Feedek
Megosztás

Ötlet megvalósítása... támogatás nélkül?

Milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák! Ahány ember, annyi szokás. Gondolom ezek a kijelentések mindannyiunknak ismerősek. Ennek ellenére, amikor saját életünkben zajlik egy esemény, amikor jó lenne ezeket figyelembe vegyük, valamiért feledésbe merülnek vagy csak nem jut eszünkbe? Mert, ha nem vagyunk egyformák, és a szokások is mindenkinél különbözőek, akkor miért várjuk el, hogy mégis úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Miért úgy viselkedjen, ahogy én? A személyiségünk is más. Ugyanaz az emberi tulajdonság is mindenkinél másképp mutatkozik. Ami nekem jó, másnak lehet, hogy unalmas. Ami nekem építő jellegű, lehet, hogy másnak érthetetlen.

Amióta visszaemlékszem, mindig is az érzékeny emberek csoportjába tartoztam. Valamiért nem tudom elfogadni, ha valaki sérteget. Nehezen viselem, ha nem erősítenek abban, ha valamit szeretnék csinálni. Tudom, hogy ez senkinek nem jó érzés, de vannak olyanok, akik tudnak gyorsan reagálni a sértő megjegyzésekre, olyanok akiket nem érdekel, hogy van erősítés a háta mögött vagy egyedül marad. Nem az önfejűségre gondolok, hogy csak az jó, amit én kigondolok, inkább a támogatásra. Ha az ötletem nem a legjobb, vagy valaki tud nálam jobbat felvetni, akkor elgondolkodom rajta.

Az új feladataimmal kapcsolatban rengeteg ötlet fordult  meg a fejemben, néha már ötletzavart is érzek. Mindegyik megvalósításánál fontosnak tartom, hogy Én legyek benne. A személyem. Az, hogy én milyen vagyok, a hitelességem. Már az az ötlet, hogy adok magamnak lehetőséget, hogy magánakcióba kezdtem, hogy elindítsam a saját elképzelésemet, sok mindenkit meglepett. De ez a meglepődöttség nem járt együtt azzal, hogy lebeszélt volna bárki is a tervemről. Inkább ellenkezőleg. Mindenki részéről bíztatást, bátorítást, támogatást kapok, amiért nagyon hálás vagyok. Amint előbb említettem, nehezen viselem, ha nem érzem a támogatást. Pontosabban fogalmazva, ha nem kapnék támogatást, lehet, hogy elbizonytalanodnék. Pedig ennyire még semmit nem szerettem volna jobban, mint ami most kialakulóban van. Az, hogy úgy nyújthatok segítséget, hogy közben  a magam és mások életét is könnyebbé teszem. Könnyebbé, élhetőbbé, megkockáztatom érdekesebbé...mert szerintem az Élet sokkal érdekesebb,mint ahogy mi élünk.

Nagyon sok esetben a megérzésemre hallgatok, hogy mit tegyek, hogyan döntsek. Nem mindig könnyű, mert a megkérdőjelezés ott van, hogy tényleg helyes, amit érzek? Azt a döntésemet, hogy elindulok ezen az úton, nem adtam mindenki tudtára azonnal. Ez nem volt teljesen megtervezett, hagytam, hogy úgy történjen, ahogy mindenkinek a legjobb. Tudom, hogyha túl korán derül ki bizonyos emberek számára, akkor csak nehezítették volna a döntésemet. Arra viszont semmi szükség nem volt. A véleményekre kíváncsi voltam, de csak olyanoktól akikben megbízok. Akik közel állnak hozzám, akiknél fontos, hogy mit mondanak. Ezért valahogy adta magát a helyzet, hogy kinek mikor mondtam el. Nem szerettem volna magyarázkodni, sok energiát belefektetni a meggyőzésekre, hogy bízzanak bennem...úgy voltam vele, hogy azt az energiát is inkább a felmerülő ötleteimnél használom fel. Így elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert egyáltalán nincs senki olyan körülöttem, aki visszahúzó lenne a tervemet illetően, támogatóm, bíztatóm annál több. Ez szerencse lenne vagy azért alakult így, mert nem aszerint cselekedtem, ahogy elvárták volna esetleg, hanem érzésem szerint. Az elvárást arra értem, hogy illett volna egy-két ismerősömnek hamarabb elmondani, mint, ahogy tettem. Mivel később tudták meg, a legmegfelelőbb időben, általuk is támogatást kapok. Még így is időnként saját magam húzom vissza, amikor jobban belegondolok, amikor a régi megszokott  hitrendszer, meggyőződés utat tör magának és elbizonytalanít, hogy jól döntöttem-e. Biztos, hogy sokkal nehezebb lenne olyan valakikkel körülöttem, akik még erre rásegítenek, akik szintén elbizonytalanítanának. Véletlen, hogy ilyen sok jó ember vesz körül vagy csak egyszerűen szerencsés vagyok? Vagy esetleg nem véletlen? Mert, ha nem így lenne, akkor nem tudnám végigjárni a kiválasztott utam. Vagy csak nehezebben. Érzésem az, hogy nem véletlen és az is, hogy szerencsés is vagyok.

