tudom, hogy egészséges. A gyermekorvos is elfogadta, hogy nálunk ez van, nem szokványos a folyamat.

Azóta sok sok év telt el, a második gyermekünk is megszületett, aki körül szintén sok olyan dolog volt már az elején, ami másképp zajlott, mint ami szokásos lenne.

Időközben próbáltam visszaemlékezni azokra a gondolataimra, amiket kislányként elraktároztam, hogy hogyan szeretnék nevelni gyerekeket. Felelevenítettem a jó és a rossz érzésű emlékeket, hogy azok segítsenek. Az biztos, hogy egyik legszeretetteljesebb feladat gyermeket nevelni, de a legnehezebb is. De ez is hozzáállás kérdése, hogy mennyire fogadjuk el, hogy nehéz. Nehezíteni tudja a folyamatot, az, ha mindenáron a magunk akaratát akarjuk ráerőltetni a  gyermekünkre, és Ő ellenáll nekünk. Nehezíti a folyamatot az is, ha nagyon szülők akarunk lenni. Olyan szülők, ahogy megtanultuk, hogy milyennek kell lenni egy szülőnek. Mert egy szülő ha azt hiszi magáról, hogy mindent jobban tud mint a gyermeke...ha egy szülő megszeretné védeni minden nehézségtől a gyermekét, akkor az tényleg nehézségekbe ütközik. Elhangzik sokszor, hogy a gyermeknek szeretetre van szüksége...én még hozzáteszem, hogy a saját tapasztalataira is. Helyette , mint szülő nem tapasztalhatom meg mindazt, amire neki van szüksége, hogy fejlődjön. Én a háta mögött vagyok, leszek mindig, hogy támogassam. Tanácsot is csak óvatosan adhatunk, mert nem tudhatjuk, hogy az ő lelke mit vállalt fel . A kamaszkor egyik legnehezebb időszak úgy a gyermek mint a szülő életében...legalábbis ezt írják a szakkönyvek. Ez a tapasztalat sok szülőnél is...Én személyesen azt tapasztalom, hogy akkor nehéz ez az időszak, ha nem engedjük a gyermekünknek a kibontakozását. Ha nem engedjük, hogy csalódjon...szerelembe, barátokba, bennünk a szülőkbe, saját magába. Amikor a gyermekünkkel harcolunk, saját magunkkal is harcolunk,mert nem tudjuk hogyan kell viselkedni.Nem lenne jobb, ha megkérdeznénk akár már vita közben  vagy utána, hogy szerinte nekünk mi a dolgunk az ő életében? miben tudunk segíteni kölcsönösen egymásnak, hogy mindenkinek jó legyen? Ha döntés előtt áll, fontos, hogy a véleményünket, tapasztalatainkat megosszuk velük, de az nem annyira fontos, hogy mi meghozzuk számára a legjobb döntést. Honnan tudjuk, hogy neki tényleg az a legjobb?Legtöbbször elég lenne, ha arra gondolnánk, hogy amikor nekünk is fájdalmas, rossz érzést okoztak a szüleink, ők sem szándékosan tették azt, hanem azt gondolták, hogy nekünk a legjobbat teszik. Közben mi tudtuk, hogy nekünk nem az a legjobb. Ha mégis belekeveredünk vitába, konfliktusba, a gyermeknek jogában van haragot érezzen a szülő iránt. Az az ő érzése...nem szabhatjuk meg neki, hogy érezzen.

Sokszor halljuk, hogy milyen okosak a mai gyerekek. Már pici korban értelmesen lehet velük beszélgetni...van véleményük bizonyos dolgokról. Saját tapasztalatom, hogy érdemes tanácsot kérni a gyerekeinktől, érdemes figyelni őket, mert jelzik mire van szükségük a haladásukhoz, a fejlődésükhöz. Nem érdemes mindig az anyagiakra hivatkozva kivonulni az életükből, hogy mindent megakarunk adni nekik...a szeretet, a biztonság, az odafigyelés többet ér mindennél.

Azt is fontos figyelembe venni, hogy nem véletlen, hogy melyik gyermek melyik szülőpároshoz születik meg. Annak a gyermeknek pontosan arra az anyára és arra az apára van szüksége, hogy fejlődjön. És annak az anyának és apának is arra a gyermekre van szükségük, hogy ők is fejlődjenek, tanuljanak.  A szereteten kívül semmivel nem kell túlzásba esni...Szoktam mondani, hogy mi szülők legyünk a gyermekeink pszichológusa.

Sok felnőttkori betegség gyógyulása a szülőkkel való kapcsolaton múlik. Komoly, gyógyíthatatlan betegségek tudnak eltűnni, ha rendezzük a nézeteltéréseket, bocsánatot tudunk kérni, ha megtudunk bocsátani ...és ezzel nem kell várni addig, amíg valaki már a halálos ágyán fekszik. Akkor sem késő... de minek kell sokáig várni egy jó, felszabadító érzésre ? Már az a gondolat, hogy egyetlen szülő sem akar szánt szándékkal rosszat a gyermekének, el tud juttatni a megbocsátáshoz. Ha mégis rosszat tett, akkor tegyük fel a kérdést, hogy vele hogyan bántak az ő szülei és így lehetne folytatni. A folyamatot mi magunk le tudjuk zárni, ha figyelünk arra, hogy mi ne úgy viselkedjünk a mi gyerekeinkkel, hogy ők ne vigyék tovább azt ami nem építő, inkább romboló hatású. Testet- lelket romboló...

Ahol dolgunk van, ott vagyunk otthon?

Egyik reggel, a kedvenc tévéműsoromban, határon túli magyarokkal kapcsolatban volt a beszélgetés témája. A vendégek között is volt olyan, aki határon túlról érkezett. Ahogy lenni szokott ebben a műsorban, a gyermekkorról kezdtek el először beszélgetni. Kinek milyen gyerekkora volt...mennyiben más most felnőttként az élete, mint ahogy azt korábban elképzelte...milyen hagyományokat hozott át ide Magyarországra az otthoni szokásokból...mennyire őrízte meg a beszédstílusát, a sajátos szavak használatát.

Erdélyben, Gyergyószentmiklóson születtem...Gyergyóalfaluban éltem 18 éves koromig. Abban az időben, különböző okok miatt nagyon sok erdélyi, vajdasági fiatal érkezett velem együtt ide Magyarországra. Sok mindenkivel ellentétben, nekem nem volt sok rossz tapasztalásom, ami a beilleszkedést illeti. Akikkel én találkoztam, főleg az elején, kíváncsian fordultak felém, érdekesnek találták, hogy tudok magyarul beszélni...azt mondták, hogy egész érthetően beszélem a nyelvet :). Sok embernek érthetetlen volt, hogy miért nem keverem a román szavakat a magyar szavakkal. Volt olyan is, aki nem tudta pontosan hol van Erdély. Mivel szépen, érthetően beszéltem a magyar nyelvet, időnként használtam otthoni szavakat, amiket lefordítottam, hogy itt is értsék, a kedvességemmel együtt különlegesnek tartottak. Volt olyan , aki szidta a politikát, a Nagy Magyarország széthullását, hogy milyen kár, hogy az erdélyi , vajdasági magyarok nem élhetnek együtt a magyarországi magyarokkal. Valamiért ez engem soha nem érintett meg, nem éreztem, hogy ettől én kevesebb vagyok, mint bárki, aki itt él Magyarországon...nem voltam emiatt szomorú, de még dühös sem, mint egyesek. Néha rosszul is éreztem magam, hogy nem érint meg ez az oldala a magyarságnak, de nem akartam megjátszani magam, hogy engem is zavar. Egészségügyi végzettségemmel klinikán kezdtem el dolgozni, a betegek is hamar elfogadtak, soha nem éreztették azt, hogy elfoglalom egy magyar helyét és, hogy miért nem megyek haza. Sok mindenkitől hallottam, hogy ez jellemző volt akkoriban.

Sok éven keresztül volt honvágyam, egy pár alkalommal össze is pakoltam, hogy hazamegyek...aztán kipakoltam, és folytattam a dolgom. A kollegák és a betegek között barátokra találtam, volt  velem egy korosztályú , de volt sokkal idősebb is, aki a szívemhez közel állt(van aki azóta is hozzátartozik az életemhez, van olyan akinek már csak a lelke maradt velem).

Először akkor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy mit keresek itt, amikor Édesapám a kórházba került és csak telefonon keresztül tudtam vele beszélgetni...dühös voltam magamra, hogy a távolság miatt, a munkám miatt nem tudom meglátogatni...dühös voltam, hogy sok idegen embernek segítek a gyógyulásában és Édesapámnak nem tudok. Abban az időben, volt egy idős bácsi aki vesebeteg volt, sokat beszélgettünk és egyszer megkérdeztem mivel foglalkozott amíg tudott dolgozni. Mondta, hogy főkönyvelő volt egy cégnél...mire én is mondtam, hogy Édesapám is főkönyvelő. Akkor is tudtam, hogy nem véletlen, hogy közel kerültünk egymáshoz ezzel a bácsival, kölcsönösen rajongtunk egymásért...de amikor kiderült, hogy ugyanaz a két ember szakmája, akkor az jutott eszembe, hogy ajándékba kaptam a bácsit az Élettől, hogy ne szomorkodjak az otthoni szeretteim miatt.A bácsi nem pótolta Édesapámat, de elviselhetőbbé tette az ittlétemet, sőt szerettem itt lenni.

Mindig szerettem és mai napig szeretek a gyermekkoromról mesélni...sok érdekességet csináltam, ami nem jellemző úgy általában a gyermekekre. Ha találkozok valakivel, aki szintén otthonról költözött ide, örömmel beszélgetek az otthoni szokásokról, a beszédről, azokról a szavakról, amiket az otthon élő emberek használnak. Néhány régi barátommal, ismerősömmel tartom a kapcsolatot, de nem mondhatom, hogy nagyon mélyen benne maradtam volna az otthoni életben. Persze ezt most nem a családomra értem, mert velük szoros a kapcsolatom. Inkább arra célzok, hogy van aki évente több alkalommal hazajár, amíg én maximum kétszer. Az a beszélgetés, amit azon a reggelen hallgattam a határon túli magyaroktól, nagyon megérintett. Megható volt, hogy mennyire tartják a tájszólás használatát, hogy mennyire szívükön viselik az otthoniak életét, sorsát, és amiben tudnak segítenek, gyakran hazajárnak. Elérzékenyültek, amikor az otthoni életről meséltek...volt aki mondta, hogy nem tudná elképzelni, hogy elköltözzön arról a helyről, ahol született, inkább felvállalja a sok utazást, ami a munkájával jár, de akkor sem hagyja el a szülőhelyét. Eddig is hallottam ilyen megszólalásokat, mégsem hatódtam meg ...most végig sírtam a műsor alatt. Nem bántam meg egyáltalán, hogy ideköltöztem, mert tudom, hogy itt van dolgom, van egy fantasztikus családom, itt is otthon vagyok. Valamiért mégis kavarognak bennem a gondolatok, hogy miért érzem mostanában, hogy még otthon is dolgom van. Felszakadt most valami bennem...a régről, a gyermekkoromról, az otthonról, az emlékekről...kíváncsian várom, hogy mit hoz a jövőm, mert tudom, hogy nem véletlen az amit érzek. És az sem véletlen, hogy megnéztem ezt a műsort, ami pontosan úgy volt összeállítva, hogy az bennem elindítson útjára egy folyamatot.

Lélekterv kontra Ego terv

Hatalmas élmény volt számomra, amikor a lélek felvállalásáról hallotam, hogy leszületésünk előtt megtervezzük az Életünket. Ez egy olyan információ volt nekem, amit első pillanatban tudtam, hogy így van. Nem kérdőjeleztem meg, nem akartam, hogy bárki bebizonyítsa, hogy így van, nem kerestem tudományos háttér infókat, csak, hogy biztos legyek benne. Még nagyobb élmény volt és az nem csak nekem, hanem még a gyermekemnek is, amikor egy hölgy ismerősöm közölte, hogy azért választott a gyermekem engem Édesanyjának, mert én tudom a legjobban, legtökéletesebben biztosítani azt a háttért, amire szüksége van az életfeladata elvégzésére. Kérte a gyermekemet, hogy mindig kérjen tőlem bátran segítséget és hallgasson rám, mert a megérzéseimen keresztül nagyon jó útmutatást tudok adni. Ezzel többnyire így vagyunk, mi anyák, hogy tudjuk, hogy vannak megérzéseink, azt is tudjuk, hogy jó az, ha hallgatnak ránk a gyerekeink, és mégis legtöbbször bonyodalmakban ütközünk, mikor a gyermekeink köszönik, nem kérnek a mi segítségünkből.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert jó időben, jó helyen hangzott el ez a mondat, a gyermekem is nagyon befogadó volt...rám nézett és mosolyogva mondta, hogy " igen, mindig úgy szokott történni, ahogy anya megérezte." Ennek hatására gyakran hallgat rám és gyakran kér tőlem tanácsot...mindig a végső döntést egyedül hozza meg, de fontos neki a véleményem, a megérzésem.

