Feedek
Megosztás

Lépésről lépésre... a cél felé tartva

Mi emberek nagyon sokat adunk a világnak már azzal is, hogy különböző személyiségek vagyunk. Mindenki a maga tempójában éli az életét, szervezi a körülményeit...ki jobban zizegősebb... van akit nem lehet a nyugalmából még kirobbantani sem. Vagy, ha kirobbantják, megzavarják a nyugalmát, nincs abban köszönet.

Azóta tudom még jobban elfogadni az embereket olyannak amilyenek, amióta a számmisztikával is elkezdtem ismerkedni, mivel a számok megmutatják tulajdonságainkat is. Addig is tudtam magamról, hogy tétlenül nem tudok sokáig meglenni, fontos, hogy legyen feladatom. Könnyen találtam mindig magamnak valami újdonságot, sok minden érdekel, épp ezért eléggé bevállalósnak ismerem magam. A gyerekek megszületése után visszavonultabban tettem a dolgom, nem rólam szólt az az időszak, így kevesebb történés volt körülöttem. Az idő alatt nem is hiányzott, hogy más újdonságokat keressek. Tavaly év végén beköszöntött a változás az életembe, a munkahelynek köszönhetően. Amikor már előreláthatóan tudtam, hogy újból rengeteg mindent megfogok tanulni magamról...megint lesz egy csomó lehetőségem, hogy újdonságokba vessem magam, kíváncsian figyeltem mi után mi következik. Napközben úgy tűnt, hogy semmi nem történt, este a számvetés ideje alatt mindig rájöttem, hogy sok mindenben volt részem. Amit elkezdek, azt nagy gőzerővel indítom, lelkesedéssel...ha nem az lesz amit gondoltam, vagy amit reméltem, akkor a lelkesedésem egy picit csökken.Sok időt nem engedek magamnak, hogy elszomorodjak, találok valami vigaszt, hogy miért történhetett úgy. Mivel én szeretem a kíhívásokat, szeretem, ha van célom, amiért dolgoznom kell, furcsa látni, hogy vannak olyanok akik megvannak kihívások, célok nélkül. Folyamatosan lökdösnék mindenkit, hogy tűzzenek ki célt maguknak, merjenek élni. Nem az a lényeg, hogy nagy célok legyenek, inkább az, hogy kihasználni az élet adta lehetőségeket, ami még színesebbé teszi napjainkat. Főleg akkor, ha sikerélményünk is van.

Januárban ahogy érkeztek elém az új ismerősök, az új lehetőségek... a vágyam kezdett megvalósulni látszódni...bevallom őszintén, megijedtem. Rájöttem, hogy még nem állok készen egy csomó mindenre. Annak ellenére nem is jutott eszembe, hogy feladjam az álmom. Szólt az egyik újonnan szerzett ismerősöm, hogy a csapatával szervez egy olyan napot, ahol megismerteti az emberekkel, hogy milyen tevékenységek folynak a nemrég megnyitott egészségházukban...lenne-e kedvem egy előadást tartani a betegségek lelki okairól. Előtte nap gondoltam arra, hogy mennyire jó lenne ebben a témában beszélgetést indítani kifele mindenkinek, akit érdekel. A felkérésre örömmel mondtam igent...pedig még éreztem, hogy nem lenne az igazi...jobban felkészültnek szerettem volna érezni magam. Belevetettem magam az olvasásba...átnéztem az addig tanultakat...közben szorongtam belülről,és egyben erősítettem is magam, hogy egyszer el kell kezdeni. Minden kezdet nehéz. Azon a napon, amikor lett volna az előadás, nagyon boldogan ébredtem...elindultam az első előadásomra. Megfogalmaztam magamban, hogy legyenek annyian, ahány embernek tudok megfelelően beszélni. Ahány emberre készen állok. Senki nem volt ott olyan, aki rám lett volna kíváncsi. Ültem a fotelban és tudtam, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe. Még nem állok készen a feladatra...De ami ebben az öröm volt...az az, hogy jött a lehetőség, hogy jól gondolom mivel kell foglalkoznom, csak adjak még időt magamnak...erősítsem magam.

Két hónap múlva, újból jött a következő felkérés. Ugyanabban a témában...előrehozott időpontban...korábban, mint az első alkalommal...mondván, hogy biztos azért nem volt ott érdeklődő, mert a késői órákba lett hirdetve. Ez nem az én gondolatom volt...az én gondolatomat már az előbb leírtam. Ekkor is egy kicsit még ideges voltam, még egy kicsit bizonytalan is, hogy tudnék több idegen emberhez beszélni...de úgy voltam vele, belevágok. Indulásom előtt, szokásomhoz hű maradva, megfogalmaztam magamban, legyenek annyian és olyanok, akikkel tudok beszélgetni, akik értik miről beszélek és tudok is segíteni nekik. Megérkeztem és láttam, hogy néhányan ülnek a székekben...mivel még nem ismertem nagyon mindenkit, aki abban a házban dolgozott, fel sem tűnt, hogy csak azok ülnek ott, akik szintén várták a házba betérő embereket. Pár perc eltelt mire felfogtam, hogy azok vagyunk ott, akik ott tevékenykedünk. Fordítottam magamnak a helyzetet...szóval nekik tudok segíteni?...de ez már haladás az elsőhöz képest, mert akkor senki nem volt akivel tudtam volna beszélni. Most viszont igen, volt akivel tudtam és érzésem szerint segítettem is. Nem voltam szomorú, sem csalódott, hogy nem úgy alakult, ahogy egy kicsit vágytam rá...mert tudtam, hogy ez már jobb, mint az első...és ez nekem elég volt. Tudtam, hogy sok munka van benne...tudtam, hogy jó úton járok.

Három hónap múlva...ugyanaz a téma...most már én szerveztem...felkészülve, teljes bedobással, lelkesen, ahogy szeretem...idegenek ültek velem szemben és hallgatták amit beszélek...kérdéseikre válaszolva éreztem, hogy hálás vagyok nekik, hogy azt csinálhatom, amiért születtem. Még mindig az elején tartok...de ezeket a kezdeti, hálával teli érzéseket viszem tovább magammal...mindig egyre többet nyújtva azoknak, akik bizalmat szavaznak nekem.

Elképzelés...vágy...hit...?

Sokszor gondolni olyan valamire, ami szeretnéd, hogy megtörténjen, vagy szeretnéd, hogy megkapd... vágyni rá és hinni,hogy úgy lesz...egyenlő azzal, hogy valamikor teljesül a kívánságod.Így van ez? Mindig, ha nagyon vágyunk valamire és hiszünk is benne, létrejön? Megvalósul? Mi van akkor, ha mégsem. Akkor tévedtünk? Vagy nem vágytunk nagyon arra a valamire? Vagy vágytunk rá, de nem hittük, hogy megvalósulhat? Ki mondja meg a végső választ? Ki tud ítélkezni bárki felett..., hogy biztos azért nem sikerült, mert nem vágyott az illető úgy igazából arra, vagy nem volt elég erős a hite.

Rengeteg kérdés ugyanazon a témán belül és megannyi válasz, vélemény...mindenki a saját szemszögéből közelíti meg. Aki már részese volt egy olyan folyamatnak, amikor a vágya és a hite által megvalósult mindaz amit szeretett volna, biztos, hogy azt a csapatot erősíti, akik hisznek abban, hogy bármit elérhetünk, ha nagyon akarjuk. Nem mindig könnyű elérni, de nem lehetetlen. A hitünk tudja blokkolni az előrehaladást, mert mélyen tudatalatt lehet, hogy jobban, erősebben működik az, hogy nem hisszük, hogy megvalósulhat. Csak ez nem tudatos. De sok megerősítő mondattal azokat felül tudjuk írni azokat a tudatalatti programokat, amik akadályoztatnak. De honnan tudjuk, hogy az akadályoztat? Ha már tudatalatt van, akkor honnan tudom, hogy azzal foglalkoznom kellene?

Ha valamit szeretnénk, de nem sikerül, abban az esetben érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy van- e olyan valami, ami szerintünk akadályoz. A válasz legtöbb esetben megérkezik, nekünk csak meg kell hallani. Amikor már felülírtuk az akadályozó hitrendszerünket, vágyunk rá, hogy megkapjuk azt a valamit és mégsem...akkor mi van?Mert ilyen is előfordul időnként. Akkor valamit rosszul csinálunk? Szerintem, nem.

Ha valamit nem kapunk meg, vagy valamit nem érünk el...én úgy gondolom, az nem véletlen. Ki lehet erőszakolni bizonyos dolgokat az akaratunk által, de utólag kiderül, hogy nincs hasznunkra. Inkább jobb lett volna, ha nem jön össze.

Nemrég összeraktam magamban ezeket a gondolatokat. Van olyan leírás, ami arról szól, hogy bármit bevonzhatunk, ha úgy járunk el, mint ahogy már leírtam. Mi van akkor, ha az a valami nem tartozik az életembe, nem  választotta be a lelkem leszületésem előtt, csak Én vágyok rá, valamiért. Mert úgy gondolom, hogy az jár nekem. Úgy gondolom, hogy az tenné jobbá az életem. Most egy olyan példa jut eszembe, amikor valaki vágyik arra, hogy megnyerjen egy játékversenyt, akár pénzösszeggel...egy éven belül elveszíti valamilyen úton-módon. Igaz, hogy itt is lehet egy fordulat az egészben...mert lehet, hogy azért történik mindez, hogy a veszteség tanítja valamire, akár arra, hogyan tud újból talpra állni.

Igazából, hogy mindezt leírtam, azért van, mert mostanában egyre többször hallottam előítéleteket egyik ember részéről a másik felé, hogy aki nem ér el valamit az életben, az tehetetlen. Ha valaki nem jár sikerrel bizonyos dolgok elérésében, megint csak kritizálások sorozata éri. Érdemes bármilyen kritizálás, előítélet előtt arra gondolni, hogy az a sikertelenség, lehet, hogy épp az illető sikere...az is tud siker lenni, ha valami nem sikerül,mert ha nem tartozik hozzá, nem tartozik az életébe, akkor elveszíti. Ha nem kell az elveszítettség érzést valaki megtapasztalja, akkor marad a sikertelenség érzés, ami már rajtunk múlik, hogyan éljük meg. Mint minden más. Mindig több választásunk van, hogyan akarjuk a történéseinket megélni.

Ahhoz, hogy tudjunk segíteni egymásnak,jó lenne, ha a másik fél, aki az előítéleteket gyártja, megfordítaná a rálátását a kialakult helyzetekre...figyelembe venné, azt, hogy nem véletlen senkinél az, ami vele épp történik. Nem azért nem halad előre, mert szerencsétlen, hanem, azért mert neki így a legjobb. A lelkének. Ez még akkor is igaz, ha nem így gondoljuk.

 

Üzenet telefonszámon keresztül

Minden utoljára hitt  alkalom, minden utoljára hitt találkozás elindít bennünk egy olyan belső késztetést, ami arra sarkall, hogy minden tőlünk telhetőt tegyünk meg az alkalommal, a személlyel kapcsolatban. Használjuk ki az utolsó lehetőségeket.