Teljesüljön minden, amit a 17-es üzen!

Addig amíg csak halljuk, hogy mennyire nehéz várni valamire, mennyire nehéz kivárni valamit, nem is tudjuk, hogy valójában milyen nehéz. Ez így van mindennel kapcsolatban...akkor tudjuk meg, hogy milyen az a valami, amikor benne vagyunk, addig csak gondoljuk, hogy milyen lehet. Tervezgetni, ötletelni fantasztikus érzés. Látni magunk előtt a megvalósulást, a célt, még fantasztikusabb. Közben jön az aggódás is, hogy mit kell tennem, hogy a legjobb jöjjön ki az egészből. Szóval együtt egy csomó érzés, váltakozva követik egymást...nehézség, izgalom, aggódás, kíváncsiság, türelmetlenség, feldobottság, lelkesedés...mind azért, hogy emlékeztessenek arra, hogy mit is szeretnék elérni.

Elkészültek a névjegykártyák...szerintem teljesen olyan lett, mint amit szerettem volna. Már a blogomat is elkezdtem írni...jó érzés volt, hogy elindítottam egy szeletet abból, amire vágytam. Az egyéni beszélgetésekben van gyakorlatom, annak ellenére minden alkalommal tud lelkesíteni, ha valaki a segítségemet kéri. Ezeken a beszélgetéseken kívül sok tervem van még, amit szeretnék, ha öszzeállna, de mivel azok még ismeretlen területek nekem, ezért tudom, hogy időt kell adnom magamnak és türelmet.

Hajlamos vagyok túlörömködni  bizonyos dolgokon, így voltam azon a napon is amikor hazahoztuk a névjegykártyáimat. Néztem és jó érzés volt arra gondolni, hogy elkezdődött. A tizenhetes szám külön örömmel töltött el. Eszembe is jutott, hogy megnézem mi az üzenete, mivel hozzák összefüggésbe azt a számot. Kinyitottam a laptopot, közben láttam, hogy valaki bejelölt ismerősnek a facebookon. Rámentem, hogy visszajelöljem és az oldalán előjött egy olyan kép,amire az volt írva, hogy olvassuk el 2017-re milyen tarot kártyát húzott valaki. Nem értettem az egészet, görgettem lefele az oldalt és az első szám ami elém került a 17-es volt. Először azt hittem ,hogy a 2017-ből a 17-re gondoltak, de kiderült, hogy nem, hanem ott volt a 17- nek az üzenete. Elolvastam, teljes megelégedettséggel töltött el, szép, bíztató mondatok voltak, ami a jövőmet illeti. Ezután ihletet kaptam, hogy írjak egy bejegyzést a blogba...amikor megnyitottam, láttam, hogy 17-ke van. Mosolyogtam és érdekesnek találtam, hogy az asztalon előttem a 100 darab 17-es számmal ellátott névjegykártya, előjött a facebookon a 17-es szám üzenete és még 17-ke is van! Elkezdtem írni a bejegyzést, amikor a tv-ből meghallottam egy ismerős zenét. Akkor hallottam utoljára, amikor a fiammal jártunk táncversenyekre, erre keringőztek. Nem figyeltem, hogy addig amíg én elvoltam a gondolataimmal, a férjem elővette a régi táncos dvd-ket, nosztalgiázott és bekapcsolt egyet a sok közül. Bármelyiket választhatta volna...Ahogy meghallottam az ismerős zenét, és mivel előjött bennem is a nosztalgia érzés, ami a verseny hangulatát idézte fel bennem, megfordultam, hogy lássam, milyen műsor az amelyikben ez a zene szól. Ahogy én fordultam, ugyanabban az időben fordult a fiam a táncospárjával miközben keringőztek...még arra sem volt időm, hogy rácsodálkozzak, hogy táncversenyt tett be a férjem a lejátszóba...mert a fiam hátán a 17-es rajtszám volt. Írtam, hogy bármelyik dvd-t betehette volna...Hat év alatt rengeteg versenyen jártunk, soha nem volt ugyanaz a rajtszámuk, a 17-es is egyszer volt. Mi történik már megint? Tényleg nagyon megdöbbentő és közben érdekes érzés. A 17-es hozzám szól...üzenet, mi lehet más?