Fejlett képzelőerőmnek köszönhetően, sok könyv olvasása alatt, láttam magam előtt, ahogy a lélek megtervezi a következő életét. Amint írtam is, nekem ez teljesen természetes, tudom, hogy nem véletlenszerűen születünk meg valahová, valamikor...ezért élethű képet festek a történetről magamnak a képzeletemben. A kérdésem inkább arra teszem fel, hogy ami megtörténik velünk, mindent előre megtervezünk, vagy csak valamennyi része a megtervezettnek?

Tervezés ide vagy oda, születésünkkor megkapjuk  a szabad akarat lehetőségét. Döntéseinktől függ, hogyan haladunk a dolgainkkal. Tudjuk, hogy fontos megérzéseinkre hallgatni minden döntés előtt. Bárhogy döntünk, minden esetben lesz valami következménye. Ha mindent megterveztünk, akkor mégis hogy van szabad akaratunk? Ide írhatom most azt a példát, hogyha egy döntés előtt állunk és az egyik lehetőség figyelembevételénél jobb a megérzésünk mint a másiknál, akkor a jó érzésű lehetőséget választjuk, de, ez lehet, hogy a tervezésnél is jelen volt, hogy azt az utat követjük. A belső hangunk, a megérzésünk segít nekünk emlékezni arra a tervre, amit a lelkünk előkészített. Menetközben, a lelkünk változtathat, felülírhatja az eredeti tervet, amikor már tapasztalatai által halad az úton. A lelkünknek van szabad akarata.

De ahhoz, hogy boldoguljunk a Földön, Egoval rendelkezünk, ami sok mindenben segít. És sok mindenben nem segít. Az  Ego is tervez , ugyanúgy mint a lélek. Az Egoval való tervezést ajánlják is a szakemberek, mert ad egy rendszert az életünkben. Sikereket, célokat tűzünk ki,  lépésről lépésre szeretjük megtervezni az előttünk álló eseményeket. Mi van akkor,ha  nagyon egoközpontú valaki, háttérbe szorítja a megérzéseit, a lélek hangját? Ha eltervez valamit, közben érzése alapján nem azt tenné, de az ego-ja nem engedi, hogy változtasson? Ilyen esetekben jönnek az akadályok, a betegségek, a kényszerleállítások.

A két tervet nagyon egyszerűen összehasonlítva, elég nagy különbséget látok.  Az egyensúlyt meglehet találni a kettőközt, ha tudatosan és megérzéseinket figyelembe véve éljük az életünket, ami persze elég nagy kihívás. A lélek tapasztalatok által fejlődik, különböző történésekben megélt érzéseken keresztül. Legtöbbször jó lenne megúszni bizonyos eseményeket, szeretnénk túllenni rajta, de például amíg a türelmet, a kitartást nem tanuljuk meg, addig visszatérnek a hasonló életesemények, amikor a türelmünk van próbára téve. Az alkalmazkodáskészség, a segítőkészség, a feltétel nélküli szeretet, a gondoskodás, az együttérzés stb. megtanulása mind szerepelhet a lélektervben. Az Ego tervben nem ezek kerülnek előtérben. A szakmaválasztásnál, a párkapcsolatnál (rangon aluli, iskolai végzettség stb.), anyagi javak megszerzésénél az Ego elviheti rossz irányba az életünket akkor, ha nem hallgatunk a megérzésünkre, az ösztönünkre. Az Ego tervben inkább a gyűjtögetés, a mindenáron előrehaladás, mindenkin átgázolás és az érzések nélküli kapcsolatok kapnak nagyobb hangsúlyt. A két terv külön-külön nem kielégítő többségünknek...de ötvözve a kettőt, élhetünk egy kiegyensúlyozott életet.

Megismerni magunkat...de hogyan?

Számtalanszor beszélünk az önismeret fontosságáról. Különböző tréningeket is szerveznek, tanfolyamokat, ahol ígéretet tesznek, hogy amikor vége lesz az adott képzésnek, magasszintű önismerettel fogunk rendelkezni. Sokat gondolkoztam, hogyan is tudunk eljutni, ahhoz a pontig, amikor kijelenthetjük, hogy ismerjük magunkat. Van egyáltalán az a pont? Vagy idő végezetig rajta vagyunk egy úton, ahol folyamatosan ismerkedünk magunkkal. Ezeken a képzéseken felkészítést kaphatunk, hogyan figyeljünk magunkra, hogyan feszegessük határainkat és arra, hogy fontos az őszinteség magunkkal szemben. Én személy szerint soha nem vettem részt ilyen önismereti képzésen, nem is készülök rá, viszont sok ismerősöm már volt és az ők visszajelzéseiket hallgattam végig.

Nekem az önismeret egy része arról szól, hogy megfogalmazom magamban, mélyen mit gondolok arról, hogy ki vagyok, mi célom van a születésemmel, megfogalmazom a belső vágyamat. Mivel hiszek abban, hogy mindenki egyedi céllal érkezett a Földre, mindenki egyedi és pótolhatatlan, két ember nem tud egy azonos munkát ugyanúgy elvégezni, ezért fontos, hogy mi magunk legyünk tisztában valamennyire mi az erősségünk. Ha tudjuk, hogy mi az, akkor bátran beszéljünk róla. Először magunknak. Ha jönnek a megtanult, jól ismert  lebeszélő gondolatok, amik akadályoznak, amik hátráltatnak, amik el akarják hitetni velünk, hogy rosszul érezzük, hogy miben vagyunk jók, azokat cseréljük le bíztató, motiváló, önelfogadó gondolatokra. Ha már magunkkal jól átbeszéltük, akkor jöhet a környezetünk. A környezetünkkel óvatosan bánjunk.

Nem véletlen, hogy kik a szüleink. Az sem véletlen, ki a társunk, kik a testvéreink, gyermekeink, barátaink, munkatársaink. Az is mindenkire, saját magára van bízva kinek a véleményére hallgat. Akik feltétel nélkül szeretnek, ők többnyire a szüleink. A szülők elfogultak általában a gyerekeikkel, ezért nem mindig őszintén mondják el egy negatívabb tulajdonságainkat.De, ha felhatalmazzuk őket, megígérjük, hogy nem sértődünk meg, bármi legyen is az amit hallunk, inkább elgondolkodunk rajta, akkor elindulunk egy önismereti képzésen. Amikor elhangzik egy vélemény, még, ha nagyon nem értünk vele egyet, nagyon sérti az Egónkat, akkor is érdemes elfogadni és őszintén szembenézni az elhangzottakkal. Ha nem ezt érzékelné, tapasztalná a megkérdezett Rólunk, akkor nem azt mondta volna. Az lehet, hogy mi nem úgy szeretnénk közölni, nem azt szeretnénk mutatni magunkból, de a másik fél attól láthatja úgy. Meggyőzhetjük az ellenkezőről, de akkor miért kérdeztük meg, ha nem fogadjuk el.

A gyerekek a szülőkkel már kritikusabbak és nagyon őszinték. Ez mindig így volt, és így is lesz. Az más kérdés, hogy volt-e, van-e lehetőségük, hogy kritikusak, őszinték legyenek? Mivel járt, jár az őszinteségük? Ezt nem boncolgatom, mindenkire rábízom a választ.

Minden családnak van szokása, elvárása, amik generációról generációra folytatódik, kisebb nagyobb átalakítással. Ha egy gyermek nem is mondhatja ki a véleményét, attól megfogalmazza magában és mivel megfogalmazza, az már létezik a gondolatában. Néha előbukkan egy - egy szó, mondat, véleményt alkot, akaratától függetlenül...csak, úgy kicsúszik a száján, ami után megijed és fél a következményektől. De ez is rajtunk, szűlőkön múlik, hogyan irányítsuk ezt a folyamatot. Ha leordítjuk a gyermekünket, pofátlannak, visszaszájalósnak nevezzük, akkor egyértelmű, hogy félelem marad benne és arra a következtetésre jut, hogy nem szabad őszintének lenni. Ha megkérjük, hogy attól, hogy harag van benne a viselkedésünk miatt, vagy, ha azt látja, hogy igazságtalanok vagyunk, akkor tiszteletteljesen is értésünkre lehet adni, nem lesz következménye, maximum egy-két percig rosszul esik, hogy ilyen véleménye van rólunk, de elfogadjuk és figyelni fogunk magunkra. Így megtanulja a gyermek, hogy akit szeretünk, bátran lehetünk vele őszinte, bármit megtudunk beszélni és még tanulunk is belőle. Nem hiába mondják, hogy a gyermekeink a legnagyobb tanítóink.

Saját tapasztalatom az, ha humorral tudjuk kezelni a kialakult helyzetet és elfogadjuk, attól, hogy felnőttek vagyunk, a gyerekre sokszor érdemes hallgatni.  Hatalmazzuk fel, hogy időnként hangosan alkosson rólunk véleményt.

A gyermekem, amikor ötödik osztályos volt, Anyák napjára kapott egy feladatot az osztállyal együtt, hogy az Édesanyjukat mindenki jellemezze öt mondattal. Nagyon izgultam, hogy mit írhatott az én gyermekem, kíváncsi is voltam és féltem is. De mitől félhettem? Az őszinteségétől? Hogy mit szól a többi Anyuka, hogy milyennek lát engem a gyermekem? Az igazság az, hogy meghatározta az önismeretem, az akkor elhangzottak. Mivel a gyermekemtől származott, ezért tudtam, hogy igaz minden állítása. Többek között közte volt az is, hogy nagyon segítőkész vagyok...ez jól esett, hogy már a kiskorú gyermekem is felfigyelt erre és fontos tulajdonságomnak tartja. Ami vicces volt, de mégis megjegyeztem, az az volt, hogy akkor tetszem neki, ha nem sminkelem magam. Ez annyira igaz, hogy amikor egy éves volt, készültünk egy esküvőre a férjemmel, kisminkeltem magam és amikor meglátott a gyermekem, elkezdett sírni. Akkor még sírással tudta kifejezni nemtetszését. A jellemzésem után még annyira sem festettem magam, mint előtte. Pedig nem mondhatom, hogy nagyon sminkpárti lettem volna valaha is. Ha mégis ráveszem magam egy szemkihúzásra, mindig eszembe jut, hogy a természetességem a legjobb.

Egy másik alkalom, a másik gyermekemmel...Anyák napjára kérdésekre kellett válaszolniuk a gyermekeknek, hogy ők, hogy látják Édesanyjukat. Az egyik kérdésre a válasz mély nyomokat hagyott bennem sokáig. A kérdés úgy hangzott, hogy mit szeret anya a legjobban csinálni? Az én gyermekem azt válaszolta, hogy pihenni. Az első reakcióm az volt, hogy tiltakozom,persze csak magamban...haragot is éreztem, hogy írhat ilyent rólam a gyermekem, mikor mindennapom arról szól, hogy a családommal törődöm, velük foglalkozom, sokat dolgozom, alig jut időm pihenni. Hazafelé jövet megkérdeztem, hogy miért írta ezt, de igazából nem is akartam hallani a választ, mert igazságtalannak éreztem. Végig azon pörgött az agyam, hogy nem igaz, hogy nem látja, mennyire fontosak nekem, hogy körülöttük minden jó legyen, hogy magammal, a pihenéssel alig törődöm. Pár év múlva, amikor nosztalgiáztunk, előkerültek a régi emlékek a fiókból, kezembe került ez a kis iromány is. Újból megkérdeztem, már nyitottabb voltam a válaszra, a gyermekem is érettebben tudta elmagyarázni az akkor leírtakat. A válasza az volt, hogy feltűnt neki, hogy időnként vágyakozással beszéltem a pihenésről és amikor végre sikerült akár már fél órát napközben pihennem, nagyon hálás voltam és sokszor megismételtem hangosan, de jó volt egy kicsit pihenni. Ez neki úgy jött le, hogy biztosan azért beszélek így arról a pihenésről, mert azt szeretem a legjobban csinálni. Egy gyermeknek nem az jön le abból, ha az Édesanyja éjjel-nappal körülötte van, hogy az a legjobb időtöltése...az természetes, hogy értük megteszünk mindent. Akkor értettem meg, hogy igaza van, az ő szemszögéből így látott engem.

Folyamatos visszajelzést kérek magamról, főleg a gyerekeimtől...ezt csak ajánlani tudom mindenkinek. Legyünk nyitottak és kíváncsiak...sokat tanulunk általuk magunkról.