Mi is így voltunk,amikor az utólsó hónapban dolgoztunk együtt a kis csapatunkkal. Mindenki próbálta tervezgetni a jövőjét, ígéreteket tettünk egymásnak, hogy még fogunk találkozni. Mégis félelmetesnek tűnt, hogy mi van akkor, ha mégsem..mi van akkor, ha nagyon eltávolodunk egymástól, mindenki végzi a dolgát. Két-három ember kivételével tudtuk ki hol folytatja a munkáját. Az egyik doktornő megkérdezte, hogy én mihez kezdek, mert hallott ilyent-olyant, de nem tudja összerakni pontosan mivel szeretnék foglalkozni. Hallotta tőlem több esetben a hozzáállásomat bizonyos dolgokhoz, tudta, hogy mindenből szeretem kihozni a legjobbat és tudta azt is, hogy a betegségeknek, a tüneteknek a lelki hátterét is tanulmányozom. Megerősítettem abban, hogy mint emberek lelkét segítőként szeretnék dolgozni, iskolába is járok, sok képzésen már túl vagyok, így egyértelmű, hogy esélyt adok magamnak ez irányban. Megemlítette, hogy a lánya és a kolléganője, nem régóta működtetnek egy különböző módszerekkel foglalkozó egészségházat, pontosan egy olyan valakit keresnek, akihez tudnának lelki problémával küzködő embereket irányítani. Mondta, hogy megadja a telefonszámomat a lányának és majd ők megkeresnek engem. Pár nap múlva rákérdeztem, hogy sikerült-e beszélnie a lányával, de akkorra még nem, elfelejtette. Aznapra vártam, hogy elkészülnek a névjegykártyáim, gondoltam egyet adok a doktornőnek, hátha úgy hamarabb eszébe jut, ha látja a táskájában. Az volt az utolsó munkanapja, sőt már csak egy-két óránk volt hátra, amit együtt töltöttünk. A névjegykártya nem akart megérkezni...eszembe jutott, hogy lehet, nem az az út lesz az enyém, nem biztos, hogy jó ötlet a lányával együtt dolgozzak. Egyszer csak szólt, hogy inkább ő adja ide nekem a lánya telefonszámát, keressem meg én őket. Zsebbe is tettem a névjegyet, pár másodpercen belül értesítést kaptam, hogy megvannak a saját névjegyeim is. Ekkor eszembe jutott, hogy ez most nem véletlen, hogy így jártam. Ha pár másodpercen belül hamarabb készül el a névjegyem, akkor abból adtam volna egyet, de nem biztos egyáltalán, hogy így is eszébe jutott volna a doktornőnek, hogy átadja a lányának. Mivel már nálam volt a lánya száma, én biztos, hogy hívni fogom. A telefonszám egy külön érdekességgel bírt, amikor megláttam, hogy milyen számokból áll, tudtam, hogy dolgom van vagy a lányával, vagy a hellyel, ahol dolgozik.

Találkoztunk...megismertem a hölgyet, akivel együtt kezdték el a ház működtetését...azóta is kapcsolatban vagyunk. Mondhatom most már, hogy munka kapcsolatban. De nem a doktornő lányával, hanem a társával. Azt, hogy ennyi szerepe volt-e a lányának, hogy megismerjem általa azt a hölgyet, azt nem tudom. Majd meglátjuk. De így is jó.

Emlékezetes pillanatok

Csodálatos érzés, amikor olyan pillanatokat tudunk megragadni az Életünkből, melyek meghatározzák a következő időszakot, ami hatással van ránk és általunk a környezetünkre. A találkozások, a történések, de még a nehézségek is, nem véletlenszerűen kerülnek elénk, minden egy magasabb terv szerint alakul. A találkozásoknál legtöbbször emlékszünk az első pillanatra, hogy jó vagy rossz benyomással van ránk az illető, akivel megismerkedünk. A történéseknél is legtöbbször van valami ami emlékezetes, ami akár döbbenetet is válthat ki belőlünk. A nehézségekre azért emlékszünk, mert fájdalmas, negatív érzés társul hozzá, jó esetben, ha sikerül meglátnunk az okát, akkor a tanulságot visszük tovább.

Abban az időszakban amikor tanulmányoztam a betegségek lelki okait, mint ahogy már sok esetben addig is, találkoztam egy ismerősömmel. Elmeséltem, hogy milyen újdonsággal töltöm az időmet, mire ő mondta, hogy egy hete indult egy képzés, ami ezzel kapcsolatos. Végül is egy alkalomról maradtam le, gondoltam, hogy az még bepótolható, megbeszéltük, hogy legközelebbire már elmegyek. Akkoriban elég sok fizetős tanfolyamon voltam túl, nem voltam biztos benne, hogy még mindig kellene költekeznem, ezért tettem egy lépést az ügy érdekében. Eldöntöttem, ha nekem ott a helyem ezen a képzésen, akkor a munkahelyemen olyan beosztást kapjak arra az időre, hogy eltudjak menni. Anélkül, hogy én kértem volna hogyan legyek beosztva, rábíztam a folyamatra. A műszakom reggel hattól délután ötig vagy délelőtt tíztől este tízig tartott. Azon a nap, amikor volt a képzés, öt óráig kellett dolgoznom. Így elmentem. Egy évig tudtam járni, ami alatt majdnem minden alkalommal élményekkel tele érkeztem haza. Az előadó fantasztikus volt, sokat tanultam tőle, egyik érdekesség történt a másik után. Amilyen témáról beszéltem valakivel napközben, az azon az estén meglett említve, vagy egy példa által vagy csak mert arról akart beszélni az előadó. Néha nem általánosnak mondott téma is volt köztük, amiről a barátnőmmel beszéltünk délelőtt, még az is este téma lett egy érdekes példa által. Ami éppen foglalkoztatott itthon, arra választ kaptam az előadáson. Ha egy betegség már előfordult családon belül és érdekelt volna a lelki háttere, szinte biztos, hogy aznap este beszélt róla, amelyik nap nekem eszembe jutott. Nagyon vicces volt, és szórakoztató, mert már előre vártam, hogy milyen lesz a következő alkalom. Olyan volt, mintha hozzám beszélt volna, mintha nekem szerveződött volna az egész előadássorozat. Hogy mások ezt hogyan élték meg, volt-e nekik is ilyen élményük azt nem tudom, mert nem beszéltem meg velük.

Szerencsémre nem ez volt az egyetlen ilyen időszak, amikor ilyen érzések, ilyen pillanatok találtak meg, mintha nekem beszélne egy előadó. És ahogy írtam az elején, tényleg meghatározzák az Életünket. Nekem legalábbis igen. Először is azért, mert megerősítést kapok általa, hogy ott a helyem, még akkor is, ha addig sem kérdőjeleztem, meg a jelenlétemet. Másodszor, mert élményt kapok, miközben választ is a kérdéseimre és ezáltal segítséget is.

Amikor egyik alkalommal volt lehetőségem csak egyedül találkoznom az előadóval, a többiek nem voltak ott, elmeséltem, hogy milyen érdekesek voltak számomra az esték, először meglepődött. Mondta, hogy ő is járt már így amikor járt más előadásán, de még neki senki nem jelezte vissza ugyanazt a hallgatói közül és jó, hogy tud róla, hogy ő is szerzett ilyen élményt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Feltétel nélkül...

Feltétel nélkül....ez nagyon szépen hangzik...mély értelmű...és azt hisszük eszerint élünk. Mégis, ha ennek megfelelően lenne jó cselekedni, akkor nem jut eszünkbe...vagy csak később, de az már jobb, mintha egyáltalán nem figyelnénk rá. Egyre jobban meggyőződöm, hogy sokan az elveik, véleményeik, tudásukkal ellentétesen élnek. Szóban tudjuk, hogy mi a jelentése, az értelme a feltétel nélküliségnek...amikor saját életünkben lefordítjuk, és szembe találkozunk a lehetőséggel, hogy alkalmazzuk a tudást, ott már csődőt mondunk. Például a feltétel nélküli szeretet...ez nagyon szép és egyik legmélyebb érzés. A szülő a gyermekével szemben tudja működtetni, de más kapcsolaton belül nagyon nehéz. Vannak olyan életutak, amelyikben az a dolga az egyénnek, hogy ezt megtanulja bármi áron. És ne csak a gyermekével szemben működjön így, hanem akivel épp kapcsolatba kerül. A gyermekkel szemben az nem kihívás...az természetes, nem megerőltető, nem nehéz. Ha valamit a lelkünk felvállal, hogy megtanulja, akkor bizony folyamatosan olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy legyen lehetőségünk tanulni...ebben az esetben olyan valakik kerülnek az utunkba, akik viselkedése nem elfogadható számunkra, de a vonzalom valamiért ott van...az elvárások is ott vannak...de, ha feltétel nélkül lenne jó szeretni, akkor ott nincs helye az elvárásnak.

Ehhez hasonló a feltétel nélküli elfogadás, feltétel nélküli segítség. Amikor nem várom el, hogy visszakapjam a segítséget egy olyan valakitől, akinek segítettem. Hanem természetes, hogy megtettem és amikor bajban vagyok, akkor sem az jut eszembe, hogy most miért nem segít.

A feltétel nélküli elfogadás...amikor hagyom, hogy más is hibázzon...nem dobálom a fejéhez, hogy miért nem figyelt oda, hogy nem érdekli, azért nem sikerült stb. Hanem elfogadom, hogy hibázott és ezzel együtt bármi megoldható. Nekem ez megy nehezen...de most már egyre könnyebben.  Hajlamos voltam sokáig neheztelni környezetemre, ha valami nem sikerült, ha valamit elhibáztak...csak azt nem vettem figyelembe, hogyha én hibázok, akkor rám nem nehezteltek. Az természetes volt, hogy én hibázhatok, azt elfogadják.

Nemrég történt, hogy egy hosszabb utat tettünk meg egy dolog érdekében...egy tárgyat kellett átadnunk valakinek. Kiderült, hogy amit átkellett volna adjunk, az nem volt olyan állapotban, hogy használható legyen. Annak ellenére, hogy mi azt hittük, hogy használható. Mivel a férjem készítette elő, az ő dolga volt, hogy minden részletre figyeljen. Amikor láttuk, hogy nem jártunk sikerrel, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy jó lett volna, hogy alakuljon, feszült lett a hangulat. Rövid idő alatt átértékeltem a gondolataimat. Az első gondolatom az volt, hogy miért nem tudott jobban figyelni, tudta, hogy fontos lenne átadjuk...ezt még fokoztam egy darabig, amikor jött a következő gondolatom, hogy ez nem tisztességes részemről, hogy dühöngök. Így jártunk és kész. Megoldható...jóvá tehető. Ha én hibáztam volna, akkor annyi lett volna a reakciója a férjemnek, hogy nem baj, hogy ez történt, igyekszünk megoldást találni. Időszerűnek éreztem, hogy hozzá hasonlóan viselkedjek. Saját magam csitítottam le a felismerés által és úgy éreztem, hogy megtettem egy lépést a feltétel nélküli elfogadásra. Hiába a férjem, szeretem...annak ellenére nekem nehéz elfogadni, ha hibázik.Épp ezért felismertem, hogy ezt a legjobban tőle tudom megtanulni. Mivel ő engem úgy fogad el amilyen vagyok, nekem csak annyit kell megtennem, hogy figyelem és ellesem a hozzáállását, amit az elfogadásról képvisel. Idegen embereket könnyen elfogadunk, mert bármikor úgy dönthetünk, hogyha nem tetszik a viselkedése, akkor megszakítjuk vele a kapcsolatot. De akikhez érzelmek kötnek, nem mondunk le róluk, csak azért mert megmutatják, hogyan lenne helyes, hogy éljünk,cselekedjünk, viselkedjünk. Inkább érdemes észrevenni, hogy általuk milyen jó tulajdonságokat, tetteket tudunk magunkból elővarázsolni...mit tudunk megtanulni.