Két nap múlva, délelőtt, kérdések sorozatával bombáztam magamat, hogy milyen lépéseket kellene megtegyek...hogy fog összeállni mindaz, amit szeretnék. A szokásos kérdések, amik nap mint nap foglalkoztatnak. Általában amikor ezeken a kérdéseken töprengek, legtöbbször megszólal a telefonom, valaki segítséget kér, vagy kapok egy üzenetet,  amiben szintén a tanácsomat kérik. Ekkor is így történt...az ismerősöm hívott, aki segített a névjegykártya elkészítésében. Megbeszéltük, hogy eljön hozzám, szeretett volna véleményt kérni egy döntési helyzetében. Beszélgetésünk alatt úgy éreztem segítene a döntésében, ha elmesélem a velem történteket  a 17-es számmal kapcsolatban. Amúgy is részese volt, hisz a legelső 17-es megjelenése tőle is függött. Közben elővettem a régi papírját, amire kiszámoltam a születési adatainak számait, akkor vettem észre, hogy 17-én született. Na,ez már sok...ennyi 17-es egy helyen! Nevettünk,  már megint csak annyit tudtunk mondani, hogy hihetetlen...mi történik? Véletlen lenne, hogy ennyi megerősítést kaptam a 17-es szám által? Hiszem azt, hogy nem...majd meglátjuk...de ez még a jövő titka.

 

Megerősítés az útra

Mielőtt belekezdek valamibe, szeretem maximálisan megtervezni a lépéseket, legalábbis az első lépéseket. A következőket már általában hagyom, hogy spontán kialakuljon. Főleg ma, amikor már erős meggyőződésem az, hogy csak akkor lesz a legjobb, ha nem akarom mindenáron a történteket befolyásolni.

Eldöntöttem, hogy előkészítem a névjegykártyát, amit már az új tervemhez szükségesnek találtam.Tervezgettem, gondolkodtam, milyen is legyen, ami megmutatja a személyiségemet. Ötletem volt, hogy mit szeretnék rajta látni, a szín is egyértelmű volt, de valahogy nem láttam az igazi , végső formáját. Ekkor ajánlotta fel az egyik ismerősöm, hogyha elfogadom a segítségét, akkor szívesen összeállítja mindazt, amit én ötletként átadok neki. Összeültünk, megbeszéltük a színt, a szöveget, pluszba még az ismerősöm ajánlott saját logót, amit megszerkeszt és volt egy kérésem, hogy legyen rajta egy szám, ami mutatja, hogy a számmisztika is jelen van az életemben. Rábíztam hová szúrja be a kért számot, úgy gondoltam, ha elkészül és tetszik amit elém tesz, akkor véglegesítjük, ha nem lesz az igazi, akkor még javíthatunk rajta. A megbeszélt szám a hetes volt, az az én sikerszámom.