 

 

 

 

Történetek a gondolatról

Több éve történt...Az egyik ismerősöm felhívott telefonon és megkérdezte, hogy van a szemem. Ágyban feküdtem éppen és vártam, hogy a férjem megérkezzen a gyógyszertárból a szemcseppel, amit aznap írt fel a doktornő . Kötőhártya gyulladásom volt. A kérdése hallatán az jutott eszembe, hogy nem szép a férjemtől, hogy én várom, hogy mihamarabb hazaérjen a cseppel, erre ő elmegy meglátogatni az ismerősünket. Úgy gondoltam azért tudja az illető, hogy baj van a szememmel, mert a férjem elmondta. Válasz helyett, hogy hogy van a szemem,  kértem, hogy küldje a férjem haza. Meglepetésemre, mondta, hogy egy hónapja nem találkozott a férjemmel, és most sincs náluk. Közben haza is érkezett, és Ő is megerősítette, hogy csak a gyógyszertárban volt. Értetlenkedtem egy darabig, hogy akkor honnan tudja a szemem problémáját, mire az ismerősöm folytatta a következő kérdésével, hogy műkődik az új tévénk, aminek a márkája "S" betűvel kezdődik. Újabb sokkhatás ért, mert két nappal előtte vásároltunk egy Sony tévét, amiről megint csak nem tudhatott. A férjemre gyanúsan néztem, hogy tényleg nem találkoztak? Láttam az arcán, hogy Ő is meglepődött, hogy a tévé felől érdeklődik az ismerősünk és rázta a fejét, hogy tényleg nem találkoztak.Nem érti honnan tud róla. Az  ismerősöm nevetett a beszélgetésünk alatt, főleg azon, hogy érezte mennyire meglepődtem a hallottakon, és azzal köszöntünk el egymástól, hogy nemsokára meglátogat és folytatjuk.

Amikor találkoztunk, magyarázatot kértem a fent leírtakra. Mosolygott...és mondta, hogy gondoljak egy számra. Legyintettem egyet, hogy persze...ezt én is ismerem...adjak hozzá kettőt stb...de ahogy ezt mondtam közben a hármas számra gondoltam. Nagyon  gyorsan rávágta, hogy a hármasra gondolok. Újból meglepődtem...és rájöttem, hogy ez nem az a játék, amit én is ismerek. Kíváncsi voltam, ha gondolok még egy számra, azt ugyan kitalálja-e...gondoltam a négyesre és már mondta is, hogy négy. Ekkor egy kicsit viccesen,de megkértem, hogy menjen haza, mert félelmetes amit művel.

Amikor megkérdeztem, hogyan találja ki a gondolatomat, hogyan tud rám hangolódni, annyit mondott, hogy én egy nyitottabb személyiség vagyok, közel engedem magamhoz az embereket. Könnyen lehet a gondolataimban kutakodni, és még sok energiát sem veszít azzal, hogy kitalálja mire gondolok. A férjem nehezebb eset volt neki, azt mondta, hogy sok energiát veszítene, ha ráhangolódna, mert zártabbak a gondolatai, nehezebben lehet hozzáférni.

Sokszor előfordult már a huszonhárom év alatt, hogy még mielőtt a férjem megszólal, kimondom hangosan azt amire gondol. Vagy amikor mesélne valamiről, már az elején tudom miről akar és mit. Ez fordítva is így van. A férjem is sokszor tudja mire gondolok. De ez valamiért természetes. Ő a férjem, nagyon ismerjük  egymást és egymás gondolatát is.

Említettem az egyik bejegyzésemben, hogy pár éve, amióta egyre mélyebben foglalkozom az önismerettel, a lélekkel, az élet értelmére való válaszok keresésével...ha rájövök valamire, vagy igenlő választ kapok, ami helyes, vagy csak hallok valamiről, ami szintén igaznak bizonyul...libabőrös leszek, néha csak a karom, időnként nagyon durván, tetőtől talpig. Ekkor tudom, hogy biztos , hogy úgy van, ahogy gondolom. Visszaigazolást kapok a megérzésemtől.

Egyik nap a barátnőmmel egy helyen tartózkodtunk, végeztük külön-külön a dolgunkat, egymástól kb. két méter távolságra. Egyszer megszólalt a barátnőm, hogy mesélnie kell nekem valamit, mert rájött egy érdekességre. Ránéztem, hogy kíváncsian várom mire jött rá, és ahogy folytatta, hogy szerinte ez nagyon igaz, abban a pillanatban, libabőrös lettem, pedig még el sem mesélte, csak gondolt rá. Ő is hasonló visszajelzést kap az igaz válaszokra, mint én. Még mindig nem tudtam, hogy mire gondolt, közelebb mentem hozzá és ahogy közeledtem egyre erőteljesebben éreztem a gondolata erősségét, sűrűbb lett a levegő köztünk...ezt másképpen nem tudom kifejezni...egyre libabőrősebb lettem. Azt már tudtam, hogy amire rájött az igaz, azt még nem, hogy mi is az. Elmesélte mire gondolt...a jövőben fog kiderülni, hogy mennyire igaz...hogy tényleg jó visszajelzést kaptunk-e.

Arról, hogy a gondolatnak milyen hatalmas ereje van, hogy a gondolatnak teremtő ereje van...nap mint nap olvashatunk. Amikor megtapasztaljuk, az csodálatos érzés, főleg, ha ez annyira intenzíven történik, mint ahogy nekem már jó néhányszor megadatott.

Tudom, hogy a gondolataink határozzák meg érzéseinket. Hogy naponta több tízezer gondolatunk van, amik közül csak néhány más mint az előző napi.A gondolat minősége nagyon fontos, mert meghatározza az Életünket, az egészségünket, a fejlődésünket. De honnan kezdődik egy gondolat? Hogy lehet megszámolni, hogy hány gondolatunk van naponta?  Bízom benne, hogy valamikor választ kapok ezekre a kérdésekre is...addig gyűjtögetem az élményeket és figyelek a gondolatok karbantartására.

A lélek a lényeg?

"Vigyázz magadra! Vigyázz a lelkedre!"-így köszönt el tőlem egyik nap egy jó barátom. "Mert tudod...a lélek a lényeg!"-folytatta. A lélek?-kérdeztem vissza. Hát igen!

Szoktam mondani én is, hogy bennünk a lélek a főszereplő. Minden Vele kezdődik. Mindent Ő irányít. Ha már főszereplő, Életünk irányítója, akkor nagyon fontos, hogy vigyázzunk Rá. De úgy gondolom senki nem bántja szándékosan, senki nem akar Neki rosszat. Akkor mégis miért nem vesszük időnként komolyabban? Olyan mintha tudnánk, hogy fontos vigyázni Rá és mégis teszünk ellene olyan dolgokat, ami végül azt a végeredményt adja, mintha nem lenne fontos nekünk.

Gyakran tapasztalom, hogy azok akik nehézségben vannak, akár betegségben szenvednek, hisznek abban, hogy a lelkükkel is kell foglalkozni. De az, hogy kell foglakozni, az annyit jelent a többségnek, hogy jó lenne ha egyszer arra is sor kerülne. Majd egyszer.Ha ráér. Addig amíg nem egyértelműen érezzük, hogy a lelkünk a főszereplő, hogy Tőle függ egy csomó minden az Életünkben, addig nem nagyon várható, hogy változás áll be...változás jobb irányba.

Test-lélek-szellem szinten működünk.

A testünkre tudunk vigyázni...ápoljuk, karbantartjuk, edzük, öltöztetjük, szépítgetjük, odafigyelünk a táplálkozásra...ha jelzést kapunk, hogy éhesek vagyunk, akkor eszünk, iszunk. Olyan mintha ez egyértelműbb lenne. A testünkkel való kapcsolatunk látszik kívülről. És szeretjük, ha kívülről úgy tűnik, hogy minden rendben van.

A lelkünk nem látható. Legalábbis nem az a jellemző, hogy többségünk látja. Ezért úgy gondoljuk, hogy akkor úgy jó minden, ahogy van. Nem fontos rendszeresen ápolni, úgy mint a testünket. Titokban lehet tartani állapotát. Igen, egy darabig.

Érdemes szem előtt tartani azt, hogy a lelkiállapotunk időnként látható az arcunkon, a bőrünkön..érezhető a leheleten, a bőrünkön. A lélek beszélni is tud. Átvitt értelemben...mert nem hangokat ad ki, hanem tüneteket produkál. Felhívja a figyelmünket sok mindenre. A lélek néha kiált. Testünk ezt fájdalommal jelzi.

A szellemünk szintén edzhető azáltal, ha megtanulunk a szellemi törvények szerint élni. Ha szellemünket fejlesztjük, akkor a lélek ezért hálás, amit a szívünkön keresztül érzések formájában  megtapasztalhatunk. Meghalljuk a belső hangunkat, választ kaphatunk kérdéseinkre.

Amikor megszűnt a munkahelyem és bátorkodtam egy új irányt venni az Életemben, megfogadtam, hogy figyelem a lelkem üzeneteit. Tudom, hogy a lelkem, a szellemem sokkal bölcsebb nálam...és tudom, hogy jelzéseket küld a testemen keresztül, ha valamit nem jól csinálok. Három hónap elteltével, szomorú napokkal a hátam mögött, elkezdtek náthához hasonló tünetek jelentkezni. Rögtön tudtam, hogy ez annak a jele, hogy hagytam magam mélységekben merülni, hagytam magam, hogy kilátástalannak érezzem a helyzetemet. Először arra gondoltam, hogy megengedhetem magamnak, hogy szomorú legyek, mégis csak egy komoly változás van az Életemben, nehogy már mindig pozitívan álljak mindenhez...Én is ember vagyok. Utána viszont rájöttem, hogy nem a pozitív vagy negatív hozzáállásommal volt a probléma, hanem az önsajnálattal. Sajnáltam magam, hogy nem úgy akart összeállni a munkám, ahogy szerettem volna. Arra volt szükségem, hogy eljussak az igazsághoz, hagyjak fel az önsajnálattal...mert senki nem kényszerített arra, hogy változtassak irányt, hogy új dolgokal kezdjek el foglalkozni. Saját döntésem volt, időt adva magamnak, amit kihasználok arra, hogy összeállítsam azt a feladatkört, amiben lelkesen tudom működtetni a tudásomat. Rájöttem, hogy addig, amíg elvárásom van, hogyan alakuljon a folyamat, addig folyton csalódok, sikertelenséget érzek.Amint elkezdtem erősíteni magamban, hogy hiszem, hogy összeáll valahogy...nem is biztos, hogy már tudnom kellene, hogyan...hogy hagyom a folyamatot...megszűntek a tünetek gyógyszerek nélkül.

Érdemes vigyázni a lelkünkre...ép testben, ép lélek lakik.Ép lélekkel minőségibb Életet élhetünk.

 

 

 

Hit, türelem, kitartás

Légy türelmes...minden jó lesz...sikerülni fog...meglátod,összejön...és ezekhez hasonló bíztató szavak sokasága kering körülöttem nap mint nap. Az az érdekes, hogy tudom, hogy összejön. Érzem is, hogy sikerülni fog...De mikor? Hogy lehet türelemmel várni arra amire már annyira vágysz és annyira magadénak érzed, mintha már benne is lennél? Igaz, most már türelmesebb vagyok, legalábbis úgy gondolom...tavasszal sokkal nehezebb volt. Nálam a hit segít abban, hogy türelmesen kivárjam azt az időt, amikor összeérnek a dolgok, amikor működőképessé válik a tervem. Hiszem, hogy össze fog jönni az a valami, amiben működtetni tudom mindazt a lelkesedést, azt a tudást, tapasztalatot, ami bennem van...miközben egyik jobb dolog történik a másik után...ezért vagyok valamennyire türelmes. Már amennyire tőlem telik. Mindennapi gondolataimmal erősítem magamban a kitartást...azt, hogy nem adom fel. Rengeteg visszajelzést kapok, hogy amit gondolok, amit megosztok azokkal, akik hozzámfordulnak, működik.

Többször eszembe jutott már az is, hogy milyen jó lenne, ha egyszerűbben tudnám összeállítani az új tervemet.Ha hamarabb ismertté válnék. Amikor elképzelem mindazt amit elszeretnék érni, felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis miért nem egyszerűbb az elindulásom, a váltásom, miért nem történik gyorsabban minden körülöttem. Mit kell nekem ebből megtanulnom? Hát azt, amit ebben a folyamatban a legnehezebb: a türelmet. El szoktam beszélgetni magammal, hogy a lelkem jól megtervezte ezt az életemet, valószínű nagyon megbíztam annak idején abban, hogy  végig tudom csinálni ezt a  nehéz átmeneti időszakot.