Úgy történt, ahogy mondta....

Az a gondolat, hogy valamikor, amikor eljön az ideje, annak, hogy a tervem megvalósításába belekezdhetek, vonta maga után a következő és a következő gondolatot. Ekkor még a munkahelyem mellett tanultam, képeztem magam, már működtettem egy részt az egészből és készítgettem elő a terepet. De leginkább azt is gondolatban. Már elképzeltem, hogyan fogom berendezni azt a helyiséget, ahol fogadom a hozzám fordulókat. Beszéltem is a tervemről a családomnak, néhány ismerősömnek, barátaimnak, de egy kicsit féltettem is az ötleteimet kitárni, olyan érzésem volt, hogy védem magamban, nehogy túl hamar "kikiabáljam".

Amikor egy olyan ismerősömnek emítettem meg, hogy mivel szeretnék foglalkozni, aki jártas ebben a témában, jelezte, hogy tud egy kiadó helyet, nézzem meg, szerinte fog tetszeni nekem...a házban hasonló profilú foglalkozások folynak. Esetleg én is csatlakozhatnék hozzájuk. Először korainak tartottam, hogy nézzek helyet, mert akkor még nem tudtam, hogy mikor fejezem be a munkámat, amihez még nagyon kötődtem. De maga az a tény, hogy tehetek egy lépést az új, ismeretlen irányába, felcsigázta a kíváncsiságomat.

Időpontot beszéltem meg a hölggyel, aki működteti a házat. Mondta, hogy nem gond egyáltalán, hogy csak tájékozódom a lehetőségeim felől, szívesen körbevezet az épületben. Nagyon szimpatikus volt a hölgy is, a ház is, benne minden ami fogadott. Belső izgalom töltött el, hihetetlennek éltem meg a valóságot, büszke voltam magamra, a bátorságomra, hogy megtettem az első lépést. Igaz, még a kötődésem az akkori munkahelyemhez, a kollegáimhoz, a betegekhez olyan erős volt, hogy inkább megmosolyogtam ezt az első lépésem, de jelen volt a bátorság érzése is. Mindegyik helyiséget megnézhettem...az egyiknél több ideig álltunk, amikor megszólalt a hölgy, hogy majd  ha előadást tartok, akkor a két termet összelehet nyitni, szék is van bőven. Néztem rá, hogy miért mondja, nem beszéltem részletesen  a terveimről, csak annyit mondtam, hogy egyéni beszélgetésekre keresek helyet, amit majd valamikor, pontosan nem tudom megmondani az időpontot, de elfogom kezdeni. Azt, hogy én előadást is szeretnék tartani, több embernek átadni ismereteimet, azzal is segítséget nyújtva, megfordult ötletként a fejemben, annak ellenére meglepődtem, mert addig erről csak én tudtam. Ezen is mosolyogtam gondolom kikerekedett szemmel, mert a reakciója csak annyi volt, hogy ő sem tudja miért mondta, ez most csak úgy jött.

Ezután még egy évig dolgoztam az akkori munkahelyemen, múlt év december végéig.Említettem már a korábbi bejegyzéseimben, hogy januárban sok ötletem, sok gondolatom volt, amik arra vártak, hogy megvalósuljanak. Eszembe jutott többek között az is, hogy felkeresem a hölgyet, hogy megkérdezzem, még mindig tudna-e biztosítani nekem helyet, de nem ezzel kezdtem. Találtam magamnak kifogásokat, a többi ötleteimet kezdtem kibontakoztatni. Márciusban egyik délelőtt egyszer csak egy erős késztetést éreztem, hogy felhívom telefonon, lesz ami lesz. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, emlékezett rám. Délután vettem észre, hogy 17- ke van. A 17-ről már írtam, hogy több alkalommal jött velem szemben, üzenetet véltem benne észrevenni, így ez megnyugtatással töltött el, rájöttem, nem véletlen, hogy éreztem, telefonálnom kell.

Azóta rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, egyre több lehetőség nyílik meg ami a házzal és a hölggyel köt össze. Nemrég megtartottam az első bemutatkozó előadásomat is, igaz még nem kellett összenyitni a két helyiséget, egyelőre a kis létszámmal elegendő volt egy kisebb terem. De még bármi lehetséges...ha egyszer valami elindul, nem lehet tudni merre tart és mi lesz a vége.

Egyedi...de hogyan?

Amikor valaki azt mondja, hogy egyedi dolgot szeretne alkotni, mást mint, ami eddig ismert, többféle reakciót vált ki a környezetéből. Vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy egyediséget csak néhány ember tud létrehozni. Van aki azt gondolja, hogy csak olyanok tudnak egyediként feltűnni, akik Nagynak számítanak, már ismertek valami vagy valaki által.Van aki irigy az ilyen emberekre, aki ki szeretne tűnni az átlagból. Van olyan is, aki magáról el sem tudja képzelni vagy eszébe sem jut olyan, hogy egyedi dologra képes lenne.

Már gyerekkoromban felnéztem az olyan személyiségekre, akik egyediek voltak, akik nem akartak beállni a sorba, hogy másoknak feleljenek meg. Időnként elkezdtem utánozni az általam különcnek nevezett társaimat, akik valamiben mások voltak mint az átlag. Akár járásban, aki dobálta magát menetközben...volt olyan, akit  abban utánoztam, ahogy fogta a ceruzát...persze nem a hagyományos módon fogta, teljesen kicsavart ujjakkal.Volt akit az írásában...annyira odanyomta a ceruzát a füzet lapjára és nagyon szorosan írta a betűket egymás mellé, hogy ropogott a papír a keménységtől, amit a grafit okozott. Ha feltűnt, hogy valakiről azért beszélnek, mert szokatlanul viselkedik, vagy fura dolgot tesz, mindig arra gondoltam, hogy milyen jó neki, hogy milyen bátor, mer más lenni, mint ahogy elvárják.

A tehetséges embereket is mindig csodáltam, vágyaim között ott volt, hogy szeretném, ha engem is egyszer sokan megismernének ...magam miatt. Dehát az ilyen gondolatokat nem osztottam meg senkivel, nem csak gyerekkoromban, hanem még felnőttként sem. Ez az én belső világom, akkor is csak mosolyogtam magamon és néha még most is.

Amint már leírtam az egyik bejegyzésemben, az agykontroll tanfolyamon találtam rá a Belső utazás című könyvre. Először a gyerekeknek szólóra, utána a felnőtt változatát ismertem meg. Mivel nagy hatással volt rám minden egyes szó ami a könyvben le volt írva, nem volt kérdés, hogy kinyomozom, hogyan tudok meg még többet ami ezzel kapcsolatos. Így eljutottam Pozsonyba is, ahol személyesen Brandon Bays, a könyv írója tanítását hallgathattam. A négy nap alatt több ezernyi gondolat futott végig az agyamon...ötletek sokasága, hogy kiknek tudok majd segíteni ezzel a módszerrel. Már alig vártam, hogy elkezdhessem hírré adni, hogy mivel ismerkedtem meg és, láttam magam előtt a fantasztikus eredményeket, gyógyulásokat. Testi és érzelmi utazás a módszer neve...amikor segítséggel saját magunkkal lépünk kapcsolatba...belső utazást végzünk. Mivel ajánlott az utaztatás előtt a könyv elolvasása, úgy gondoltam, hogy már azzal is sok embernek tudok segíteni, hogy én magam vásárolok több példányt a könyvből, amiket kölcsön adok. Így nem lehet kifogás senkinek, hogy azért nem tudja elolvasni, mert nincs pénze megvenni. Könyvesvoltban nem forgalmazzák a könyvet, ezért utánanéztem hol tudom beszerezni. Megtudtam, hogy lesz tanfolyam Szegeden, és abban biztos voltam, hogy ide fognak hozni, hisz én is így ismertem meg. Amikor az eladótól kértem négy darabot, rám nézett meglepődve és megkérdezte, hogy miért viszek ilyen sokat. Mondtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, ezzel a módszerrel segíteni embereknek. Erre annyi volt a reagálása, hogy azt tanácsolja, találjak magamnak valami egyedit, ne csak a más módszerét használjam, mert abban nincs semmi különös. Telitalálat volt ez a mondata...egyedit?...kavarogtak bennem az érzések...először úgy éreztem, hogy igazságtalan. Miért néz le engem, hogy más módszerével akarok dolgozni? A következő gondolatom az volt, hogy én mit tudnék kitalálni valami egyedit...ki vagyok én, hogy legyen egyedi módszerem? De az a gondolat is eszembe jutott...honnan tudta, hogy én szeretnék valami egyedit?...már gyerekkorom óta. Képes lennék rá? De hogyan? És mi legyen az? Mindenesetre ez a mondata megmaradt bennem és most, hogy elindultam egy számomra ismeretlen úton sokszor eszembe jut, hogy eljött az idő, hogy egyedit alkossak.

Figyeljünk a jelekre!

Gondolom többünkkel előfordult már, hogyha valami érdekel, akkor egyszer csak meglátjuk valahol vagy épp arról szól egy műsor a tévében. Én számtalanszor észrevettem ilyen egybeesést, ami mindig megmosolyogtat. Ha valaki eszünkbe jut, hogy milyen jó lenne beszélni vele, lehet, hogy felhív telefonon. Ez is ismerős ugye? Mennyire tűnik fel, hogy események megtörténése másodperceken múlik? És ez mind a szemünk láttára. Ami hihetetlen, de megtörténik. Beszéltem az egyik ismerősömmel egy olyan témában, amit senki nem hallhatott meg, ahogy befejeztük, épp a szó utolsó betűjét mondta ki, már valaki megjelent.

Onnan tudom, hogy dolgom van bizonyos helyen, hogy gördülékenyen jutok el oda, nyitva áll előttem minden kapu. Ez nem volt mindig így, régebben én is szomorú voltam bizonyos elakadásoknál. Szomorú és néha dühös is. Amikor még nem voltam tudatos a dolgaimmal kapcsolatban. Miért nem sikerül? Miért nincs ott? Ha valakit keresünk, de nem elérhető, kiderül, hogy már el is költözött. Most már tudom, nincs dolgom vele. Egy pár évvel ezelőtt, a lányommal amikor visszamentünk ellenőrzésre az egyik orvoshoz, a megbeszélt időpontban nem volt senki a rendelőben. Már amikor elindultunk otthonról, tudtam semmi értelme menjünk, mert az első alkalommal sem jutottunk előbbre a problémánkkal, de, ha már visszarendeltek, akkor így a helyes, ha megjelenünk. Amikor láttuk a zárt ajtót, megszólalt a lányom, hogy nekünk nem kellett ma ide jönni. Hát igen. Tudtam én is, hogy nem , de ekkor még biztosabb voltam benne. Ilyenkor lehetőségünk van többféle döntést hozni. Olyan döntés is szóba jöhet, amikor haragszunk az illetőre, ebben az esetben az orvosra, szidjuk, hogy felelőtlenül, a mi időnkkel játszva, mit képzel magáról...vagy elkezdjük hívogatni, hogy most mi legyen...mi tudtuk, hogy más út van, ami nekünk segíteni fog és valamiért éreztem, hogy nagyon hamar kifog derülni melyik az. Hazafelé menet kiderült beszélgetés alatt, hogy miért nem kellett találkozzunk senkivel. Nem azért volt az a tünet a lányomnak, mert orvosilag kellett volna gyógyítani, hanem lelki gondja volt, amit sikerült megbeszéljünk. Ha akkor kapunk még néhány gyógyszert, akkor lehet, hogy arra figyeltünk volna, hogy mikor lesz hatása és elmarad az a beszélgetés, amire nagyobb szükség volt akkor bárminél. Ez a mi esetünk volt. Mindenki magának kell lefordítsa, mikor melyik jel mire figyelmeztet. Mert kapjuk a jeleket, nekünk csak észre kell vennünk.