Izgatottan vártam a kártya elkészülését, furcsa érzés volt, hogy ezentúl önmenedzseléssel is kell foglalkoznom. Az még nem az én világom...legalábbis akkor még nem éreztem magaménak a feladatot. Aznap reggel, amikor tudtam, hogy nemsokára látni fogom a mintát, próbáltam végiggondolni hová kerülhet a szám. Próbáltam elképzelni a lehetőségeket és egyszer csak eszembe jutott, hogy milyen jó lett volna a hetes elé egy egyes is kerüljön, az volt az érzésem, hogy az erősítené a hetes jelentését. Egy kicsit bántam, hogy későn jött az ötlet, de elfogadtam, nem fokoztam magamban a rossz érzést, a megbánást. Inkább arra gondoltam, hogy önmagában a hetes is elég erős üzenetet hordoz, nekem kiváltképp, nagyon közel áll hozzám az a szám. Délelőtt megérkezett a telefonomra a névjegykártya minta, alig vártam, hogy felnagyíthassam, hogy minél nagyobb formájában lássam. Az első amit kerestem, hogy hol van a hetes. Megtaláltam...nem csak a hetes volt rajta, hanem a tizenhetes! Ez hihetetlen volt! Néztem és nem hittem a saját szememnek, hogy tényleg rajta van az egyes is. Hát hogy? Reggel gondoltam arra, hogy de jó lett volna úgy beszéljük meg, hogy rajta legyen...de nem értettem, hogy mi történt.Pontosabban értettem, csak mégis furcsa volt, hogy már megint egy újabb megerősítés abban, hogy nem véletlen jutott eszembe az ötlet...így kellett összeálljon a kártya. Azonnal írtam az ismerősömnek, hogy örülök, hogy mindkét szám megjelent a kártyán, és rákérdeztem honnan jött neki az ötlet. Írta vissza csodálkozva, hogy ő nem szándékosan írta rá a két számot, ő csak a hetesre koncentrált, de örül annak, hogy nekem örömet szerzett akaratlanul is. Így még érdekesebbé vált a helyzet. Tudom, hogy ez íródhatna a véletlenek számlájára...de ez biztos, hogy nem véletlen...tudom, hogy ennek a számnak üzenete van nekem. A megérzésem, a belső hang megszólalt bennem és érzem, tudom, hogy ezzel megkaptam a sokadik megerősítést, hogy jó úton vagyok, a célom felé.

 

 

Úgy szép az élet, ha zajlik...

Több alkalommal hallottam olyan megjegyzést, hogy nem hiteles a munkája annak a segítőnek, gyógyítónak, aki maga is akadályokba, akár betegségekbe ütközik. Hogy adhat segítséget, tanácsot, aki saját magának sem tud segíteni? Például egy jósnő, hogy nem látja, hogy az ő családjában is előfordulhat munkahely megszűnés vagy válás? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg sok mindenkiben, anélkül, hogy végiggondolnák, hogy van-e értelme az ilyen kérdéseknek. Azt viszont tudom és szerintem vannak mások is akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, hogy magunknak a legnehezebb tanácsot adni. Még, ha tudom is, hogy mi lenne a helyes, szeretem, ha visszaigazolnak olyan személyek, akiknek adok a véleményükre.

Tanácsot adók, gyógyítók mind emberek...miért lenne nekik más, mint bárkinek? Miért kerülné el őket a nehézség? Ha eddig is elkerülte volna, akkor miből tanultak,tapasztaltak volna? Hiszem azt, hogy akkor tud hiteles lenni egy segítőként, tanácsadóként dolgozó ember, ha felvállalja a saját nehézségeit, feladatait, megpróbáltatásait és azokat átértékelve, a tanultakat tapasztalattá formálva átadja a hozzáfordulóknak.  A hitelességet tovább gondolom...nem elég csak átadni, hanem a másoknak adott tanácsait, saját életében is köteles használni. Ha nem aszerint éli a saját életét, mint amiről beszél, akkor megkérdőjelezhető a tanácsa. Legtöbbször a hitelességet ott lehet elveszíteni, ha valaki a könyvekből, szakembereknek mondott előadásaiból ad át tudást, anélkül, hogy bármikor is valamennyit beépített volna az életébe.