Mindannyian csak olyan nehézségbe kerülünk, amit végig is tudunk csinálni. Ez számomra megnyugtató és el is fogadom a választásomat, nem akarok ellene fordulni. Azt is tudom, hogy a nehéz időszakokra tervezünk magunknak enyhítő körülményeket, amik lehetőségek formájában jelentkeznek. Ezek azok a lehetőségek, amiket nem szívesen választunk, de mégis érezzük, hogy dolgunk van vele. Azért nem választjuk szívesen, mert nem azt szeretnénk csinálni, az nincs benne abban a csomagban, amivel foglalkozni szeretnénk. Néha megjelennek emberek is ebben az időszakban, akikkel nem töltjük szívesen az időnket.

Mivel ezek  a lehetőségek,  kapcsolatok nem véletlenszerűek...igaz, hogy legszívesebben némelyiknek hátat fordítanék...időnként megállok, mély levegőt veszek...arra gondolok, hogy átmeneti, nem végleges...amikor véget ér a dolgom velük, eltűnnek az életemből. Addig figyelek, tanulok és bíztatom magam.

Tudom, hogyha feladnám a célomat, a tervemet a nehézség miatt, akkor megbánnám és biztos vagyok abban, hogy előbb utóbb újra elém tenné az Élet a változtatást, az irányváltást, de akkor nehezebb formában. Inkább erősítem magamban a hitet, a türelmet, a kitartást.

A múlt ellenség vagy jó barát?

Mostanában több minden kavarog a fejemben és legtöbbször rajta kapom magam, hogy a múlttal kapcsolatosak a gondolataim. Tervezem a jövőm és mégis visszahúz a múlt. Amikor párbeszédet folytatok magammal, felteszem a kérdést, hogy amikor a múlt újra felbukkan, azért jön, hogy tudatosan elengedjem vagy azért jön, mert még mindig dolgom van az akkor történtekkel. A kérdésre a választ magunk tudjuk csak megadni, ezért egyértelmű, hogy nem valaki fog nekem erre választ adni, hanem saját magam. Ha az érzéseimre figyelek, akkor a választ megtaláltam...és innentől kezdve bonyolódik a helyzet. Tudom a választ, és fáj, mert zűrzavart okoz, mert erőszakos...követelőző. Olyan mintha nem szeretném, hogy azt megtegyem. A ragaszkodás sokkal erőteljesebb...félek a hiányérzéstől, hogy már nem fog hozzámtartozni...pedig az emlék már az enyém, csak tovább kell lépnem. A válasz az elengedés...már megint az elengedés. Volt néhányszor dolgom már az elengedéssel. Mindenkinek van dolga ezzel.

Amikor azt gondoltam, hogy összeszedetten, kihasználva a lehetőségeimet haladok előre...találkoztam egy régi ismerősömmel, aki egy újabb lehetőséget felkínálva elültetett egy mély gondolatot a fejembe. Ez a lehetőség más volt mint az összes addigi. Ez olyan volt, mintha hazahívtak volna...még egy kicsit lehessek az otthonomban, közel a családomhoz. Ezt az érzést adta ez a lehetőség. Ez is a múltamhoz tartozik. Hogy mit kellett volna tegyek, azt nem tudtam rögtön, hogy elfogadjam vagy nemet mondjak. Érzés szerint rögtön egy nagy igen jött bentről, később megkérdőjeleztem magam, hogy tényleg ezt akarom? Jött a következő gondolat...mi van akkor, ha ez egy próbatétel volt, hogy el tudtam-e engedni, amire már nincs szükségem. Mi van akkor, ha ez egy teszt volt, hogy készen állok-e már az új történések befogadására. De az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha még dolgom van abban, a régi megszokott környezetben...néhány emberrel.

Az első nap, visszatérni egy régi, jól ismert környezetbe...álomszerű volt. Mintha nem velem történt volna az egész. Már kora reggel érdekesen indult a napom...olyan érzés volt régi dolgozókkal találkozni, mintha jó barátokkal találkoztam volna. Történt egy olyan valami, amit most nem oszthatok meg...egy annyit viszont igen, hogy szintén köze van a múlthoz...néhányan mondanák, hogy véletlen egybeesés történt...de néhányan azt mondjuk, hogy nem véletlen , hogy az történt. A történés felhívta a figyelmemet valamire. A történésnek üzenete van számomra, amit majd egyszer jobban kibontok, hogy érthetőbb legyek. Most egyelőre ebből annyi a lényeg, hogy mostanában egyre erőteljesebben megmutatkozik a múltam...viharszerűen. Olvastam, hogy az új eljövetelét mindig mennydörgés, vihar előzi meg...A viharban minden elpusztul, amire már nincs szükség ahhoz, hogy az új elindulhasson.

Ezek után elutazni egy olyan helyre, ahol szintén előjön a múltbéli emlék...mi az, ha nem próbatétel, hogy hol tartok. Hogy érzem magam azzal az emlékkel? Fájdalmas? Borzasztó?Elviselhetetlen? Visszahúzó? Esetleg már feldogozott? Túl vagyok a történéseken? Szembesültem azzal, hogy nem dolgoztam fel az emlék fájó részét...de azzal is szembesültem, hogy itt az ideje, hogy megfogalmazzam magamnak mindazt ami nem engedi, hogy előrelépjek...megfogalmaztam magamnak, hogy mit jelentene, ha elengedném azt ami már nem épít, hanem visszahúz.

A múlt tud ellenség, de tud jó barát is lenni. Amíg ellenségként kezeljük, addig tanít...amikor már jó barátunk, akkor támogat...ekkor már hálát is tudunk a megtörténtekért érezni.

 

Nehéz? Félelmetes?...vagy csak úgy élem meg?

Néha nem tudom eldönteni, hogy az az időszak, amiben benne vagyok az tényleg nehéz, vagy csak én élem meg nehezen. Amikor elemzem magamban, hogyan állnak a dolgaim, hogyan állok az érzéseimmel, elég változó mindenre a válaszom. Húszonöt éven keresztül benne lenni egy rendszerben, egy biztonságot jelentő rendszerben, ami arról szólt, hogy a munkádat megfelelően végezd el, további dolgod nincs...ebből kilépve, mindent megszakítva félelmetes tud lenni. Vagy ezt is én élem meg félelmetesnek? Nem tudom. Néha úgy gondolom, hogy félelmetes, néha meg úgy gondolom, hogy kihívás és jó érzéssel tölt el, hogy eddig tudtam kezelni a helyzetet és bizakodóan nézek a jövőm felé, hogy egyre jobban fogom tudni, mikor mit kell tennem.

Addig, amíg rendszerben dolgoztam, nagyon figyeltem, hogy ne késsek el a munkahelyről, szeretek pontos lenni. Inkább hamarabb érkeztem, mint később. Amióta magam osztom be az időmet, nemrég észrevettem, hogy hiába határozom el, hogy időben indulok a dolgomat elvégezni, ennek ellenére azon kapom magam, hogy rohannom kell, mert valamiért gyakran késésben vagyok. Nem kések el, de nagyon hajszálon múlik. Ahogy tudatosítottam magamban, hogy ezt mióta csinálom, azóta jobban odafigyelek, megpróbálom saját magam egy saját rendszerbe tenni. Kellemes tapasztalatom van azokkal akik eljönnek hozzám beszélgetésre, nagyon pontosan érkeznek. Nem várakoztatnak meg. Ezt is én annak tudom be, hogy én sem szeretek senkit megvárakoztatni...biztos, azért kapom vissza cserébe.

Az ismerősök részéről feltett kérdések, hogy hol tartok, hogy haladok a tervemmel...az is tud félelmet kelteni. De ez rövid ideig tart, mert figyelek arra, hogy ne magyarázkodással válaszoljak, hanem kész tényeket mesélek el. Addig amíg magyarázkodtam, hogy azért így csinálom mert...addig több energiát veszítettem magamtól és elkezdtem bizonytalanságban érezni magam. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan tudom  bárki tudtára adni mikor hol tartok, mikor mit teszek, hogy közben az önértékelésem helyén legyen és amennyire csak lehet, érezzem magam biztonságban.

Amint már írtam, szeretem hasznosan eltölteni az időmet, szeretek sok mindent kipróbálni. Egyidőben egyszerre mindig csak egy munkahelyem volt, nem vállaltam soha másodállást. Az otthonommal, a családommal való törődés mellett mindig voltak olyan ismerősök, barátok, akiknek bármikor szívesen segítettem eddig is, akár hosszasabb telefonbeszélgetésen keresztül. Azokat az órákat is hasznosnak vettem mindig és hasznosnak veszem ezentúl is, amikor segíthetek valakinek. Többször volt olyan gondolatom, már a tavaly is, amikor még csak ötleteltem a terveimen, hogy el tudom képzelni, hogy több mindennel foglalkozzak, a lényeg, hogy emberekkel legyen kapcsolatom...addig amíg teljesen kialakul a végleges feladatom. Akár három négy féle feladatot is vállalnék, ki is gondoltam, hogy kb. melyik lenne az, persze az egyik az egyéni életvezetési tanácsadás. Januárban amikor elkezdtem az ötleteimet már megvalósítás felé terelni, rájöttem, hogy nem lesz egyszerű. Az egyik ok, mert még én sem álltam mindegyikre készen, a másik ok, hogy némelyiknél zárt kapukat találtam. Ekkor jött a következő ötletelés. Pár hónap alatt kiderült, hogy fontos, hogy legyenek ötleteim, de nem biztos, hogy azok fognak megvalósulni, hanem más jön helyettük lehetőségként. Hat hónap csend után jöttek a lehetőségek.

Mivel ezek lehetőségek, ezért ki is használom mindegyiket, mert nem tudhatom még miért kerültek elém. Tudom, hogy nem véletlen egyik sem, annál érdekesebben alakult, mint, hogy csak rámondjam, hogy az. Az egészben az a jó érzés, hogy többféle dolgot csinálok, emberekkel van kapcsolatom, közben ismertetem magam...divatosan kifejezve...menedzselem magam.

 

Valaminek a vége...valaminek a kezdete...

Nagyon sokat lehet hallani arról, hogy megtörtént a korszakváltás. Ez nem újdonság, mindig történik valami, ami más az előzőhöz képest. Több különböző vélemény van a mostani korszakról...azok akik optimisták, ők a jó dolgok történéseire fordítják a figyelmüket...akik pesszimisták, ők inkább a rosszabb irányba való haladást látják a változásban. Ezzel kapcsolatban sincs semmi másképp, mint lenni szokott, mindenkinek joga van ahhoz, amit szeretne gondolni, érzékelni.

2012.12.21....erre a napra jelentették be, hogy valami változás indul. Erről is volt minden amit egy ember kigondolhat...személyesen nekem nagyon tetszett ez a dátum. Már előző évben, amikor még nem figyeltem arra, hogy milyen jelentősségű napnak kiáltották ki ezt a dátumot, már akkor a munkahelyemen a naptárban bekarikáztam, a barátnőmnek megjegyeztem, hogy akkor leszek 40 éves...amúgy is a sok 2-es és 1 -es szimpatikus volt, így leírva. Azóta kiderült, hogy 12 óra 12 perckor születtem. Világvégéről is beszéltek...de erre mindenki csak legyintett, hogy persze világvége. Mindenesetre valaminek a vége lett. De ez nem azt jelenti, hogy már másnap éreztük a változás hatását...inkább azt, hogy már előtte elkezdődött a változás és ez egy folyamat, ami nem csak néhány órát, néhány napot, de még csak nem is néhány évig tart. Ami feltűnő a változásban, az az, hogy változik az emberek tudatossága. Ahogy tudatosabbban kezdünk élni, az befolyásol mindent ami körülvesz minket.

Már az is a változáshoz tartozik, hogy elkezdtünk figyelni a betegségekre. Egyre több olyan könyvhöz, információhoz hozzáférhetünk, ami segítségünkre van a gyógyulásban. Nem elégszünk meg azzal, hogy recepteket váltsunk ki a gyógyszertárban...elkezdünk kutakodni a kiváltó ok után. Régebben is használatban voltak a gyógynövények, a természetgyógyászathoz tartozó különböző gyógyító módszerek, de a kiváltó ok megkeresésével és annak feldolgozásával nem foglalkoztak. Legalábbis nem volt nagyon jellemző. De nem is bonyolították ennyire az emberek az életüket, mint most...egyszerű gondolkodással, egyszerűbb megközelítéssel hamarabb megoldást találtak a nehézségekben. Egymástól mertek segítséget kérni az emberek...megbeszélték a problémáikat. Az utóbbi évtizedekre jellemző elszigetelődés után nagy szükség van arra, hogy újból egymásra találjunk. Újból lássuk meg egymásban a jót, a szépet...vegyük észre, hogy jobban tudunk boldogulni, ha összetartozás van.