Amióta ténylegesen odafigyelek a hozzám érkező jelekre, üzenetekre, egyre több mindenkinek mesélek róla. Bíztatni szoktam a hozzámfordulókat, hogy érdemes megszokássá tenni, hogy legyünk tudatosabbak, figyelmesebbek, mert nem véletlen semmi, ami körülöttünk van. Meglehet tanulni, mint bármi mást, de ahhoz el kell engednünk sok olyan dolgot, ami akadályozza, hogy észrevegyük. És értelmezni is megkell tanulni, mert legtöbbször nem úgy kapjuk, ahogy mi gondoljuk, hanem sokkal érdekesebben. Még így is néha elbizonytalanodok még én is, pedig már eléggé sok gyakorlatot szereztem magam életében és másoknak segítve, de akkor kérek még egy ráadást, hogy biztosabb legyek a dolgomban. Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben csak a jelek alapján tudunk döntést hozni, inkább ezt már végső esetben ajánlatos bevetni, hogy valamelyest könnyítsünk magunknak. Nem csak akkor kapunk jeleket, ha kérünk, akkor is érkezik, amikor foglalkoztat valami, amikor tele vagyunk gondokkal, feladatokkal és valaki elénk áll egy történés mesélésével, ami hallatán rájövünk, hogy ez nekünk szól. Megkapjuk általa a választ a kérdésünkre, amiről az illető nem is tud, hogy minket mi foglalkoztat. Ő nem azért mesélte el a sztorit, de a mi dolgunk, hogy észrevegyük, hogy nekünk szól. Ez inkább megérzés alapon működik, érzed, hogy választ kapsz vagy útbaigazítást a sztorija által. Erre egy kicsit burkoltan egy saját példát mesélek el...két éve foglalkoztatott egy komoly kérdés, nehéz időszakban voltam, segítséget nem tudtam kérni senkitől, magam kellett megoldást találnom, hogy helyreállítsam magamban a harmóniát. Amikor már eléggé elkeseredett voltam a helyzetemet  illetően, egyszer csak hívott telefonon egy ismerősöm. Neki volt egy kérdése, ami őt érintette és az által elkezdett nekem mesélni egy történetet, amiben én megkaptam a teljes választ arra a nehézségemre, ami engem akkor foglalkoztatott. Ezt ő nem tudta, mert nem volt honnan tudja és nem is volt szükséges. Én viszont rájöttem ,hogy megérkezett a válasz,mert a mesélésébe olyan szavakat, számokat használt, amiből én száz százalékos voltam, hogy nekem szól. Majdnem minden talált a két történetben, pedig két külön helyről származott. Rá tudunk jönni, mert elhangzanak szavak, mondatok, ami által már biztosak lehetünk, hogy válasz érkezett, segítség. Számtalan példát tudnék mesélni...de ez nem csak velem történhet meg, hanem bárkivel, bármikor.

Ötlet megvalósítása... támogatás nélkül?

Milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák! Ahány ember, annyi szokás. Gondolom ezek a kijelentések mindannyiunknak ismerősek. Ennek ellenére, amikor saját életünkben zajlik egy esemény, amikor jó lenne ezeket figyelembe vegyük, valamiért feledésbe merülnek vagy csak nem jut eszünkbe? Mert, ha nem vagyunk egyformák, és a szokások is mindenkinél különbözőek, akkor miért várjuk el, hogy mégis úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Miért úgy viselkedjen, ahogy én? A személyiségünk is más. Ugyanaz az emberi tulajdonság is mindenkinél másképp mutatkozik. Ami nekem jó, másnak lehet, hogy unalmas. Ami nekem építő jellegű, lehet, hogy másnak érthetetlen.

Amióta visszaemlékszem, mindig is az érzékeny emberek csoportjába tartoztam. Valamiért nem tudom elfogadni, ha valaki sérteget. Nehezen viselem, ha nem erősítenek abban, ha valamit szeretnék csinálni. Tudom, hogy ez senkinek nem jó érzés, de vannak olyanok, akik tudnak gyorsan reagálni a sértő megjegyzésekre, olyanok akiket nem érdekel, hogy van erősítés a háta mögött vagy egyedül marad. Nem az önfejűségre gondolok, hogy csak az jó, amit én kigondolok, inkább a támogatásra. Ha az ötletem nem a legjobb, vagy valaki tud nálam jobbat felvetni, akkor elgondolkodom rajta.

Az új feladataimmal kapcsolatban rengeteg ötlet fordult  meg a fejemben, néha már ötletzavart is érzek. Mindegyik megvalósításánál fontosnak tartom, hogy Én legyek benne. A személyem. Az, hogy én milyen vagyok, a hitelességem. Már az az ötlet, hogy adok magamnak lehetőséget, hogy magánakcióba kezdtem, hogy elindítsam a saját elképzelésemet, sok mindenkit meglepett. De ez a meglepődöttség nem járt együtt azzal, hogy lebeszélt volna bárki is a tervemről. Inkább ellenkezőleg. Mindenki részéről bíztatást, bátorítást, támogatást kapok, amiért nagyon hálás vagyok. Amint előbb említettem, nehezen viselem, ha nem érzem a támogatást. Pontosabban fogalmazva, ha nem kapnék támogatást, lehet, hogy elbizonytalanodnék. Pedig ennyire még semmit nem szerettem volna jobban, mint ami most kialakulóban van. Az, hogy úgy nyújthatok segítséget, hogy közben  a magam és mások életét is könnyebbé teszem. Könnyebbé, élhetőbbé, megkockáztatom érdekesebbé...mert szerintem az Élet sokkal érdekesebb,mint ahogy mi élünk.

Nagyon sok esetben a megérzésemre hallgatok, hogy mit tegyek, hogyan döntsek. Nem mindig könnyű, mert a megkérdőjelezés ott van, hogy tényleg helyes, amit érzek? Azt a döntésemet, hogy elindulok ezen az úton, nem adtam mindenki tudtára azonnal. Ez nem volt teljesen megtervezett, hagytam, hogy úgy történjen, ahogy mindenkinek a legjobb. Tudom, hogyha túl korán derül ki bizonyos emberek számára, akkor csak nehezítették volna a döntésemet. Arra viszont semmi szükség nem volt. A véleményekre kíváncsi voltam, de csak olyanoktól akikben megbízok. Akik közel állnak hozzám, akiknél fontos, hogy mit mondanak. Ezért valahogy adta magát a helyzet, hogy kinek mikor mondtam el. Nem szerettem volna magyarázkodni, sok energiát belefektetni a meggyőzésekre, hogy bízzanak bennem...úgy voltam vele, hogy azt az energiát is inkább a felmerülő ötleteimnél használom fel. Így elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert egyáltalán nincs senki olyan körülöttem, aki visszahúzó lenne a tervemet illetően, támogatóm, bíztatóm annál több. Ez szerencse lenne vagy azért alakult így, mert nem aszerint cselekedtem, ahogy elvárták volna esetleg, hanem érzésem szerint. Az elvárást arra értem, hogy illett volna egy-két ismerősömnek hamarabb elmondani, mint, ahogy tettem. Mivel később tudták meg, a legmegfelelőbb időben, általuk is támogatást kapok. Még így is időnként saját magam húzom vissza, amikor jobban belegondolok, amikor a régi megszokott  hitrendszer, meggyőződés utat tör magának és elbizonytalanít, hogy jól döntöttem-e. Biztos, hogy sokkal nehezebb lenne olyan valakikkel körülöttem, akik még erre rásegítenek, akik szintén elbizonytalanítanának. Véletlen, hogy ilyen sok jó ember vesz körül vagy csak egyszerűen szerencsés vagyok? Vagy esetleg nem véletlen? Mert, ha nem így lenne, akkor nem tudnám végigjárni a kiválasztott utam. Vagy csak nehezebben. Érzésem az, hogy nem véletlen és az is, hogy szerencsés is vagyok.

Teljesüljön minden, amit a 17-es üzen!

Addig amíg csak halljuk, hogy mennyire nehéz várni valamire, mennyire nehéz kivárni valamit, nem is tudjuk, hogy valójában milyen nehéz. Ez így van mindennel kapcsolatban...akkor tudjuk meg, hogy milyen az a valami, amikor benne vagyunk, addig csak gondoljuk, hogy milyen lehet. Tervezgetni, ötletelni fantasztikus érzés. Látni magunk előtt a megvalósulást, a célt, még fantasztikusabb. Közben jön az aggódás is, hogy mit kell tennem, hogy a legjobb jöjjön ki az egészből. Szóval együtt egy csomó érzés, váltakozva követik egymást...nehézség, izgalom, aggódás, kíváncsiság, türelmetlenség, feldobottság, lelkesedés...mind azért, hogy emlékeztessenek arra, hogy mit is szeretnék elérni.

Elkészültek a névjegykártyák...szerintem teljesen olyan lett, mint amit szerettem volna. Már a blogomat is elkezdtem írni...jó érzés volt, hogy elindítottam egy szeletet abból, amire vágytam. Az egyéni beszélgetésekben van gyakorlatom, annak ellenére minden alkalommal tud lelkesíteni, ha valaki a segítségemet kéri. Ezeken a beszélgetéseken kívül sok tervem van még, amit szeretnék, ha öszzeállna, de mivel azok még ismeretlen területek nekem, ezért tudom, hogy időt kell adnom magamnak és türelmet.

Hajlamos vagyok túlörömködni  bizonyos dolgokon, így voltam azon a napon is amikor hazahoztuk a névjegykártyáimat. Néztem és jó érzés volt arra gondolni, hogy elkezdődött. A tizenhetes szám külön örömmel töltött el. Eszembe is jutott, hogy megnézem mi az üzenete, mivel hozzák összefüggésbe azt a számot. Kinyitottam a laptopot, közben láttam, hogy valaki bejelölt ismerősnek a facebookon. Rámentem, hogy visszajelöljem és az oldalán előjött egy olyan kép,amire az volt írva, hogy olvassuk el 2017-re milyen tarot kártyát húzott valaki. Nem értettem az egészet, görgettem lefele az oldalt és az első szám ami elém került a 17-es volt. Először azt hittem ,hogy a 2017-ből a 17-re gondoltak, de kiderült, hogy nem, hanem ott volt a 17- nek az üzenete. Elolvastam, teljes megelégedettséggel töltött el, szép, bíztató mondatok voltak, ami a jövőmet illeti. Ezután ihletet kaptam, hogy írjak egy bejegyzést a blogba...amikor megnyitottam, láttam, hogy 17-ke van. Mosolyogtam és érdekesnek találtam, hogy az asztalon előttem a 100 darab 17-es számmal ellátott névjegykártya, előjött a facebookon a 17-es szám üzenete és még 17-ke is van! Elkezdtem írni a bejegyzést, amikor a tv-ből meghallottam egy ismerős zenét. Akkor hallottam utoljára, amikor a fiammal jártunk táncversenyekre, erre keringőztek. Nem figyeltem, hogy addig amíg én elvoltam a gondolataimmal, a férjem elővette a régi táncos dvd-ket, nosztalgiázott és bekapcsolt egyet a sok közül. Bármelyiket választhatta volna...Ahogy meghallottam az ismerős zenét, és mivel előjött bennem is a nosztalgia érzés, ami a verseny hangulatát idézte fel bennem, megfordultam, hogy lássam, milyen műsor az amelyikben ez a zene szól. Ahogy én fordultam, ugyanabban az időben fordult a fiam a táncospárjával miközben keringőztek...még arra sem volt időm, hogy rácsodálkozzak, hogy táncversenyt tett be a férjem a lejátszóba...mert a fiam hátán a 17-es rajtszám volt. Írtam, hogy bármelyik dvd-t betehette volna...Hat év alatt rengeteg versenyen jártunk, soha nem volt ugyanaz a rajtszámuk, a 17-es is egyszer volt. Mi történik már megint? Tényleg nagyon megdöbbentő és közben érdekes érzés. A 17-es hozzám szól...üzenet, mi lehet más?