Mielőtt meghoztam a döntést, hogy januárban hol folytatom a munkám, hosszú töprengésen voltam túl. A belső hangom, a szívem által a megérzésem azt sugallta, hogy kezdjem el az új irányt, merjek belevágni az ismeretlenbe. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de a belső késztetésem annyira erős volt, hogy több alkalommal láttam magam, ahogy emberek vesznek körül és éreztem a szeretetet ami egymás felé árad. Sok minden segített a döntésemben, többek között a visszajelzések a betegektől és a jelek, amiket kértem.

Rengeteg tervvel, ötlettel a fejemben, elkezdődött a január. Próbáltam arra koncentrálni, mi az amit szeretnék. Mivel már a munkahelyem mellett is foglalkoztam külön olyanokkal, akik segítséget, tanácsot kértek tőlem, ezért nem éreztem teljesen elveszettnek magam. Az is feltűnt korábban, hogy általában olyan problémákkal találtak meg, amin én már túl voltam vagy épp aktuálisan benne voltam. Észrevettem, hogy, ha saját életem megpróbáltatásait és azok megoldásait is figyelembe vettem, úgy adtam tanácsot, útmutatást, akkor közelebbi, emberibb lettem, mint, ha csak a szakirodalom által tanultakat vettem volna számításba.

Az első amit megfogalmaztam , hogy mit szeretnék, az az volt, hogy hiteles szeretnék maradni.A tanultak és tapasztalatok mellett fontosnak tartom, hogy  Én  és a segítséget kérő tudatosan legyünk jelen az adott probléma megoldásában, ezért személyre szabva állítom össze a segítségnyújtást. Végiggondoltam mi az erősségem, ami a hitem alapja is és arra a következtetésre jutottam, hogy az, hogy minden okkal történik, hogy érdemes ebből a szemszögből megközelíteni az elakadásunkat. Ekkor már a névjegykártyámon rajta volt a kedvenc mottóm...nincsenek véletlenek, minden okkal történik. A blogom címével is ez az üzenetem,csak, hogy hű maradjak magamhoz.

A terv, az ötlet, a belső késztetés adott elég erőt ahhoz, hogy rálépjek az útra. Ez az önismeret útja is. Mert eddig is szántam rá időt, hogy megismerjem önmagam, de most kerültem igazán bele olyan élethelyzetbe, amikor elém tódulnak a megpróbáltatások, amikkel dolgom van. Azt is tudom, ha sikeresen szembe nézek mindegyikkel, akkor értékesebb lesz bárminél az eredmény, amit elérek. Nálam sem véletlen történt a változás, így azon vagyok, hogy a legtöbbet kihozzak az adott helyzetből.

 

Nincsenek véletlenek, minden okkal történik

A bemutatkozó írásomban említett gondolatmenetem visszafelé levezetése, az előző bejegyzésben befejeződött. Aki követi az írásaimat, láthatja, hogy eljutottam addig a pontig, amikor már megfogalmazhattam, hogy a megszületésem nem volt kérdés. Nem tervezett gyermekként érkeztem, de ez csak egy részben igaz. A szüleim tudatosan nem terveztek, mert a fizikai síkon nem emlékeztek arra, hogy valamikor lélekként belepakoltak engem is a "csomagjukba", hogy majd a kellő időben tagja legyek a családnak. Valamiért már egész piciként is tudtam, hogy szeretnék maradandót alkotni. Azt már említettem, hogy sokáig zavart, hogy nem fedeztem fel magamban különlegességet, valami tehetséget. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy már a születési dátumomnak, hogy december 21- én születtem, valami különleges üzenete van. Ezt nem tudom megmagyarázni,hogy miért gondoltam így, egyszerűen éreztem. Ez ma is így van. Akkor lepődtem meg igazán, amikor egy pár évvel ezelőtt megismertem valakit, aki hozzám hasonlóképpen gondolkodott, hogy valami maradandót szeretne maga mögött hagyni. Ő is 21- én született. Neki  is a születési dátum volt a kiindulópontja, hogy tudta nem véletlen. Ezen több alkalommal nevettünk, hogy milyen érdekes gyerekek voltunk mindketten, későbbiekben kiderült, hogy még sok más hasonlóság volt bennünk. Jó barátom volt....és szerintem maradandót alkotott a viselkedésével, a tudásával, a tetteivel és a hozzáállásával. Sok embernek példaképe volt.