Egymás felé vagyunk fordítva. Nem véletlen, hogy egyre több ember foglalkozik a lélekkel, az élet értelmével. Aki még nem foglalkozik ezzel a témával, az is gyorsan kapaszkodót lát abban, ha valaki elkezd erről a témáról beszélni. Sokan vagyunk akik arra születtünk le, hogy segítsünk embertársainknak, hogy tudatukat, világszemléletüket tudják szélesebbre tárni. Az sem véletlen, hogy sok olyan információ birtokában lehetünk, amelyek hosszú időn keresztül csak néhány kiválasztottnak volt lehetséges. Ez is azért van, hogy minél többen jussunk el a felismerésekig. Olyan felismerésekig, mint például, hogy valaki rájön mi az ő életfeladata. Utána tudatosan arra koncentrál, hogy azt a legjobban működtesse. Közben jól érzi magát és tudja, hogy minden az ő érdekében történik. Amint már említettem az egyik írásomban, én már gyermekkoromban is tudtam, hogy nem ennyiből áll az életünk, amit most tapasztalunk, sokkal régebbre nyúlik vissza, és sokkal több mindenről szól, mint ahogy a felnőttek gondolják. Sokszor szoktam mondani bizonyos dolgokra, hogy nem csak hiszem, hogy úgy van, hanem tudom. Hogy honnan azt nem tudom megmondani, csak ez egy érzés, hogy tudom. Ez néha könnyebbséget is ad az életemben, de gyakran nehéz. Nehéz, amikor hallok embereket megnyilvánulni bizonyos helyzetekben...amikor látom, hogy egymással hogy viselkednek...amikor csak annyit tudnék mondani, hogy szeresd magadat, mert akkor tudsz szeretni másokat is. Vagy csak annyit mondanék, hogy ne essünk túlzásba...akár viselkedésben, akár kommunikációban...ne használja ki senki a pozicióját...nem attól lesz valaki értékes, hogy épp milyen szerepet játszik egy munkahelyen, hanem attól, hogy mennyire emberséges, mennyire meri felvállalni, hogy ő sem tökéletes.

A korszakváltás a gondolatainkra is hatással van. Már nem segítenek a régi, megszokott gondolatok...szükséges lecserélni. Ehhez is idő kell, hogy merjük lecserélni. A gondolataink határozzák meg az érzéseinket...ha jól érezzük magunkat, akkor jó gondolatok vannak a fejünkben. Ha rosszul érezzük magunkat, akkor váltsunk gondolatot...változtassunk a hozzáállásunkon.

A lélek, mint főszereplő az életünkben, meghatározza az utunkat. Tapasztalni akar. Ha ellene vagyunk annak, amit a lélek szeretne, akkor jönnek az akadályok. Akik ebben a korszakban élünk...az aranykorszaknak nevezett korszakban...fogadjuk el, nem véletlen semmi ami velünk történik...mindannyian nyissunk az új, magasabb cél felé...merjünk szembe nézni a lélek kihívásaival és tegyünk egy lépést abba az irányba, hogy megértsük mi a dolgunk. Magunkért és egymásért.

 

Lépésről lépésre... a cél felé tartva

Mi emberek nagyon sokat adunk a világnak már azzal is, hogy különböző személyiségek vagyunk. Mindenki a maga tempójában éli az életét, szervezi a körülményeit...ki jobban zizegősebb... van akit nem lehet a nyugalmából még kirobbantani sem. Vagy, ha kirobbantják, megzavarják a nyugalmát, nincs abban köszönet.

Azóta tudom még jobban elfogadni az embereket olyannak amilyenek, amióta a számmisztikával is elkezdtem ismerkedni, mivel a számok megmutatják tulajdonságainkat is. Addig is tudtam magamról, hogy tétlenül nem tudok sokáig meglenni, fontos, hogy legyen feladatom. Könnyen találtam mindig magamnak valami újdonságot, sok minden érdekel, épp ezért eléggé bevállalósnak ismerem magam. A gyerekek megszületése után visszavonultabban tettem a dolgom, nem rólam szólt az az időszak, így kevesebb történés volt körülöttem. Az idő alatt nem is hiányzott, hogy más újdonságokat keressek. Tavaly év végén beköszöntött a változás az életembe, a munkahelynek köszönhetően. Amikor már előreláthatóan tudtam, hogy újból rengeteg mindent megfogok tanulni magamról...megint lesz egy csomó lehetőségem, hogy újdonságokba vessem magam, kíváncsian figyeltem mi után mi következik. Napközben úgy tűnt, hogy semmi nem történt, este a számvetés ideje alatt mindig rájöttem, hogy sok mindenben volt részem. Amit elkezdek, azt nagy gőzerővel indítom, lelkesedéssel...ha nem az lesz amit gondoltam, vagy amit reméltem, akkor a lelkesedésem egy picit csökken.Sok időt nem engedek magamnak, hogy elszomorodjak, találok valami vigaszt, hogy miért történhetett úgy. Mivel én szeretem a kíhívásokat, szeretem, ha van célom, amiért dolgoznom kell, furcsa látni, hogy vannak olyanok akik megvannak kihívások, célok nélkül. Folyamatosan lökdösnék mindenkit, hogy tűzzenek ki célt maguknak, merjenek élni. Nem az a lényeg, hogy nagy célok legyenek, inkább az, hogy kihasználni az élet adta lehetőségeket, ami még színesebbé teszi napjainkat. Főleg akkor, ha sikerélményünk is van.

Januárban ahogy érkeztek elém az új ismerősök, az új lehetőségek... a vágyam kezdett megvalósulni látszódni...bevallom őszintén, megijedtem. Rájöttem, hogy még nem állok készen egy csomó mindenre. Annak ellenére nem is jutott eszembe, hogy feladjam az álmom. Szólt az egyik újonnan szerzett ismerősöm, hogy a csapatával szervez egy olyan napot, ahol megismerteti az emberekkel, hogy milyen tevékenységek folynak a nemrég megnyitott egészségházukban...lenne-e kedvem egy előadást tartani a betegségek lelki okairól. Előtte nap gondoltam arra, hogy mennyire jó lenne ebben a témában beszélgetést indítani kifele mindenkinek, akit érdekel. A felkérésre örömmel mondtam igent...pedig még éreztem, hogy nem lenne az igazi...jobban felkészültnek szerettem volna érezni magam. Belevetettem magam az olvasásba...átnéztem az addig tanultakat...közben szorongtam belülről,és egyben erősítettem is magam, hogy egyszer el kell kezdeni. Minden kezdet nehéz. Azon a napon, amikor lett volna az előadás, nagyon boldogan ébredtem...elindultam az első előadásomra. Megfogalmaztam magamban, hogy legyenek annyian, ahány embernek tudok megfelelően beszélni. Ahány emberre készen állok. Senki nem volt ott olyan, aki rám lett volna kíváncsi. Ültem a fotelban és tudtam, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe. Még nem állok készen a feladatra...De ami ebben az öröm volt...az az, hogy jött a lehetőség, hogy jól gondolom mivel kell foglalkoznom, csak adjak még időt magamnak...erősítsem magam.

Két hónap múlva, újból jött a következő felkérés. Ugyanabban a témában...előrehozott időpontban...korábban, mint az első alkalommal...mondván, hogy biztos azért nem volt ott érdeklődő, mert a késői órákba lett hirdetve. Ez nem az én gondolatom volt...az én gondolatomat már az előbb leírtam. Ekkor is egy kicsit még ideges voltam, még egy kicsit bizonytalan is, hogy tudnék több idegen emberhez beszélni...de úgy voltam vele, belevágok. Indulásom előtt, szokásomhoz hű maradva, megfogalmaztam magamban, legyenek annyian és olyanok, akikkel tudok beszélgetni, akik értik miről beszélek és tudok is segíteni nekik. Megérkeztem és láttam, hogy néhányan ülnek a székekben...mivel még nem ismertem nagyon mindenkit, aki abban a házban dolgozott, fel sem tűnt, hogy csak azok ülnek ott, akik szintén várták a házba betérő embereket. Pár perc eltelt mire felfogtam, hogy azok vagyunk ott, akik ott tevékenykedünk. Fordítottam magamnak a helyzetet...szóval nekik tudok segíteni?...de ez már haladás az elsőhöz képest, mert akkor senki nem volt akivel tudtam volna beszélni. Most viszont igen, volt akivel tudtam és érzésem szerint segítettem is. Nem voltam szomorú, sem csalódott, hogy nem úgy alakult, ahogy egy kicsit vágytam rá...mert tudtam, hogy ez már jobb, mint az első...és ez nekem elég volt. Tudtam, hogy sok munka van benne...tudtam, hogy jó úton járok.

Három hónap múlva...ugyanaz a téma...most már én szerveztem...felkészülve, teljes bedobással, lelkesen, ahogy szeretem...idegenek ültek velem szemben és hallgatták amit beszélek...kérdéseikre válaszolva éreztem, hogy hálás vagyok nekik, hogy azt csinálhatom, amiért születtem. Még mindig az elején tartok...de ezeket a kezdeti, hálával teli érzéseket viszem tovább magammal...mindig egyre többet nyújtva azoknak, akik bizalmat szavaznak nekem.

Elképzelés...vágy...hit...?

Sokszor gondolni olyan valamire, ami szeretnéd, hogy megtörténjen, vagy szeretnéd, hogy megkapd... vágyni rá és hinni,hogy úgy lesz...egyenlő azzal, hogy valamikor teljesül a kívánságod.Így van ez? Mindig, ha nagyon vágyunk valamire és hiszünk is benne, létrejön? Megvalósul? Mi van akkor, ha mégsem. Akkor tévedtünk? Vagy nem vágytunk nagyon arra a valamire? Vagy vágytunk rá, de nem hittük, hogy megvalósulhat? Ki mondja meg a végső választ? Ki tud ítélkezni bárki felett..., hogy biztos azért nem sikerült, mert nem vágyott az illető úgy igazából arra, vagy nem volt elég erős a hite.

Rengeteg kérdés ugyanazon a témán belül és megannyi válasz, vélemény...mindenki a saját szemszögéből közelíti meg. Aki már részese volt egy olyan folyamatnak, amikor a vágya és a hite által megvalósult mindaz amit szeretett volna, biztos, hogy azt a csapatot erősíti, akik hisznek abban, hogy bármit elérhetünk, ha nagyon akarjuk. Nem mindig könnyű elérni, de nem lehetetlen. A hitünk tudja blokkolni az előrehaladást, mert mélyen tudatalatt lehet, hogy jobban, erősebben működik az, hogy nem hisszük, hogy megvalósulhat. Csak ez nem tudatos. De sok megerősítő mondattal azokat felül tudjuk írni azokat a tudatalatti programokat, amik akadályoztatnak. De honnan tudjuk, hogy az akadályoztat? Ha már tudatalatt van, akkor honnan tudom, hogy azzal foglalkoznom kellene?

Ha valamit szeretnénk, de nem sikerül, abban az esetben érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy van- e olyan valami, ami szerintünk akadályoz. A válasz legtöbb esetben megérkezik, nekünk csak meg kell hallani. Amikor már felülírtuk az akadályozó hitrendszerünket, vágyunk rá, hogy megkapjuk azt a valamit és mégsem...akkor mi van?Mert ilyen is előfordul időnként. Akkor valamit rosszul csinálunk? Szerintem, nem.

Ha valamit nem kapunk meg, vagy valamit nem érünk el...én úgy gondolom, az nem véletlen. Ki lehet erőszakolni bizonyos dolgokat az akaratunk által, de utólag kiderül, hogy nincs hasznunkra. Inkább jobb lett volna, ha nem jön össze.

Nemrég összeraktam magamban ezeket a gondolatokat. Van olyan leírás, ami arról szól, hogy bármit bevonzhatunk, ha úgy járunk el, mint ahogy már leírtam. Mi van akkor, ha az a valami nem tartozik az életembe, nem  választotta be a lelkem leszületésem előtt, csak Én vágyok rá, valamiért. Mert úgy gondolom, hogy az jár nekem. Úgy gondolom, hogy az tenné jobbá az életem. Most egy olyan példa jut eszembe, amikor valaki vágyik arra, hogy megnyerjen egy játékversenyt, akár pénzösszeggel...egy éven belül elveszíti valamilyen úton-módon. Igaz, hogy itt is lehet egy fordulat az egészben...mert lehet, hogy azért történik mindez, hogy a veszteség tanítja valamire, akár arra, hogyan tud újból talpra állni.