Két nap múlva, délelőtt, kérdések sorozatával bombáztam magamat, hogy milyen lépéseket kellene megtegyek...hogy fog összeállni mindaz, amit szeretnék. A szokásos kérdések, amik nap mint nap foglalkoztatnak. Általában amikor ezeken a kérdéseken töprengek, legtöbbször megszólal a telefonom, valaki segítséget kér, vagy kapok egy üzenetet,  amiben szintén a tanácsomat kérik. Ekkor is így történt...az ismerősöm hívott, aki segített a névjegykártya elkészítésében. Megbeszéltük, hogy eljön hozzám, szeretett volna véleményt kérni egy döntési helyzetében. Beszélgetésünk alatt úgy éreztem segítene a döntésében, ha elmesélem a velem történteket  a 17-es számmal kapcsolatban. Amúgy is részese volt, hisz a legelső 17-es megjelenése tőle is függött. Közben elővettem a régi papírját, amire kiszámoltam a születési adatainak számait, akkor vettem észre, hogy 17-én született. Na,ez már sok...ennyi 17-es egy helyen! Nevettünk,  már megint csak annyit tudtunk mondani, hogy hihetetlen...mi történik? Véletlen lenne, hogy ennyi megerősítést kaptam a 17-es szám által? Hiszem azt, hogy nem...majd meglátjuk...de ez még a jövő titka.

 

Megerősítés az útra

Mielőtt belekezdek valamibe, szeretem maximálisan megtervezni a lépéseket, legalábbis az első lépéseket. A következőket már általában hagyom, hogy spontán kialakuljon. Főleg ma, amikor már erős meggyőződésem az, hogy csak akkor lesz a legjobb, ha nem akarom mindenáron a történteket befolyásolni.

Eldöntöttem, hogy előkészítem a névjegykártyát, amit már az új tervemhez szükségesnek találtam.Tervezgettem, gondolkodtam, milyen is legyen, ami megmutatja a személyiségemet. Ötletem volt, hogy mit szeretnék rajta látni, a szín is egyértelmű volt, de valahogy nem láttam az igazi , végső formáját. Ekkor ajánlotta fel az egyik ismerősöm, hogyha elfogadom a segítségét, akkor szívesen összeállítja mindazt, amit én ötletként átadok neki. Összeültünk, megbeszéltük a színt, a szöveget, pluszba még az ismerősöm ajánlott saját logót, amit megszerkeszt és volt egy kérésem, hogy legyen rajta egy szám, ami mutatja, hogy a számmisztika is jelen van az életemben. Rábíztam hová szúrja be a kért számot, úgy gondoltam, ha elkészül és tetszik amit elém tesz, akkor véglegesítjük, ha nem lesz az igazi, akkor még javíthatunk rajta. A megbeszélt szám a hetes volt, az az én sikerszámom.

Izgatottan vártam a kártya elkészülését, furcsa érzés volt, hogy ezentúl önmenedzseléssel is kell foglalkoznom. Az még nem az én világom...legalábbis akkor még nem éreztem magaménak a feladatot. Aznap reggel, amikor tudtam, hogy nemsokára látni fogom a mintát, próbáltam végiggondolni hová kerülhet a szám. Próbáltam elképzelni a lehetőségeket és egyszer csak eszembe jutott, hogy milyen jó lett volna a hetes elé egy egyes is kerüljön, az volt az érzésem, hogy az erősítené a hetes jelentését. Egy kicsit bántam, hogy későn jött az ötlet, de elfogadtam, nem fokoztam magamban a rossz érzést, a megbánást. Inkább arra gondoltam, hogy önmagában a hetes is elég erős üzenetet hordoz, nekem kiváltképp, nagyon közel áll hozzám az a szám. Délelőtt megérkezett a telefonomra a névjegykártya minta, alig vártam, hogy felnagyíthassam, hogy minél nagyobb formájában lássam. Az első amit kerestem, hogy hol van a hetes. Megtaláltam...nem csak a hetes volt rajta, hanem a tizenhetes! Ez hihetetlen volt! Néztem és nem hittem a saját szememnek, hogy tényleg rajta van az egyes is. Hát hogy? Reggel gondoltam arra, hogy de jó lett volna úgy beszéljük meg, hogy rajta legyen...de nem értettem, hogy mi történt.Pontosabban értettem, csak mégis furcsa volt, hogy már megint egy újabb megerősítés abban, hogy nem véletlen jutott eszembe az ötlet...így kellett összeálljon a kártya. Azonnal írtam az ismerősömnek, hogy örülök, hogy mindkét szám megjelent a kártyán, és rákérdeztem honnan jött neki az ötlet. Írta vissza csodálkozva, hogy ő nem szándékosan írta rá a két számot, ő csak a hetesre koncentrált, de örül annak, hogy nekem örömet szerzett akaratlanul is. Így még érdekesebbé vált a helyzet. Tudom, hogy ez íródhatna a véletlenek számlájára...de ez biztos, hogy nem véletlen...tudom, hogy ennek a számnak üzenete van nekem. A megérzésem, a belső hang megszólalt bennem és érzem, tudom, hogy ezzel megkaptam a sokadik megerősítést, hogy jó úton vagyok, a célom felé.

 

 

Úgy szép az élet, ha zajlik...

Több alkalommal hallottam olyan megjegyzést, hogy nem hiteles a munkája annak a segítőnek, gyógyítónak, aki maga is akadályokba, akár betegségekbe ütközik. Hogy adhat segítséget, tanácsot, aki saját magának sem tud segíteni? Például egy jósnő, hogy nem látja, hogy az ő családjában is előfordulhat munkahely megszűnés vagy válás? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg sok mindenkiben, anélkül, hogy végiggondolnák, hogy van-e értelme az ilyen kérdéseknek. Azt viszont tudom és szerintem vannak mások is akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, hogy magunknak a legnehezebb tanácsot adni. Még, ha tudom is, hogy mi lenne a helyes, szeretem, ha visszaigazolnak olyan személyek, akiknek adok a véleményükre.

Tanácsot adók, gyógyítók mind emberek...miért lenne nekik más, mint bárkinek? Miért kerülné el őket a nehézség? Ha eddig is elkerülte volna, akkor miből tanultak,tapasztaltak volna? Hiszem azt, hogy akkor tud hiteles lenni egy segítőként, tanácsadóként dolgozó ember, ha felvállalja a saját nehézségeit, feladatait, megpróbáltatásait és azokat átértékelve, a tanultakat tapasztalattá formálva átadja a hozzáfordulóknak.  A hitelességet tovább gondolom...nem elég csak átadni, hanem a másoknak adott tanácsait, saját életében is köteles használni. Ha nem aszerint éli a saját életét, mint amiről beszél, akkor megkérdőjelezhető a tanácsa. Legtöbbször a hitelességet ott lehet elveszíteni, ha valaki a könyvekből, szakembereknek mondott előadásaiból ad át tudást, anélkül, hogy bármikor is valamennyit beépített volna az életébe.

Mielőtt meghoztam a döntést, hogy januárban hol folytatom a munkám, hosszú töprengésen voltam túl. A belső hangom, a szívem által a megérzésem azt sugallta, hogy kezdjem el az új irányt, merjek belevágni az ismeretlenbe. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de a belső késztetésem annyira erős volt, hogy több alkalommal láttam magam, ahogy emberek vesznek körül és éreztem a szeretetet ami egymás felé árad. Sok minden segített a döntésemben, többek között a visszajelzések a betegektől és a jelek, amiket kértem.

Rengeteg tervvel, ötlettel a fejemben, elkezdődött a január. Próbáltam arra koncentrálni, mi az amit szeretnék. Mivel már a munkahelyem mellett is foglalkoztam külön olyanokkal, akik segítséget, tanácsot kértek tőlem, ezért nem éreztem teljesen elveszettnek magam. Az is feltűnt korábban, hogy általában olyan problémákkal találtak meg, amin én már túl voltam vagy épp aktuálisan benne voltam. Észrevettem, hogy, ha saját életem megpróbáltatásait és azok megoldásait is figyelembe vettem, úgy adtam tanácsot, útmutatást, akkor közelebbi, emberibb lettem, mint, ha csak a szakirodalom által tanultakat vettem volna számításba.

Az első amit megfogalmaztam , hogy mit szeretnék, az az volt, hogy hiteles szeretnék maradni.A tanultak és tapasztalatok mellett fontosnak tartom, hogy  Én  és a segítséget kérő tudatosan legyünk jelen az adott probléma megoldásában, ezért személyre szabva állítom össze a segítségnyújtást. Végiggondoltam mi az erősségem, ami a hitem alapja is és arra a következtetésre jutottam, hogy az, hogy minden okkal történik, hogy érdemes ebből a szemszögből megközelíteni az elakadásunkat. Ekkor már a névjegykártyámon rajta volt a kedvenc mottóm...nincsenek véletlenek, minden okkal történik. A blogom címével is ez az üzenetem,csak, hogy hű maradjak magamhoz.

A terv, az ötlet, a belső késztetés adott elég erőt ahhoz, hogy rálépjek az útra. Ez az önismeret útja is. Mert eddig is szántam rá időt, hogy megismerjem önmagam, de most kerültem igazán bele olyan élethelyzetbe, amikor elém tódulnak a megpróbáltatások, amikkel dolgom van. Azt is tudom, ha sikeresen szembe nézek mindegyikkel, akkor értékesebb lesz bárminél az eredmény, amit elérek. Nálam sem véletlen történt a változás, így azon vagyok, hogy a legtöbbet kihozzak az adott helyzetből.