Sokszor eszembe jutott, hogy a gyerekkori ténykedéseimet papírra vessem, mégis valamiért nem tettem meg. Mesélni is szeretek róla, nem csak másokat szórakoztatok vele, hanem magamat is. Az említett barátommal több alkalommal megbeszéltük, hogy könyvet írunk az életünkről. Ő el is kezdte, de közben elköszönt. Amikor már végleges döntés született a munkahelyem megszűnéséről, eldöntöttem, hogy eljött az idő, hogy elkezdjem az írást. Rengeteg gondolat volt a fejemben, ötlet, hogy mivel kapcsolatban, miről írjak, ami engem is jó érzéssel tölt el, ami hiteles és ami másoknak is érdekes és nem utolsó sorban segítséget is adhat bárkinek. Végiggondoltam, mi az ami foglalkoztat leginkább mostanában, mi az ami lelkesít. Így jött az ötlet, hogy írjak a véletlennek tűnő eseményekről, amiről alátámasztást tudok nyújtani, hogy mégsem véletlenek. Feltűnően jöttek elém a felismerések, volt, van és lesz is olyan élményem, amikor öt perc múlva már tudom miért történt meg. De volt olyan, hogy egyszer valamikor csak rájöttem. De ami a leghihetetlenebb tud lenni, amikor azonnal tudom miért történik. Gyakran vagyok ilyen helyzetben, amikor segítséget kérnek tőlem, hogy jön az érzés, hogy miért van az illetőnek elakadása és én miben tudok segíteni. Ez a mozgatórugóm, a gondolataimat is így adom tovább és ez az alapja annak a lelkesedésemnek is amivel segítek a hozzám fordulóknak.

Ezzel a bloggal, valamennyi rálátást adhattam a gyerekkoromról , valamennyit már a felnőttként eltöltött időmről is. Bízom benne, hogy rengeteg élményt megtudok osztani ebben a témában a következő bejegyzéseimben is, ami a jelennel és a jövőmmel kapcsolatos. Néha még visszanyúlok a múltamhoz, mert az határozza meg a jelent, a jelen meg a jövőt.

 

 

 

 

Véletlen vagy tervezett?

Ha megszületik egy gyermek, a szülők ellátják mindenféle becenévvel, ezzel is kifejezve még jobban a kötődést,a szeretetet. Ez a becenév velünk maradhat egész életünkön át, de nem törvényszerű.

Sokáig Életemnek szólított Édesanyám, nem tudtam, hogy miért. Kíváncsi gyermek lévén, feltettem neki a kérdést, szerettem volna tudni, hogy miért pont engem, és a két testvéremet miért nem így szólítja. Elmesélte, hogy a születésem körül voltak nehézségek, nem minden úgy történt, ami megnyugtatással töltötte volna el. Amikor már kiderült, hogy velem minden rendben van, nála lépett fel komolyabb probléma, ami eléggé életveszélyesnek tűnt. Így amikor már mindketten egészségesen otthon voltunk, végiggondolta a lehetőségeinket, hogy bármi történhetett volna, hálát érezve a jó kimenetelnek, ez jutott eszébe, hogy én az Élete vagyok. Ez nekem nagyon tetszett, és valamiért örültem, hogy egy ilyen megható történetnek a részese lehettem. Amikor így szólított, abban mindig benne volt az az érzés is, hogy nagyon boldog, hogy velük vagyok. Nem tervezett gyermekként érkeztem, de annál nagyobb szeretettel. Van ez így, hogy váratlanul, " véletlenül " bepottyan egy gyermek, de egyszer csak kiderül , hogy milyen jó is, hogy jött. Minden gyermek születése átrendezi a család életét, már semmi nem maradhat ugyanúgy. Ez az átrendezés történhet jó irányba, amikor a családtagok még közelebb kerülnek egymáshoz, de olyan is előfordul, hogy szétválások történnek. Ennek is megvan az oka, még, ha nehezen fogadható is el, azért van, hogy mindenki a helyére kerüljön.