Igazából, hogy mindezt leírtam, azért van, mert mostanában egyre többször hallottam előítéleteket egyik ember részéről a másik felé, hogy aki nem ér el valamit az életben, az tehetetlen. Ha valaki nem jár sikerrel bizonyos dolgok elérésében, megint csak kritizálások sorozata éri. Érdemes bármilyen kritizálás, előítélet előtt arra gondolni, hogy az a sikertelenség, lehet, hogy épp az illető sikere...az is tud siker lenni, ha valami nem sikerül,mert ha nem tartozik hozzá, nem tartozik az életébe, akkor elveszíti. Ha nem kell az elveszítettség érzést valaki megtapasztalja, akkor marad a sikertelenség érzés, ami már rajtunk múlik, hogyan éljük meg. Mint minden más. Mindig több választásunk van, hogyan akarjuk a történéseinket megélni.

Ahhoz, hogy tudjunk segíteni egymásnak,jó lenne, ha a másik fél, aki az előítéleteket gyártja, megfordítaná a rálátását a kialakult helyzetekre...figyelembe venné, azt, hogy nem véletlen senkinél az, ami vele épp történik. Nem azért nem halad előre, mert szerencsétlen, hanem, azért mert neki így a legjobb. A lelkének. Ez még akkor is igaz, ha nem így gondoljuk.

 

Üzenet telefonszámon keresztül

Minden utoljára hitt  alkalom, minden utoljára hitt találkozás elindít bennünk egy olyan belső késztetést, ami arra sarkall, hogy minden tőlünk telhetőt tegyünk meg az alkalommal, a személlyel kapcsolatban. Használjuk ki az utolsó lehetőségeket.

Mi is így voltunk,amikor az utolsó hónapban dolgoztunk együtt a kis csapatunkkal. Mindenki próbálta tervezgetni a jövőjét, ígéreteket tettünk egymásnak, hogy még fogunk találkozni. Mégis félelmetesnek tűnt, hogy mi van akkor, ha mégsem..mi van akkor, ha nagyon eltávolodunk egymástól, mindenki végzi a dolgát. Két-három ember kivételével tudtuk ki hol folytatja a munkáját. Az egyik doktornő megkérdezte, hogy én mihez kezdek, mert hallott ilyent-olyant, de nem tudja összerakni pontosan mivel szeretnék foglalkozni. Hallotta tőlem több esetben a hozzáállásomat bizonyos dolgokhoz, tudta, hogy mindenből szeretem kihozni a legjobbat és tudta azt is, hogy a betegségeknek, a tüneteknek a lelki hátterét is tanulmányozom. Megerősítettem abban, hogy mint emberek lelkét segítőként szeretnék dolgozni, iskolába is járok, sok képzésen már túl vagyok, így egyértelmű, hogy esélyt adok magamnak ez irányban. Megemlítette, hogy a lánya és a kolléganője, nem régóta működtetnek egy különböző módszerekkel foglalkozó egészségházat, pontosan egy olyan valakit keresnek, akihez tudnának lelki problémával küzködő embereket irányítani. Mondta, hogy megadja a telefonszámomat a lányának és majd ők megkeresnek engem. Pár nap múlva rákérdeztem, hogy sikerült-e beszélnie a lányával, de akkorra még nem, elfelejtette. Aznapra vártam, hogy elkészülnek a névjegykártyáim, gondoltam egyet adok a doktornőnek, hátha úgy hamarabb eszébe jut, ha látja a táskájában. Az volt az utolsó munkanapja, sőt már csak egy-két óránk volt hátra, amit együtt töltöttünk. A névjegykártya nem akart megérkezni...eszembe jutott, hogy lehet, nem az az út lesz az enyém, nem biztos, hogy jó ötlet a lányával együtt dolgozzak. Egyszer csak szólt, hogy inkább ő adja ide nekem a lánya telefonszámát, keressem meg én őket. Zsebbe is tettem a névjegyet, pár másodpercen belül értesítést kaptam, hogy megvannak a saját névjegyeim is. Ekkor eszembe jutott, hogy ez most nem véletlen, hogy így jártam. Ha pár másodpercen belül hamarabb készül el a névjegyem, akkor abból adtam volna egyet, de nem biztos egyáltalán, hogy így is eszébe jutott volna a doktornőnek, hogy átadja a lányának. Mivel már nálam volt a lánya száma, én biztos, hogy hívni fogom. A telefonszám egy külön érdekességgel bírt, amikor megláttam, hogy milyen számokból áll, tudtam, hogy dolgom van vagy a lányával, vagy a hellyel, ahol dolgozik.

Találkoztunk...megismertem a hölgyet, akivel együtt kezdték el a ház működtetését...azóta is kapcsolatban vagyunk. Mondhatom most már, hogy munka kapcsolatban. De nem a doktornő lányával, hanem a társával. Azt, hogy ennyi szerepe volt-e a lányának, hogy megismerjem általa azt a hölgyet, azt nem tudom. Majd meglátjuk. De így is jó.

Emlékezetes pillanatok

Csodálatos érzés, amikor olyan pillanatokat tudunk megragadni az Életünkből, melyek meghatározzák a következő időszakot, ami hatással van ránk és általunk a környezetünkre. A találkozások, a történések, de még a nehézségek is, nem véletlenszerűen kerülnek elénk, minden egy magasabb terv szerint alakul. A találkozásoknál legtöbbször emlékszünk az első pillanatra, hogy jó vagy rossz benyomással van ránk az illető, akivel megismerkedünk. A történéseknél is legtöbbször van valami ami emlékezetes, ami akár döbbenetet is válthat ki belőlünk. A nehézségekre azért emlékszünk, mert fájdalmas, negatív érzés társul hozzá, jó esetben, ha sikerül meglátnunk az okát, akkor a tanulságot visszük tovább.

Abban az időszakban amikor tanulmányoztam a betegségek lelki okait, mint ahogy már sok esetben addig is, találkoztam egy ismerősömmel. Elmeséltem, hogy milyen újdonsággal töltöm az időmet, mire ő mondta, hogy egy hete indult egy képzés, ami ezzel kapcsolatos. Végül is egy alkalomról maradtam le, gondoltam, hogy az még bepótolható, megbeszéltük, hogy legközelebbire már elmegyek. Akkoriban elég sok fizetős tanfolyamon voltam túl, nem voltam biztos benne, hogy még mindig kellene költekeznem, ezért tettem egy lépést az ügy érdekében. Eldöntöttem, ha nekem ott a helyem ezen a képzésen, akkor a munkahelyemen olyan beosztást kapjak arra az időre, hogy eltudjak menni. Anélkül, hogy én kértem volna hogyan legyek beosztva, rábíztam a folyamatra. A műszakom reggel hattól délután ötig vagy délelőtt tíztől este tízig tartott. Azon a nap, amikor volt a képzés, öt óráig kellett dolgoznom. Így elmentem. Egy évig tudtam járni, ami alatt majdnem minden alkalommal élményekkel tele érkeztem haza. Az előadó fantasztikus volt, sokat tanultam tőle, egyik érdekesség történt a másik után. Amilyen témáról beszéltem valakivel napközben, az azon az estén meglett említve, vagy egy példa által vagy csak mert arról akart beszélni az előadó. Néha nem általánosnak mondott téma is volt köztük, amiről a barátnőmmel beszéltünk délelőtt, még az is este téma lett egy érdekes példa által. Ami éppen foglalkoztatott itthon, arra választ kaptam az előadáson. Ha egy betegség már előfordult családon belül és érdekelt volna a lelki háttere, szinte biztos, hogy aznap este beszélt róla, amelyik nap nekem eszembe jutott. Nagyon vicces volt, és szórakoztató, mert már előre vártam, hogy milyen lesz a következő alkalom. Olyan volt, mintha hozzám beszélt volna, mintha nekem szerveződött volna az egész előadássorozat. Hogy mások ezt hogyan élték meg, volt-e nekik is ilyen élményük azt nem tudom, mert nem beszéltem meg velük.

Szerencsémre nem ez volt az egyetlen ilyen időszak, amikor ilyen érzések, ilyen pillanatok találtak meg, mintha nekem beszélne egy előadó. És ahogy írtam az elején, tényleg meghatározzák az Életünket. Nekem legalábbis igen. Először is azért, mert megerősítést kapok általa, hogy ott a helyem, még akkor is, ha addig sem kérdőjeleztem, meg a jelenlétemet. Másodszor, mert élményt kapok, miközben választ is a kérdéseimre és ezáltal segítséget is.

Amikor egyik alkalommal volt lehetőségem csak egyedül találkoznom az előadóval, a többiek nem voltak ott, elmeséltem, hogy milyen érdekesek voltak számomra az esték, először meglepődött. Mondta, hogy ő is járt már így amikor járt más előadásán, de még neki senki nem jelezte vissza ugyanazt a hallgatói közül és jó, hogy tud róla, hogy ő is szerzett ilyen élményt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Feltétel nélkül...

Feltétel nélkül....ez nagyon szépen hangzik...mély értelmű...és azt hisszük eszerint élünk. Mégis, ha ennek megfelelően lenne jó cselekedni, akkor nem jut eszünkbe...vagy csak később, de az már jobb, mintha egyáltalán nem figyelnénk rá. Egyre jobban meggyőződöm, hogy sokan az elveik, véleményeik, tudásukkal ellentétesen élnek. Szóban tudjuk, hogy mi a jelentése, az értelme a feltétel nélküliségnek...amikor saját életünkben lefordítjuk, és szembe találkozunk a lehetőséggel, hogy alkalmazzuk a tudást, ott már csődőt mondunk. Például a feltétel nélküli szeretet...ez nagyon szép és egyik legmélyebb érzés. A szülő a gyermekével szemben tudja működtetni, de más kapcsolaton belül nagyon nehéz. Vannak olyan életutak, amelyikben az a dolga az egyénnek, hogy ezt megtanulja bármi áron. És ne csak a gyermekével szemben működjön így, hanem akivel épp kapcsolatba kerül. A gyermekkel szemben az nem kihívás...az természetes, nem megerőltető, nem nehéz. Ha valamit a lelkünk felvállal, hogy megtanulja, akkor bizony folyamatosan olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy legyen lehetőségünk tanulni...ebben az esetben olyan valakik kerülnek az utunkba, akik viselkedése nem elfogadható számunkra, de a vonzalom valamiért ott van...az elvárások is ott vannak...de, ha feltétel nélkül lenne jó szeretni, akkor ott nincs helye az elvárásnak.

Ehhez hasonló a feltétel nélküli elfogadás, feltétel nélküli segítség. Amikor nem várom el, hogy visszakapjam a segítséget egy olyan valakitől, akinek segítettem. Hanem természetes, hogy megtettem és amikor bajban vagyok, akkor sem az jut eszembe, hogy most miért nem segít.

A feltétel nélküli elfogadás...amikor hagyom, hogy más is hibázzon...nem dobálom a fejéhez, hogy miért nem figyelt oda, hogy nem érdekli, azért nem sikerült stb. Hanem elfogadom, hogy hibázott és ezzel együtt bármi megoldható. Nekem ez megy nehezen...de most már egyre könnyebben.  Hajlamos voltam sokáig neheztelni környezetemre, ha valami nem sikerült, ha valamit elhibáztak...csak azt nem vettem figyelembe, hogyha én hibázok, akkor rám nem nehezteltek. Az természetes volt, hogy én hibázhatok, azt elfogadják.

Nemrég történt, hogy egy hosszabb utat tettünk meg egy dolog érdekében...egy tárgyat kellett átadnunk valakinek. Kiderült, hogy amit átkellett volna adjunk, az nem volt olyan állapotban, hogy használható legyen. Annak ellenére, hogy mi azt hittük, hogy használható. Mivel a férjem készítette elő, az ő dolga volt, hogy minden részletre figyeljen. Amikor láttuk, hogy nem jártunk sikerrel, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy jó lett volna, hogy alakuljon, feszült lett a hangulat. Rövid idő alatt átértékeltem a gondolataimat. Az első gondolatom az volt, hogy miért nem tudott jobban figyelni, tudta, hogy fontos lenne átadjuk...ezt még fokoztam egy darabig, amikor jött a következő gondolatom, hogy ez nem tisztességes részemről, hogy dühöngök. Így jártunk és kész. Megoldható...jóvá tehető. Ha én hibáztam volna, akkor annyi lett volna a reakciója a férjemnek, hogy nem baj, hogy ez történt, igyekszünk megoldást találni. Időszerűnek éreztem, hogy hozzá hasonlóan viselkedjek. Saját magam csitítottam le a felismerés által és úgy éreztem, hogy megtettem egy lépést a feltétel nélküli elfogadásra. Hiába a férjem, szeretem...annak ellenére nekem nehéz elfogadni, ha hibázik.Épp ezért felismertem, hogy ezt a legjobban tőle tudom megtanulni. Mivel ő engem úgy fogad el amilyen vagyok, nekem csak annyit kell megtennem, hogy figyelem és ellesem a hozzáállását, amit az elfogadásról képvisel. Idegen embereket könnyen elfogadunk, mert bármikor úgy dönthetünk, hogyha nem tetszik a viselkedése, akkor megszakítjuk vele a kapcsolatot. De akikhez érzelmek kötnek, nem mondunk le róluk, csak azért mert megmutatják, hogyan lenne helyes, hogy éljünk,cselekedjünk, viselkedjünk. Inkább érdemes észrevenni, hogy általuk milyen jó tulajdonságokat, tetteket tudunk magunkból elővarázsolni...mit tudunk megtanulni.