 

Nincsenek véletlenek, minden okkal történik

A bemutatkozó írásomban említett gondolatmenetem visszafelé levezetése, az előző bejegyzésben befejeződött. Aki követi az írásaimat, láthatja, hogy eljutottam addig a pontig, amikor már megfogalmazhattam, hogy a megszületésem nem volt kérdés. Nem tervezett gyermekként érkeztem, de ez csak egy részben igaz. A szüleim tudatosan nem terveztek, mert a fizikai síkon nem emlékeztek arra, hogy valamikor lélekként belepakoltak engem is a "csomagjukba", hogy majd a kellő időben tagja legyek a családnak. Valamiért már egész piciként is tudtam, hogy szeretnék maradandót alkotni. Azt már említettem, hogy sokáig zavart, hogy nem fedeztem fel magamban különlegességet, valami tehetséget. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy már a születési dátumomnak, hogy december 21- én születtem, valami különleges üzenete van. Ezt nem tudom megmagyarázni,hogy miért gondoltam így, egyszerűen éreztem. Ez ma is így van. Akkor lepődtem meg igazán, amikor egy pár évvel ezelőtt megismertem valakit, aki hozzám hasonlóképpen gondolkodott, hogy valami maradandót szeretne maga mögött hagyni. Ő is 21- én született. Neki  is a születési dátum volt a kiindulópontja, hogy tudta nem véletlen. Ezen több alkalommal nevettünk, hogy milyen érdekes gyerekek voltunk mindketten, későbbiekben kiderült, hogy még sok más hasonlóság volt bennünk. Jó barátom volt....és szerintem maradandót alkotott a viselkedésével, a tudásával, a tetteivel és a hozzáállásával. Sok embernek példaképe volt.

Sokszor eszembe jutott, hogy a gyerekkori ténykedéseimet papírra vessem, mégis valamiért nem tettem meg. Mesélni is szeretek róla, nem csak másokat szórakoztatok vele, hanem magamat is. Az említett barátommal több alkalommal megbeszéltük, hogy könyvet írunk az életünkről. Ő el is kezdte, de közben elköszönt. Amikor már végleges döntés született a munkahelyem megszűnéséről, eldöntöttem, hogy eljött az idő, hogy elkezdjem az írást. Rengeteg gondolat volt a fejemben, ötlet, hogy mivel kapcsolatban, miről írjak, ami engem is jó érzéssel tölt el, ami hiteles és ami másoknak is érdekes és nem utolsó sorban segítséget is adhat bárkinek. Végiggondoltam, mi az ami foglalkoztat leginkább mostanában, mi az ami lelkesít. Így jött az ötlet, hogy írjak a véletlennek tűnő eseményekről, amiről alátámasztást tudok nyújtani, hogy mégsem véletlenek. Feltűnően jöttek elém a felismerések, volt, van és lesz is olyan élményem, amikor öt perc múlva már tudom miért történt meg. De volt olyan, hogy egyszer valamikor csak rájöttem. De ami a leghihetetlenebb tud lenni, amikor azonnal tudom miért történik. Gyakran vagyok ilyen helyzetben, amikor segítséget kérnek tőlem, hogy jön az érzés, hogy miért van az illetőnek elakadása és én miben tudok segíteni. Ez a mozgatórugóm, a gondolataimat is így adom tovább és ez az alapja annak a lelkesedésemnek is amivel segítek a hozzám fordulóknak.

Ezzel a bloggal, valamennyi rálátást adhattam a gyerekkoromról , valamennyit már a felnőttként eltöltött időmről is. Bízom benne, hogy rengeteg élményt megtudok osztani ebben a témában a következő bejegyzéseimben is, ami a jelennel és a jövőmmel kapcsolatos. Néha még visszanyúlok a múltamhoz, mert az határozza meg a jelent, a jelen meg a jövőt.

 

 

 

 

Véletlen vagy tervezett?

Ha megszületik egy gyermek, a szülők ellátják mindenféle becenévvel, ezzel is kifejezve még jobban a kötődést,a szeretetet. Ez a becenév velünk maradhat egész életünkön át, de nem törvényszerű.

Sokáig Életemnek szólított Édesanyám, nem tudtam, hogy miért. Kíváncsi gyermek lévén, feltettem neki a kérdést, szerettem volna tudni, hogy miért pont engem, és a két testvéremet miért nem így szólítja. Elmesélte, hogy a születésem körül voltak nehézségek, nem minden úgy történt, ami megnyugtatással töltötte volna el. Amikor már kiderült, hogy velem minden rendben van, nála lépett fel komolyabb probléma, ami eléggé életveszélyesnek tűnt. Így amikor már mindketten egészségesen otthon voltunk, végiggondolta a lehetőségeinket, hogy bármi történhetett volna, hálát érezve a jó kimenetelnek, ez jutott eszébe, hogy én az Élete vagyok. Ez nekem nagyon tetszett, és valamiért örültem, hogy egy ilyen megható történetnek a részese lehettem. Amikor így szólított, abban mindig benne volt az az érzés is, hogy nagyon boldog, hogy velük vagyok. Nem tervezett gyermekként érkeztem, de annál nagyobb szeretettel. Van ez így, hogy váratlanul, " véletlenül " bepottyan egy gyermek, de egyszer csak kiderül , hogy milyen jó is, hogy jött. Minden gyermek születése átrendezi a család életét, már semmi nem maradhat ugyanúgy. Ez az átrendezés történhet jó irányba, amikor a családtagok még közelebb kerülnek egymáshoz, de olyan is előfordul, hogy szétválások történnek. Ennek is megvan az oka, még, ha nehezen fogadható is el, azért van, hogy mindenki a helyére kerüljön.

Megérkeztem a saját csomagommal, a saját élettervemmel és ahogy növekedtem, egyre többször elhangzott a családban, hogy nem lehet mellettem unatkozni, hogy szórakoztató gyermek vagyok. Mindig kitaláltam valamit, és mindig felhívtam magamra a figyelmet. Egyformán ragaszkodtam mindkét szülőhöz, többször alakítottam úgy az eseményeket, hogy harmónia legyen mindenki között. Tudtam, éreztem, hogy ez nekem egy feladatom, hogy mindenki mindenkivel jóban legyen. Próbáltam mindenkinek a kedvében járni a békesség miatt. Ha éreztem, hogy kibillenés készülődik valamelyik irányba, megtettem a lépéseket, hogy helyreállítsam. Többször el is hangzott, hogy milyen jó, hogy megszülettem, pedig nem akarták, hogy legyen harmadik gyermek.

Nincs véletlen gyermek születés, ahogy az sem véletlen ki hová születik. Szerintem nagyot mozdítana a világban, ha mindenki ez alapján tenné a dolgát, és nem mutogatnánk egymásra, hogy minek kellett gyereket szüljön vagy pedig miért nem vállal gyereket. Aminek eljön az ideje, minden megtörténik, a mi dolgunk elfogadni.

Egy kérdés, amire még nincs válasz

Minden szülő életében eljön az a pillanat, amikor a gyerek a kérdéseivel bombázza őket. A gyermek mindenre keresi a választ, és addig nem is nyugszik meg, amíg a legmegfelelőbbet nem kapja meg. Persze, ha egyáltalán a szülőnek van válasza. Mert nem minden kérdésre van jó, elfogadható válasz. Vannak kényesebb témát érintő kérdések, vannak váratlan kérdések, vannak vicces kérdések és vannak olyan kérdések, amire a szülő azt is mondhatja, hogy milyen okos az ő gyereke, hogy eszébe jutott egy ilyen kérdés.

Az elmeséltek alapján nekem sikerült minden kategóriában feltennem néhányat a szüleimnek. Nagyon sokra emlékszem is, de van olyan amire azért tűnik úgy, hogy emlékszem, mert már nagyon sokszor hallhattam.

Körülbelül 9-10 éves lehettem, amikor Édesanyámtól megkérdeztem, hogy szerinte én hányszor éltem már. Úgy gondoltam vagy éreztem- nem tudom melyik a pontosabb-, hogy már nagyon sokszor éltem, nekem már sok Édesanyám volt. Ezt elég viccesnek gondoltam, emlékszem ahogy kuncogtam a saját gondolataimon és próbáltam visszaemlékezni, hogy hátha a mostani életemben is ismerem a régi szüleimet. Erre a kérdésemre csak az a válasz érkezett, hogy nem tudja, hányszor éltem. Valamiért azt tudtam, hogy nem is lehet erre válaszolni, épp ezért folytattam a többi gondolatommal. Kifejtettem, hogy szerintem annyira fölösleges köröket futunk le, azzal, hogy minden újjászületésünkkor újból kisbabák vagyunk. Mindig újra megtanulunk járni, beszélni, írni, olvasni...nem értettem miért nem lehet csak úgy felnőttként kezdeni a következő életünket. Foglalkoztatott az is, hogy lány voltam vagy fiú...testvérem volt egyáltalán, vagy egyke voltam...ki volt a férjem. Ezekre nem kaphattam választ...és rövid időn belül meg is feledkeztem róla, hogy egyáltalán volt ilyen kérdésem.

Ezután következő első élményem az volt, amikor 20 éves koromban rátaláltam a testvérem könyvespolcán egy könyvre, ami a reinkarnációról szólt. Nagyon tudományos oldalról volt benne megközelítve az újjászületés, ennek ellenére végigolvastam és ekkor jutott eszembe, hogy milyen kérdéseim voltak gyerekkoromban. Akkor eldöntöttem, hogy utánajárok és választ fogok kapni mindegyikre. Amikor a férjemmel megismerkedtem, hamar kiderült, hogy sok olyan  témát érintő könyve van, mint amiket én is szívesen lapozgatnék. Köztük volt többek között hipnózisról, önmegvalósításról, önismeretről szóló könyv is. Az első együtt töltött  születésnapomra megkérdezte mit szeretnék ajándékba tőle kapni, én egy visszautaztatást kértem, hogy fizessen be engem egy nagyon jó szakemberhez. Nem egyezett bele, mondván, hogy nem hiszi, hogy én egy olyan utazásra készen állok. Nem esett jól, hogy így állt hozzá a kérésemhez, de makacsul tartottam magam és a legközelebbi szülinapomra is azt kértem. Természetesen akkor sem egyezett bele. Utána a gyerekek megszületése és a körülöttük miatti teendők lefoglaltak, így hosszú időn keresztül nem jutott eszembe, vagyis elengedtem a visszautazásom iránti vágyam. Több alkalommal megkérdezte a férjem, hogy miért akarom annyira, hisz semmi értelme nincs, vagy inkább rossz hatással lenne erre az életemre. Valamiért tudom, hogy nem lenne rossz hatással, ezt érzem.

Az utóbbi 5 évben nagyon sok könyv, sok információ megtalál ami az előző életekről szól, mindegyik egyértelmű nekem, nem kérdőjelezem meg. Fontosnak tartom, hogy számomra hiteles emberekkel beszéljek erről a témáról, és csak azokat a könyveket vásárolom meg, ami szintén hitelesnek bizonyul. Három évvel  ezelőtt megismertem egy szakembert, akivel telefonszámot is cseréltünk, hogy elmegyek hozzá. Amikor rákerült a sor, hogy időpontot beszéljünk meg,nem tudtam elérni telefonon. Kiderült, hogy már nem dolgozik Szegeden és nem is elérhető. Rajta kívül is beszéltem másokkal, akik érintettek ezen a szakterületen, de mindegyiknél az volt az érzésem, hogy nem támogatnak az ötletemben. A férjem még mindig inkább ellenzi, mint támogat, habár most már látja, hogy hajthatatlan vagyok. Egyelőre felfüggesztettem a tervemet, de csak azért, mert hiszek abban, hogy amikor készen állok rá, megtalálom a legjobb szakembert, akivel sikerül végigcsinálni a folyamatot. Vagy a szakember fog rám találni, mert van az a mondás is, hogy amikor a tanítvány   készen áll, megjelenik a mester. Most már nem csak a gyerekkori kíváncsiság hajt, hogy szórakozásból utazgassak. Van azóta más jellegű kérdésem is, amire, ha megtalálnám a választ, talán könnyebbé tenne bizonyos dolgokat a mostani Életemben. Nem akarom mindenáron... ha eljön az idő, amikor már összeáll minden, akkor tudom, hogy én is készen állok egy  utazásra.

 

Ki vagyok Én?

Mindig élménnyel mesélek a gyerekkoromról, mások és magam szórakoztatására egyaránt. Gondolom mindenkinek a sajátja a legérdekesebb, ennek ellenére időnként az az érzésem, hogy valamiért az átlagnál "viccesebb" dolgokat produkáltam. A családba harmadik gyerekként érkeztem, elkönyvelték, hogy azért vagyok egy kicsit más viselkedésű, mert a kicsiknek több minden megengedett. Ebben van is valami igazság, de nálam nem a megengedettségről volt szó, inkább a személyiségem volt más mint a családom többi tagjának. De miért ne lettem volna más? Mindenki más, nincs két egyforma ember. Ez benne a szép és az érdekes.

Kisiskolásként már feltűntek a hivatásukat imádó felnőttek. Éreztem, ahogy lelkesen adják át a tudásukat, általuk én is lelkesedtem. Közben kialakult egy kép bennem, hogy így szeretném majd egyszer a saját hivatásomat működtetni. Nehezen akartam elfogadni, hogy én miért nem vagyok tehetséges valamiben, szerettem volna kitűnni az átlagból. Nem tudtam szépen rajzolni, nem volt jó hangom, hogy énekelhessek, nem tudtam hangszeren játszani, nem szerettem tornázni...eddig jutottam a tehetség terén, mert ezek voltak jobban  felkapottak a listán...a többi tehetség fajtáról nem volt tudomásom. Azt viszont éreztem, hogy én magam vagyok valaki, aki másképpen gondolkodik, mint az átlag. Mindig volt véleményem mindenről és mindenkiről, mindig észrevettem, ha valami nem helyénvaló. Nem értettem sok ember viselkedését és elég hamar rájöttem, hogy a felnőttek túlreagálnak dolgokat, ami által csak bonyodalom születik. Hiába magyarázták meg, hogy miért úgy viselkednek, akkor is tudtam, hogy magukat próbálják védeni, de, ha őszinték lennének magukhoz, nem így cselekednének.

Nagyon szerettem templomba járni, idős néniket figyelni, ahogy imádkoznak. Néhányuktól sok imát megtanultam és a mise alatt elhangzó szöveget is önállóan eltudtam mondani. Ha valamiért nem sikerült a vasárnapi misére elmennem, saját magam levezényeltem a teljes szertartást az áldozáson kívül. Közel állt hozzám minden ami a vallással kapcsolatos volt, még a pap bácsi is, akinél elsőáldozó voltam, jó barátom lett. Ő is számonra nagyon tehetségesnek bizonyult, felnéztem rá.

Az osztálytársaimnak szívesen segítettem a tanulásban, és kiálltam mindig a gyengébb képességűek mellett. Házhoz is mentem délutánonként némelyikhez, hogy többet tudjon gyakorolni, a tanító bácsim módszerét alkalmaztam. Nem volt kérdés, hogyha valakinél láttam az elakadást, hogy segítek neki, hogy haladjon. Édesapámmal néhányszor időpontot beszéltem meg, hogy elmondhassam szerintem miben kellene változtassanak akár viselkedésükben, akár szokásokban, mint felnőttek és mint szülők is. Nem volt meglepő,hogy a megbeszéltekhez tartotta magát, amikor megfeledkezett róla, akkor egy újabb beszélgetés következett.

Nem rég állt össze bennem az a kép, hogy most is hasonlóan működök. Egy pár éve, ahogy elkezdtem tudatosabban magamra hangolódni, elfogadtam a visszajelzések alapján, hogy érdemes emberekkel foglalkoznom. Rájöttem, hogy ugyanaz történik, mint gyerekkoromban. Most is szívesen segítek azoknak, akik elakadnak az életük bármely területén. Most is időpontot adok azoknak, akik igénylik és elfogadják a segítségemet. Most már nem mint vallást gyakorló ember működök, de a hit erősen jelen van az életemben. Mondhatom azt, hogy az irányítja teljes Énemet. Feltettem magamnak a kérdést, lehet, hogy én ebben vagyok tehetséges? Hogy segítsek és irányt mutassak? Most már tudom, hogy igen. Ez lelkesedéssel tölt el és boldog vagyok, hogy rátaláltam az utamra.

Szakmaválasztás

Egyik kedvenc témám a továbbtanulás. Azon belül is a szakmaválasztás, hogy milyen szempontok alapján döntsünk a továbbtanulásnál. Ma már rengeteg lehetőség, információ, impulzus éri a diákokat, ami inkább nehezíti, mintsem könnyíti a választást. Annyira a legjobb lehetőséget szeretnénk már az elején megragadni, hogy már egy-két szakma is van az ember kezében és még sem boldog. Elgondolkodtató, hogy ez miért van így!

Az én időmben...ahogy az öregek mondanák...nem volt sok lehetőség, hogy milyen iskolában tanulok tovább. Mivel jól tanultam, ezért nekem szóba jöhetett egy kicsit erősebb iskola is. Az erősebb az azt jelentette, hogy komoly felkészülésre volt szükségem a sikeres vizsgához. Két iskola került fel a palettára, ami közül választhattam. Az egyik az egészségügy , a másik a tanítóképző. Egyik sem volt az, ami a szívemhez közel állt volna. Ami az egészben jó érzés volt, hogy tudtam, kihívás előtt állok. Sok tanulás, kemény munka várt rám, de az lelkesített, hogy megtudom mutatni, mire vagyok képes. Amit én szerettem volna választani, azzal nem lehetett tervezni a jövőt illetően, legalábbis úgy tűnt. Ezért hajlottam arra, hogy elmegyek egy olyan irányba, ami nem áll közel hozzám, de abban reménykedtem ,hogy majd egyszer megszokom. Azt tudtam, hogy a szüleim a legjobbat akarják nekem, csak nem értettem, hogy én miért nem érzem azt, hogy nekem az a legjobb lesz.

Éveken keresztül teljesen más tervem volt, már amennyire egy kiskorú gyereknek tud terve lenni. Nagyon szerettem szüleimmel színházba járni, minden egyes előadás után erős vágyat éreztem arra, hogy színésznő szeretnék lenni. Annyira jó volt látni, ahogy bátran, önmagukat felvállalva, különböző szerepekbe bújva előadásról-előadásra sikereket érnek el. Mindig izgalommal töltött el, amikor a végén tapsolhattunk és vissza is tapsolhattunk, legszívesebben olyankor felálltam volna, hogy úgy fejezzem ki tiszteletemet a színészeknek. Mindezek hatására, egyik legkedvesebb időtöltésem az volt, amikor otthon a színpadként működő garázsunkban előadhattam saját színdarabjaimat. Megpróbáltam érdekessé tenni az előadást, hogy mindig legyen nézőközönségem...az utcánkban lakó gyerektársaság, akik a végén engem is megtapsoltak. A színész szakmával nem szimpatizáltak általában az emberek, főleg, ha a saját gyerekük gondolkodott abba az irányba. Nem tartották elég stabil pénzkeresési forrásnak.

A matematika szerintem egy olyan tantárgy, amit valaki vagy ért és akkor szereti, vagy nem érti, így nem is tudja szeretni.Megtanulni nem lehet, csak egy bizonyos szintig. Nekem az volt az egyik kedvenc tantárgyam. Értettem is, szerettem is, és a tanáraim is nagyon lelkesek voltak. Ahogy a színészkedési tervemet feladtam, a matematika szak tűnt nekem egy olyan területnek, amire szívesen jelentkeztem volna. Nem találtam támogatókra, mivel nem lehetett biztos jövőt tervezni rá. Mivel már családon belül  egészségügyi pályán kitaposott ösvény volt, ezért egyértelművé vált, hogy arra haladok tovább. A sikeres vizsgába belefektetett energia és az öröm ami ezzel járt,már-már elhitette velem, hogy jó úton vagyok. Akkor jöttem rá, hogy valami mégsem jó, amikor elkezdődött az iskola. Nem értettem, hogy mit lehet szeretni a különböző betegségeken, tüneteken, vizsgálatokon...sem tanulni, sem alkalmazni nem akartam. Aztán végre elkezdődött a gyakorlati időszak, amikor betegek között lehettünk a kórházban. Az már az én területem volt. Vígasztaltam, beszélgettem velük, segítettem amiben tudtam.

Amit abban az iskolában tanultam, és azóta is amiket sikerült  elsajátítani egészségügyi képzettségemen keresztül, azt fel tudom használni a mai nap is. Tudom, hogy végig kellett járnom ezt az utat, hogy ma ott tarthassak, ahol vagyok. Ha színésznő lennék, akkor is segítenék embereknek, csak másképp. Akkor is üzenetet adnék át a szerepeimen keresztül, ami lehet gyógyító hatású, de nem biztos, hogy nekem az elég lenne, mert nincs meg a személyes kapcsolat. Ma már egy mélyebb lelki beszélgetés, vagy egy útmutatás akár betegségből,akár nehéz élethelyzetből egy olyan örömforrás számomra, mint amikor gyerekként színésznőnek álmodtam magam. Ez is egy szerep, csak a végén nem tapsol meg senki. Ha csillog a szeme  annak akinek segítettem, és lelkesen néz a holnap elé, akkor olyan mintha tapsviharban lenne részem. A matematikából a számok szeretetét a számmisztikában újból megtaláltam, ami által szintén sok segítséget tudok nyújtani a hozzámfordulóknak. Ami először úgy tűnt, hogy nem a legjobb döntés volt, hogy egészségügyi iskolában folytattam tovább a tanulásomat, most már egyértelművé vált, hogy ennek így kellett megtörténni. Nem véletlen, hogy a szüleim ösztönösen erre irányítottak, tudták, mi a legjobb nekem, hisz lélekként én választottam őket.

A munka, ami lelkesít

Gyermekkorban többnyire arról álmodozunk, hogy milyen jó lesz, majd, ha felnőttek leszünk. Nem kell járni iskolába, "csak" dolgozunk, és azt csinálunk amit szeretünk. Nem parancsol senki nekünk, sokkal szabadabbak vagyunk. Ezt látjuk gyerekként, és milyen szép is lenne, ha ez így lenne! Felnőttként már tudjuk, hogy milyen jó gyereknek lenni és tényleg szabadon élni.

Középiskola végén, amikor már illik tudni, hogyan tovább, elszánt voltam abban, hogy nem szeretnék továbbtanulni, egyetemre menni. Nem a tanulással volt problémám, orvos nem akartam lenni. Egészségügyi iskolát végezve, az orvosira egyenes út vezethetett volna. A négy év alatt, amíg a szakmát elsajátítottam, csak azt az időszakot szerettem, amikor gyakorlaton voltam a kórházban és a betegek mellett lehettem. Együttéreztem velük, amiben tudtam segítettem nekik. Gondolatban próbálkoztam elképzelni, hogy konkrétabban a szakmán belül  melyik rész áll hozzám legközelebb, és arra jutottam, hogy a pszichológia. Nővérem arra kért, hogy ne tegyem ki magam annak, hogy mindenki rám zúdíthassa a lelki problémáit, mert nagyon érzékeny vagyok. Féltett attól, hogy a sok probléma alatt összeroskadok, vagy végig sírni fogok a beteggel együtt.