Úgy történt, ahogy mondta....

Az a gondolat, hogy valamikor, amikor eljön az ideje, annak, hogy a tervem megvalósításába belekezdhetek, vonta maga után a következő és a következő gondolatot. Ekkor még a munkahelyem mellett tanultam, képeztem magam, már működtettem egy részt az egészből és készítgettem elő a terepet. De leginkább azt is gondolatban. Már elképzeltem, hogyan fogom berendezni azt a helyiséget, ahol fogadom a hozzám fordulókat. Beszéltem is a tervemről a családomnak, néhány ismerősömnek, barátaimnak, de egy kicsit féltettem is az ötleteimet kitárni, olyan érzésem volt, hogy védem magamban, nehogy túl hamar "kikiabáljam".

Amikor egy olyan ismerősömnek emítettem meg, hogy mivel szeretnék foglalkozni, aki jártas ebben a témában, jelezte, hogy tud egy kiadó helyet, nézzem meg, szerinte fog tetszeni nekem...a házban hasonló profilú foglalkozások folynak. Esetleg én is csatlakozhatnék hozzájuk. Először korainak tartottam, hogy nézzek helyet, mert akkor még nem tudtam, hogy mikor fejezem be a munkámat, amihez még nagyon kötődtem. De maga az a tény, hogy tehetek egy lépést az új, ismeretlen irányába, felcsigázta a kíváncsiságomat.

Időpontot beszéltem meg a hölggyel, aki működteti a házat. Mondta, hogy nem gond egyáltalán, hogy csak tájékozódom a lehetőségeim felől, szívesen körbevezet az épületben. Nagyon szimpatikus volt a hölgy is, a ház is, benne minden ami fogadott. Belső izgalom töltött el, hihetetlennek éltem meg a valóságot, büszke voltam magamra, a bátorságomra, hogy megtettem az első lépést. Igaz, még a kötődésem az akkori munkahelyemhez, a kollegáimhoz, a betegekhez olyan erős volt, hogy inkább megmosolyogtam ezt az első lépésem, de jelen volt a bátorság érzése is. Mindegyik helyiséget megnézhettem...az egyiknél több ideig álltunk, amikor megszólalt a hölgy, hogy majd  ha előadást tartok, akkor a két termet összelehet nyitni, szék is van bőven. Néztem rá, hogy miért mondja, nem beszéltem részletesen  a terveimről, csak annyit mondtam, hogy egyéni beszélgetésekre keresek helyet, amit majd valamikor, pontosan nem tudom megmondani az időpontot, de elfogom kezdeni. Azt, hogy én előadást is szeretnék tartani, több embernek átadni ismereteimet, azzal is segítséget nyújtva, megfordult ötletként a fejemben, annak ellenére meglepődtem, mert addig erről csak én tudtam. Ezen is mosolyogtam gondolom kikerekedett szemmel, mert a reakciója csak annyi volt, hogy ő sem tudja miért mondta, ez most csak úgy jött.

Ezután még egy évig dolgoztam az akkori munkahelyemen, múlt év december végéig.Említettem már a korábbi bejegyzéseimben, hogy januárban sok ötletem, sok gondolatom volt, amik arra vártak, hogy megvalósuljanak. Eszembe jutott többek között az is, hogy felkeresem a hölgyet, hogy megkérdezzem, még mindig tudna-e biztosítani nekem helyet, de nem ezzel kezdtem. Találtam magamnak kifogásokat, a többi ötleteimet kezdtem kibontakoztatni. Márciusban egyik délelőtt egyszer csak egy erős késztetést éreztem, hogy felhívom telefonon, lesz ami lesz. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, emlékezett rám. Délután vettem észre, hogy 17- ke van. A 17-ről már írtam, hogy több alkalommal jött velem szemben, üzenetet véltem benne észrevenni, így ez megnyugtatással töltött el, rájöttem, nem véletlen, hogy éreztem, telefonálnom kell.

Azóta rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, egyre több lehetőség nyílik meg ami a házzal és a hölggyel köt össze. Nemrég megtartottam az első bemutatkozó előadásomat is, igaz még nem kellett összenyitni a két helyiséget, egyelőre a kis létszámmal elegendő volt egy kisebb terem. De még bármi lehetséges...ha egyszer valami elindul, nem lehet tudni merre tart és mi lesz a vége.

Egyedi...de hogyan?

Amikor valaki azt mondja, hogy egyedi dolgot szeretne alkotni, mást mint, ami eddig ismert, többféle reakciót vált ki a környezetéből. Vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy egyediséget csak néhány ember tud létrehozni. Van aki azt gondolja, hogy csak olyanok tudnak egyediként feltűnni, akik Nagynak számítanak, már ismertek valami vagy valaki által.Van aki irigy az ilyen emberekre, aki ki szeretne tűnni az átlagból. Van olyan is, aki magáról el sem tudja képzelni vagy eszébe sem jut olyan, hogy egyedi dologra képes lenne.

Már gyerekkoromban felnéztem az olyan személyiségekre, akik egyediek voltak, akik nem akartak beállni a sorba, hogy másoknak feleljenek meg. Időnként elkezdtem utánozni az általam különcnek nevezett társaimat, akik valamiben mások voltak mint az átlag. Akár járásban, aki dobálta magát menetközben...volt olyan, akit  abban utánoztam, ahogy fogta a ceruzát...persze nem a hagyományos módon fogta, teljesen kicsavart ujjakkal.Volt akit az írásában...annyira odanyomta a ceruzát a füzet lapjára és nagyon szorosan írta a betűket egymás mellé, hogy ropogott a papír a keménységtől, amit a grafit okozott. Ha feltűnt, hogy valakiről azért beszélnek, mert szokatlanul viselkedik, vagy fura dolgot tesz, mindig arra gondoltam, hogy milyen jó neki, hogy milyen bátor, mer más lenni, mint ahogy elvárják.

A tehetséges embereket is mindig csodáltam, vágyaim között ott volt, hogy szeretném, ha engem is egyszer sokan megismernének ...magam miatt. Dehát az ilyen gondolatokat nem osztottam meg senkivel, nem csak gyerekkoromban, hanem még felnőttként sem. Ez az én belső világom, akkor is csak mosolyogtam magamon és néha még most is.

Amint már leírtam az egyik bejegyzésemben, az agykontroll tanfolyamon találtam rá a Belső utazás című könyvre. Először a gyerekeknek szólóra, utána a felnőtt változatát ismertem meg. Mivel nagy hatással volt rám minden egyes szó ami a könyvben le volt írva, nem volt kérdés, hogy kinyomozom, hogyan tudok meg még többet ami ezzel kapcsolatos. Így eljutottam Pozsonyba is, ahol személyesen Brandon Bays, a könyv írója tanítását hallgathattam. A négy nap alatt több ezernyi gondolat futott végig az agyamon...ötletek sokasága, hogy kiknek tudok majd segíteni ezzel a módszerrel. Már alig vártam, hogy elkezdhessem hírré adni, hogy mivel ismerkedtem meg és, láttam magam előtt a fantasztikus eredményeket, gyógyulásokat. Testi és érzelmi utazás a módszer neve...amikor segítséggel saját magunkkal lépünk kapcsolatba...belső utazást végzünk. Mivel ajánlott az utaztatás előtt a könyv elolvasása, úgy gondoltam, hogy már azzal is sok embernek tudok segíteni, hogy én magam vásárolok több példányt a könyvből, amiket kölcsön adok. Így nem lehet kifogás senkinek, hogy azért nem tudja elolvasni, mert nincs pénze megvenni. Könyvesvoltban nem forgalmazzák a könyvet, ezért utánanéztem hol tudom beszerezni. Megtudtam, hogy lesz tanfolyam Szegeden, és abban biztos voltam, hogy ide fognak hozni, hisz én is így ismertem meg. Amikor az eladótól kértem négy darabot, rám nézett meglepődve és megkérdezte, hogy miért viszek ilyen sokat. Mondtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, ezzel a módszerrel segíteni embereknek. Erre annyi volt a reagálása, hogy azt tanácsolja, találjak magamnak valami egyedit, ne csak a más módszerét használjam, mert abban nincs semmi különös. Telitalálat volt ez a mondata...egyedit?...kavarogtak bennem az érzések...először úgy éreztem, hogy igazságtalan. Miért néz le engem, hogy más módszerével akarok dolgozni? A következő gondolatom az volt, hogy én mit tudnék kitalálni valami egyedit...ki vagyok én, hogy legyen egyedi módszerem? De az a gondolat is eszembe jutott...honnan tudta, hogy én szeretnék valami egyedit?...már gyerekkorom óta. Képes lennék rá? De hogyan? És mi legyen az? Mindenesetre ez a mondata megmaradt bennem és most, hogy elindultam egy számomra ismeretlen úton sokszor eszembe jut, hogy eljött az idő, hogy egyedit alkossak.

Figyeljünk a jelekre!

Gondolom többünkkel előfordult már, hogyha valami érdekel, akkor egyszer csak meglátjuk valahol vagy épp arról szól egy műsor a tévében. Én számtalanszor észrevettem ilyen egybeesést, ami mindig megmosolyogtat. Ha valaki eszünkbe jut, hogy milyen jó lenne beszélni vele, lehet, hogy felhív telefonon. Ez is ismerős ugye? Mennyire tűnik fel, hogy események megtörténése másodperceken múlik? És ez mind a szemünk láttára. Ami hihetetlen, de megtörténik. Beszéltem az egyik ismerősömmel egy olyan témában, amit senki nem hallhatott meg, ahogy befejeztük, épp a szó utolsó betűjét mondta ki, már valaki megjelent.

Onnan tudom, hogy dolgom van bizonyos helyen, hogy gördülékenyen jutok el oda, nyitva áll előttem minden kapu. Ez nem volt mindig így, régebben én is szomorú voltam bizonyos elakadásoknál. Szomorú és néha dühös is. Amikor még nem voltam tudatos a dolgaimmal kapcsolatban. Miért nem sikerül? Miért nincs ott? Ha valakit keresünk, de nem elérhető, kiderül, hogy már el is költözött. Most már tudom, nincs dolgom vele. Egy pár évvel ezelőtt, a lányommal amikor visszamentünk ellenőrzésre az egyik orvoshoz, a megbeszélt időpontban nem volt senki a rendelőben. Már amikor elindultunk otthonról, tudtam semmi értelme menjünk, mert az első alkalommal sem jutottunk előbbre a problémánkkal, de, ha már visszarendeltek, akkor így a helyes, ha megjelenünk. Amikor láttuk a zárt ajtót, megszólalt a lányom, hogy nekünk nem kellett ma ide jönni. Hát igen. Tudtam én is, hogy nem , de ekkor még biztosabb voltam benne. Ilyenkor lehetőségünk van többféle döntést hozni. Olyan döntés is szóba jöhet, amikor haragszunk az illetőre, ebben az esetben az orvosra, szidjuk, hogy felelőtlenül, a mi időnkkel játszva, mit képzel magáról...vagy elkezdjük hívogatni, hogy most mi legyen...mi tudtuk, hogy más út van, ami nekünk segíteni fog és valamiért éreztem, hogy nagyon hamar kifog derülni melyik az. Hazafelé menet kiderült beszélgetés alatt, hogy miért nem kellett találkozzunk senkivel. Nem azért volt az a tünet a lányomnak, mert orvosilag kellett volna gyógyítani, hanem lelki gondja volt, amit sikerült megbeszéljünk. Ha akkor kapunk még néhány gyógyszert, akkor lehet, hogy arra figyeltünk volna, hogy mikor lesz hatása és elmarad az a beszélgetés, amire nagyobb szükség volt akkor bárminél. Ez a mi esetünk volt. Mindenki magának kell lefordítsa, mikor melyik jel mire figyelmeztet. Mert kapjuk a jeleket, nekünk csak észre kell vennünk.