Érettségi után, nyáron, amíg várakoztam, hogy hová tudok elhelyezkedni dolgozni, lehetőségem adódott, hogy kiutazzak ide Szegedre, nővéremékhez. Munkahelyet is találtak nekem, ami átmenetinek bizonyult. Teltek a napok, hetek és dolgoztam, közben éreztem, hogy nem az igazi, amit csinálok. Tudtam, ha így marad minden, akkor belekerülök egy mókuskerékbe, és élem az életem. Közben a családom nem adta fel a továbbtanulásra való ösztönzésüket, de én még mindig ellenálltam. Azt tudtam mit nem akarok, de azt, hogy mit, azt nem tudtam meghatározni. Arra gondoltam, hogy a gyermekkori álmom feladása akadályoz abban, hogy előrehaladjak. Nem találtam a helyem, egyszerűen elvoltam. Három év eltelte után nővérem megemlítette, hogy ahol időnként dolgozik, a művese állomáson, hallotta, hogy keresnek dolgozókat. Megnéztük a barátnőmmel, teljesen idegen volt tőlünk az a munkavégzés, amit ott láttunk. Mivel pontosan abban az időben két embert szerettek volna felvenni, mi egymás nélkül nem szerettünk volna munkahelyet váltani, úgy gondoltuk, hogy itt az idő, nem véletlen, hogy mindkettőnknek lenne hely. A nagyobb fizetés, az újdonság varázsa csábított és így igent mondtunk az ismeretlen munkára. Mondták, hogy nagyon nehéz dolgozni krónikus betegségben szenvedő betegekkel, pszichésen nagyon megterhelő, elég sokan rövid időn belül feladják. Pontosan nem emlékszem, mennyi idő múlva fogalmaztam meg, hogy megtaláltam a helyem. Belesimultam a feladataimba, lubickoltam a jó érzésben, a betegeket imádtam, ragaszkodtam hozzájuk és ők is hozzám. El is döntöttem, hogy arról a helyről megyek nyugdíjba. Ahogy egyre többször beszélgettem ismerősökkel, hogy hol dolgozom, észrevettem, hogy mennyire lelkesen beszélek a betegekről, a köztünk lévő kapcsolatról. Észrevettem, hogy milyen sok mindent tanulok tőlük...megosztották velem az érzéseiket, a gondolataikat és boldogsággal töltött el, ha véleményt, tanácsot kértek tőlem. Itt már szívesen vállaltam a továbbtanulással járó nehézségeket, elvégeztem a szakmához szükséges képzést. Volt olyan beteg, aki azt mondta, olyan vagyok mint egy pszichológus. Tényleg?-kérdeztem vissza, és mosolyogtam, mert eszembe jutott, hogy az az egy szakma érdekelt volna középiskola után. Ezek szerint révbe értem? a betegek is így érzik? Nem tanultam a pszichológiát, mint tudományt, csak épp annyit amit középiskolában lehetett, és mégis néha az volt az érzésem, hogy helyén tudom kezelni a problémákat, sőt nem is viselt meg, mint ahogy a nővérem sejtette annak idején. Épp annyira éltem bele magam a helyzetekbe, mint amennyire szükség van arra, ahhoz, hogy tudjak segíteni. Sok könyvet olvasok, sokat tanulok, amivel bővíthetem a saját gondolataimat, ami segítségemre van a probláma megoldásoknál.

Annak idején a nővérem beszélt le arról, hogy ne legyek pszichológus. Egy pár évvel később, mégis Ő volt az, aki segítségével olyan munkahelyre kerültem, ahol hasonló szerepet töltöttem be. Csak Ő akkor azt még nem tudta. Akkor még én sem. Amiért hálás vagyok a nővéremnek és a sorsnak, az, az, hogy azzal a tapasztalattal, lehetőséggel, amit ezen a munkahelyen megkaptam, még több mindent nyertem, mint, ha elvégeztem volna a pszichológiát.

Régen történt, de még ma is tart

Régen úgy tartották, hogy az ember a családját nem választhatja meg, a barátokat viszont igen. Ez a mondás azóta érvényét veszítette, mióta annak a tudásnak a birtokában vagyunk, hogy a lélek választ családot, fejlődéséhez a legtökéletesebbet. A család, legjobb esetben egy stabil pont az Életünkben, nem úgy, mint a barátok. Az elején soha nem tudhatjuk, hogy igazi barátság születik, vagy egyel több ismerősünk lesz, de  idővel mindez kiderül. Szerintem tudatosan nem tudjuk befolyásolni, hogy igaziként működjön. Lehet ápolgatni, de az igaziságát, mélységét az az érzés adja meg, amit a szeretetünkkel, ragaszkodásunkkal fejezhetünk ki.

Huszonöt éve, amikor Erdélyből kiköltöztem Szegedre, a családomon kívül a barátaimat is hoztam a szívemben. Nagyon erős volt a honvágyam, nem is értettem mit keresek itt. Elkezdtem dolgozni, minden nap foglalkoztatott a gondolat, hogy mikor fogom otthon érezni magam, mikor lesznek barátaim. Egy nap felfedeztem egy Daciát a klinika parkolójában, kíváncsian nézegettem, hogy ki lehet a gazdája- román autó, magyar rendszámmal. Már a rendszámot is tudtam fejből. Tetszett az autó, valamiért vonzott.....akkor azt hittem, hogy a román eredetisége miatt. A kolleganőimmel jó kapcsolatot alakítottam ki, de valamiért nem éreztem magamhoz közel egyiket sem. Kivéve egy kolleganőt. A kislánya egyidős volt az unokahúgommal, aki nagyon hiányzott nekem, így próbáltam általuk pótolni a családom. Megbeszéltük, hogy legközelebb, amikor együtt dolgozunk, autóval elvisz engem is a munkahelyünkre. Reggel, ahogy vártam, hogy értem jöjjön, egyszer csak feltűnt a Dacia, az ismert rendszámmal és megállt mellettem. Nem hittem a szememnek, hogy az autó, amit kinéztem magamnak és a kolleganő, aki szintén egyre közelebb került hozzám, összetartoznak. Azóta mi is összetartozunk, sokszor felemlegetve azt a pillanatot, ami meghatározó volt mindkettőnknek.

Egy év múlva új munkahelyre kerültem, új társaságba. Én már az egy hónapos ott létemmel réginek számítottam, amikor megérkezett egy újabb kolleganő. Ahogy egymásra néztünk, magunkban  véleményt alkotva, biztosra vettük, hogy bárkivel jóban leszünk, de egymással nem. Ezt észrevette a főnökünk, és szánt szándékkal egy műszakba osztott, biztos akart lenni a döntésében, hogy mi nem beszélgetéssel fogjuk tölteni a munkaidőt. Ez nem jött össze neki, mert az első délutános műszakban már megbeszéltük, hogy találkozunk munkaidőn kívül is. Sok közös dolgot tudtunk meg egymásról, és azt is viccesnek fogtuk fel, hogy első pillanatban nem szimpatizáltunk egymással. Mindketten más országból költöztünk ide, honvággyal küzködtünk, igazából erősítettük és bíztattuk egymást, közben egyre jobban mélyült a barátságunk. Két év múlva bemutatott egy fiú ismerősének, aki már egy ideje felfigyelt rám, amikor együtt sétáltunk. Az a fiú lett a férjem, gyermekeim édesapja. Ezúton is köszönettel tartozom a volt főnöknek, aki megszervezte, hogy sokat dolgozhassunk együtt, még, ha nem is ez volt az ő célja, hogy egy örök barátságot hozzon össze.

Átmentünk egy újabb munkahelyre, a már említett művese állomásra, ahol hosszú időn keresztül dolgoztunk. Egy fantasztikus csapat alakult ki, de azon belül is mélyebb barátságok. Az egyik kolleganővel napokon, heteken, hónapokon keresztül hazafele a munkahelyről majdnem, hogy levegővétel nélkül beszélgettünk, meséltünk egymásnak, nem éreztük az időt, hogy mikor hagyjuk abba, hogy mindketten hazaérjünk. Megemlítette, hogy a szülei lakást szeretnének vásárolni, egyelőre, hogy hol azt nem tudják, de, ha hallok eladó lakásról szóljak neki. Másnap bekopogott egy szomszéd, hogy eladó a lakása, ha valakit hallok, hogy szeretne vásárolni, akkor tudjak róla. Ez véletlen lenne? Szerintem nem az volt. Azonnal jeleztem a barátnőmnek a hírt és körülbelül két hónap múlva már szomszédok is voltunk.

Egyik barátság sem  tervezett, tudatosan választott....rövid időn belül mindhárom esetben kiderült, nem véletlen találkozások.

 

Egy barátság megpróbáltatása

Az igazi barátságok megpróbáltatásai a nehézségek. Amikor olyan dolog történik, hogy legszívesebben meg nem történtté tennéd, hogy ne okozzál azzal szomorúságot, és főleg csalódást, elgondolkodtató, hogy mi a helyes út. Ha már  barátok vagyunk, akkor megértésre találnak tetteink egymásnál, ha annak úgy kell történnie. Nem mindig sikerül azonnal megbeszélni, de a megfelelő időpontot érdemes kivárni.

Hosszú ideje tartó barátságunk egyszer csak távolságtartóvá vált. Ki nem mondott szavak, el nem mesélt események rányomták a bélyeget egy olyan kapcsolatra, ami érzésünk szerint már-már testvéri kapcsolathoz hasonlító. Külön-külön félrevonulva nem értettük, hogy mi történik köztünk. Nálam sok változás állt be az életemben, ami miatt időnként jó lett volna, ha összeülünk. De azt is tudtam, hogy nem értene meg, mert másképpen értelmezte volna a történteket. Valamiért éreztem, hogy nem szabad megnyílnom előtte, saját magam kellett megoldanom a feladatom, ami nehézségként érkezett. Mivel rájöttem, hogy amit nehézségnek élek meg, az egy el nem kerülhető esemény volt, ezért megpróbáltam fordítani a rálátásomon és a hozzáállásomon, hogy tudjam végig csinálni. Sok gondolkodás után, amikor már elfogadtam, hogy történjen az aminek történnie kell, eszembe jutott egy megnyugtató válasz arra, hogy miért távolodtunk el egymástól. Ha elmeséltem volna a velem történteket, tudtam, hogy nem értene meg. Mivel nekem végig kellett csinálnom egy dolgot az életemben, ami sorsszerűként jelentkezett, ezért arra az időre felfüggesztődött a szoros kapcsolatunk. Ha mi magunk időnap előtt kierőszakoltuk volna, hogy mégis beszéljünk a történtekről, akkor sok ellenállásba lett volna részünk.

Hiszek abban, ha valami változás történik, bárkivel és bármi módon, és annak sorsszerűként kell megtörténnie, abban nem sérülhet senki, mert mindenki érett rá. De ez csak abban az esetben tud sérülés nélkül kibontakozni,ha nem szólunk bele a folyamatba.

Amikor megoldódott az Életem, nagyon rövid időn belül újra egymásra találtunk. Egyszer csak jött az érzés, hogy most jött el a pillanat, hogy mindent elmesélhetek. Nem, hogy megértette az egész történést, hanem szerintem még mélyített a kapcsolatunkon. Hálával és köszönettel tartozom neki, hogy nyitott szívvel fordult felém, mert ehhez ketten kellettünk.