Amióta ténylegesen odafigyelek a hozzám érkező jelekre, üzenetekre, egyre több mindenkinek mesélek róla. Bíztatni szoktam a hozzámfordulókat, hogy érdemes megszokássá tenni, hogy legyünk tudatosabbak, figyelmesebbek, mert nem véletlen semmi, ami körülöttünk van. Meglehet tanulni, mint bármi mást, de ahhoz el kell engednünk sok olyan dolgot, ami akadályozza, hogy észrevegyük. És értelmezni is megkell tanulni, mert legtöbbször nem úgy kapjuk, ahogy mi gondoljuk, hanem sokkal érdekesebben. Még így is néha elbizonytalanodok még én is, pedig már eléggé sok gyakorlatot szereztem magam életében és másoknak segítve, de akkor kérek még egy ráadást, hogy biztosabb legyek a dolgomban. Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben csak a jelek alapján tudunk döntést hozni, inkább ezt már végső esetben ajánlatos bevetni, hogy valamelyest könnyítsünk magunknak. Nem csak akkor kapunk jeleket, ha kérünk, akkor is érkezik, amikor foglalkoztat valami, amikor tele vagyunk gondokkal, feladatokkal és valaki elénk áll egy történés mesélésével, ami hallatán rájövünk, hogy ez nekünk szól. Megkapjuk általa a választ a kérdésünkre, amiről az illető nem is tud, hogy minket mi foglalkoztat. Ő nem azért mesélte el a sztorit, de a mi dolgunk, hogy észrevegyük, hogy nekünk szól. Ez inkább megérzés alapon működik, érzed, hogy választ kapsz vagy útbaigazítást a sztorija által. Erre egy kicsit burkoltan egy saját példát mesélek el...két éve foglalkoztatott egy komoly kérdés, nehéz időszakban voltam, segítséget nem tudtam kérni senkitől, magam kellett megoldást találnom, hogy helyreállítsam magamban a harmóniát. Amikor már eléggé elkeseredett voltam a helyzetemet  illetően, egyszer csak hívott telefonon egy ismerősöm. Neki volt egy kérdése, ami őt érintette és az által elkezdett nekem mesélni egy történetet, amiben én megkaptam a teljes választ arra a nehézségemre, ami engem akkor foglalkoztatott. Ezt ő nem tudta, mert nem volt honnan tudja és nem is volt szükséges. Én viszont rájöttem ,hogy megérkezett a válasz,mert a mesélésébe olyan szavakat, számokat használt, amiből én száz százalékos voltam, hogy nekem szól. Majdnem minden talált a két történetben, pedig két külön helyről származott. Rá tudunk jönni, mert elhangzanak szavak, mondatok, ami által már biztosak lehetünk, hogy válasz érkezett, segítség. Számtalan példát tudnék mesélni...de ez nem csak velem történhet meg, hanem bárkivel, bármikor.

Ötlet megvalósítása... támogatás nélkül?

Milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák! Ahány ember, annyi szokás. Gondolom ezek a kijelentések mindannyiunknak ismerősek. Ennek ellenére, amikor saját életünkben zajlik egy esemény, amikor jó lenne ezeket figyelembe vegyük, valamiért feledésbe merülnek vagy csak nem jut eszünkbe? Mert, ha nem vagyunk egyformák, és a szokások is mindenkinél különbözőek, akkor miért várjuk el, hogy mégis úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Miért úgy viselkedjen, ahogy én? A személyiségünk is más. Ugyanaz az emberi tulajdonság is mindenkinél másképp mutatkozik. Ami nekem jó, másnak lehet, hogy unalmas. Ami nekem építő jellegű, lehet, hogy másnak érthetetlen.

Amióta visszaemlékszem, mindig is az érzékeny emberek csoportjába tartoztam. Valamiért nem tudom elfogadni, ha valaki sérteget. Nehezen viselem, ha nem erősítenek abban, ha valamit szeretnék csinálni. Tudom, hogy ez senkinek nem jó érzés, de vannak olyanok, akik tudnak gyorsan reagálni a sértő megjegyzésekre, olyanok akiket nem érdekel, hogy van erősítés a háta mögött vagy egyedül marad. Nem az önfejűségre gondolok, hogy csak az jó, amit én kigondolok, inkább a támogatásra. Ha az ötletem nem a legjobb, vagy valaki tud nálam jobbat felvetni, akkor elgondolkodom rajta.

Az új feladataimmal kapcsolatban rengeteg ötlet fordult  meg a fejemben, néha már ötletzavart is érzek. Mindegyik megvalósításánál fontosnak tartom, hogy Én legyek benne. A személyem. Az, hogy én milyen vagyok, a hitelességem. Már az az ötlet, hogy adok magamnak lehetőséget, hogy magánakcióba kezdtem, hogy elindítsam a saját elképzelésemet, sok mindenkit meglepett. De ez a meglepődöttség nem járt együtt azzal, hogy lebeszélt volna bárki is a tervemről. Inkább ellenkezőleg. Mindenki részéről bíztatást, bátorítást, támogatást kapok, amiért nagyon hálás vagyok. Amint előbb említettem, nehezen viselem, ha nem érzem a támogatást. Pontosabban fogalmazva, ha nem kapnék támogatást, lehet, hogy elbizonytalanodnék. Pedig ennyire még semmit nem szerettem volna jobban, mint ami most kialakulóban van. Az, hogy úgy nyújthatok segítséget, hogy közben  a magam és mások életét is könnyebbé teszem. Könnyebbé, élhetőbbé, megkockáztatom érdekesebbé...mert szerintem az Élet sokkal érdekesebb,mint ahogy mi élünk.

Nagyon sok esetben a megérzésemre hallgatok, hogy mit tegyek, hogyan döntsek. Nem mindig könnyű, mert a megkérdőjelezés ott van, hogy tényleg helyes, amit érzek? Azt a döntésemet, hogy elindulok ezen az úton, nem adtam mindenki tudtára azonnal. Ez nem volt teljesen megtervezett, hagytam, hogy úgy történjen, ahogy mindenkinek a legjobb. Tudom, hogyha túl korán derül ki bizonyos emberek számára, akkor csak nehezítették volna a döntésemet. Arra viszont semmi szükség nem volt. A véleményekre kíváncsi voltam, de csak olyanoktól akikben megbízok. Akik közel állnak hozzám, akiknél fontos, hogy mit mondanak. Ezért valahogy adta magát a helyzet, hogy kinek mikor mondtam el. Nem szerettem volna magyarázkodni, sok energiát belefektetni a meggyőzésekre, hogy bízzanak bennem...úgy voltam vele, hogy azt az energiát is inkább a felmerülő ötleteimnél használom fel. Így elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert egyáltalán nincs senki olyan körülöttem, aki visszahúzó lenne a tervemet illetően, támogatóm, bíztatóm annál több. Ez szerencse lenne vagy azért alakult így, mert nem aszerint cselekedtem, ahogy elvárták volna esetleg, hanem érzésem szerint. Az elvárást arra értem, hogy illett volna egy-két ismerősömnek hamarabb elmondani, mint, ahogy tettem. Mivel később tudták meg, a legmegfelelőbb időben, általuk is támogatást kapok. Még így is időnként saját magam húzom vissza, amikor jobban belegondolok, amikor a régi megszokott  hitrendszer, meggyőződés utat tör magának és elbizonytalanít, hogy jól döntöttem-e. Biztos, hogy sokkal nehezebb lenne olyan valakikkel körülöttem, akik még erre rásegítenek, akik szintén elbizonytalanítanának. Véletlen, hogy ilyen sok jó ember vesz körül vagy csak egyszerűen szerencsés vagyok? Vagy esetleg nem véletlen? Mert, ha nem így lenne, akkor nem tudnám végigjárni a kiválasztott utam. Vagy csak nehezebben. Érzésem az, hogy nem véletlen és az is, hogy szerencsés is vagyok.

Teljesüljön minden, amit a 17-es üzen!

Addig amíg csak halljuk, hogy mennyire nehéz várni valamire, mennyire nehéz kivárni valamit, nem is tudjuk, hogy valójában milyen nehéz. Ez így van mindennel kapcsolatban...akkor tudjuk meg, hogy milyen az a valami, amikor benne vagyunk, addig csak gondoljuk, hogy milyen lehet. Tervezgetni, ötletelni fantasztikus érzés. Látni magunk előtt a megvalósulást, a célt, még fantasztikusabb. Közben jön az aggódás is, hogy mit kell tennem, hogy a legjobb jöjjön ki az egészből. Szóval együtt egy csomó érzés, váltakozva követik egymást...nehézség, izgalom, aggódás, kíváncsiság, türelmetlenség, feldobottság, lelkesedés...mind azért, hogy emlékeztessenek arra, hogy mit is szeretnék elérni.

Elkészültek a névjegykártyák...szerintem teljesen olyan lett, mint amit szerettem volna. Már a blogomat is elkezdtem írni...jó érzés volt, hogy elindítottam egy szeletet abból, amire vágytam. Az egyéni beszélgetésekben van gyakorlatom, annak ellenére minden alkalommal tud lelkesíteni, ha valaki a segítségemet kéri. Ezeken a beszélgetéseken kívül sok tervem van még, amit szeretnék, ha öszzeállna, de mivel azok még ismeretlen területek nekem, ezért tudom, hogy időt kell adnom magamnak és türelmet.

Hajlamos vagyok túlörömködni  bizonyos dolgokon, így voltam azon a napon is amikor hazahoztuk a névjegykártyáimat. Néztem és jó érzés volt arra gondolni, hogy elkezdődött. A tizenhetes szám külön örömmel töltött el. Eszembe is jutott, hogy megnézem mi az üzenete, mivel hozzák összefüggésbe azt a számot. Kinyitottam a laptopot, közben láttam, hogy valaki bejelölt ismerősnek a facebookon. Rámentem, hogy visszajelöljem és az oldalán előjött egy olyan kép,amire az volt írva, hogy olvassuk el 2017-re milyen tarot kártyát húzott valaki. Nem értettem az egészet, görgettem lefele az oldalt és az első szám ami elém került a 17-es volt. Először azt hittem ,hogy a 2017-ből a 17-re gondoltak, de kiderült, hogy nem, hanem ott volt a 17- nek az üzenete. Elolvastam, teljes megelégedettséggel töltött el, szép, bíztató mondatok voltak, ami a jövőmet illeti. Ezután ihletet kaptam, hogy írjak egy bejegyzést a blogba...amikor megnyitottam, láttam, hogy 17-ke van. Mosolyogtam és érdekesnek találtam, hogy az asztalon előttem a 100 darab 17-es számmal ellátott névjegykártya, előjött a facebookon a 17-es szám üzenete és még 17-ke is van! Elkezdtem írni a bejegyzést, amikor a tv-ből meghallottam egy ismerős zenét. Akkor hallottam utoljára, amikor a fiammal jártunk táncversenyekre, erre keringőztek. Nem figyeltem, hogy addig amíg én elvoltam a gondolataimmal, a férjem elővette a régi táncos dvd-ket, nosztalgiázott és bekapcsolt egyet a sok közül. Bármelyiket választhatta volna...Ahogy meghallottam az ismerős zenét, és mivel előjött bennem is a nosztalgia érzés, ami a verseny hangulatát idézte fel bennem, megfordultam, hogy lássam, milyen műsor az amelyikben ez a zene szól. Ahogy én fordultam, ugyanabban az időben fordult a fiam a táncospárjával miközben keringőztek...még arra sem volt időm, hogy rácsodálkozzak, hogy táncversenyt tett be a férjem a lejátszóba...mert a fiam hátán a 17-es rajtszám volt. Írtam, hogy bármelyik dvd-t betehette volna...Hat év alatt rengeteg versenyen jártunk, soha nem volt ugyanaz a rajtszámuk, a 17-es is egyszer volt. Mi történik már megint? Tényleg nagyon megdöbbentő és közben érdekes érzés. A 17-es hozzám szól...üzenet, mi lehet más?

Két nap múlva, délelőtt, kérdések sorozatával bombáztam magamat, hogy milyen lépéseket kellene megtegyek...hogy fog összeállni mindaz, amit szeretnék. A szokásos kérdések, amik nap mint nap foglalkoztatnak. Általában amikor ezeken a kérdéseken töprengek, legtöbbször megszólal a telefonom, valaki segítséget kér, vagy kapok egy üzenetet,  amiben szintén a tanácsomat kérik. Ekkor is így történt...az ismerősöm hívott, aki segített a névjegykártya elkészítésében. Megbeszéltük, hogy eljön hozzám, szeretett volna véleményt kérni egy döntési helyzetében. Beszélgetésünk alatt úgy éreztem segítene a döntésében, ha elmesélem a velem történteket  a 17-es számmal kapcsolatban. Amúgy is részese volt, hisz a legelső 17-es megjelenése tőle is függött. Közben elővettem a régi papírját, amire kiszámoltam a születési adatainak számait, akkor vettem észre, hogy 17-én született. Na,ez már sok...ennyi 17-es egy helyen! Nevettünk,  már megint csak annyit tudtunk mondani, hogy hihetetlen...mi történik? Véletlen lenne, hogy ennyi megerősítést kaptam a 17-es szám által? Hiszem azt, hogy nem...majd meglátjuk...de ez még a jövő titka.