Megérkeztem a saját csomagommal, a saját élettervemmel és ahogy növekedtem, egyre többször elhangzott a családban, hogy nem lehet mellettem unatkozni, hogy szórakoztató gyermek vagyok. Mindig kitaláltam valamit, és mindig felhívtam magamra a figyelmet. Egyformán ragaszkodtam mindkét szülőhöz, többször alakítottam úgy az eseményeket, hogy harmónia legyen mindenki között. Tudtam, éreztem, hogy ez nekem egy feladatom, hogy mindenki mindenkivel jóban legyen. Próbáltam mindenkinek a kedvében járni a békesség miatt. Ha éreztem, hogy kibillenés készülődik valamelyik irányba, megtettem a lépéseket, hogy helyreállítsam. Többször el is hangzott, hogy milyen jó, hogy megszülettem, pedig nem akarták, hogy legyen harmadik gyermek.

Nincs véletlen gyermek születés, ahogy az sem véletlen ki hová születik. Szerintem nagyot mozdítana a világban, ha mindenki ez alapján tenné a dolgát, és nem mutogatnánk egymásra, hogy minek kellett gyereket szüljön vagy pedig miért nem vállal gyereket. Aminek eljön az ideje, minden megtörténik, a mi dolgunk elfogadni.

Egy kérdés, amire még nincs válasz

Minden szülő életében eljön az a pillanat, amikor a gyerek a kérdéseivel bombázza őket. A gyermek mindenre keresi a választ, és addig nem is nyugszik meg, amíg a legmegfelelőbbet nem kapja meg. Persze, ha egyáltalán a szülőnek van válasza. Mert nem minden kérdésre van jó, elfogadható válasz. Vannak kényesebb témát érintő kérdések, vannak váratlan kérdések, vannak vicces kérdések és vannak olyan kérdések, amire a szülő azt is mondhatja, hogy milyen okos az ő gyereke, hogy eszébe jutott egy ilyen kérdés.

Az elmeséltek alapján nekem sikerült minden kategóriában feltennem néhányat a szüleimnek. Nagyon sokra emlékszem is, de van olyan amire azért tűnik úgy, hogy emlékszem, mert már nagyon sokszor hallhattam.

Körülbelül 9-10 éves lehettem, amikor Édesanyámtól megkérdeztem, hogy szerinte én hányszor éltem már. Úgy gondoltam vagy éreztem- nem tudom melyik a pontosabb-, hogy már nagyon sokszor éltem, nekem már sok Édesanyám volt. Ezt elég viccesnek gondoltam, emlékszem ahogy kuncogtam a saját gondolataimon és próbáltam visszaemlékezni, hogy hátha a mostani életemben is ismerem a régi szüleimet. Erre a kérdésemre csak az a válasz érkezett, hogy nem tudja, hányszor éltem. Valamiért azt tudtam, hogy nem is lehet erre válaszolni, épp ezért folytattam a többi gondolatommal. Kifejtettem, hogy szerintem annyira fölösleges köröket futunk le, azzal, hogy minden újjászületésünkkor újból kisbabák vagyunk. Mindig újra megtanulunk járni, beszélni, írni, olvasni...nem értettem miért nem lehet csak úgy felnőttként kezdeni a következő életünket. Foglalkoztatott az is, hogy lány voltam vagy fiú...testvérem volt egyáltalán, vagy egyke voltam...ki volt a férjem. Ezekre nem kaphattam választ...és rövid időn belül meg is feledkeztem róla, hogy egyáltalán volt ilyen kérdésem.

Ezután következő első élményem az volt, amikor 20 éves koromban rátaláltam a testvérem könyvespolcán egy könyvre, ami a reinkarnációról szólt. Nagyon tudományos oldalról volt benne megközelítve az újjászületés, ennek ellenére végigolvastam és ekkor jutott eszembe, hogy milyen kérdéseim voltak gyerekkoromban. Akkor eldöntöttem, hogy utánajárok és választ fogok kapni mindegyikre. Amikor a férjemmel megismerkedtem, hamar kiderült, hogy sok olyan  témát érintő könyve van, mint amiket én is szívesen lapozgatnék. Köztük volt többek között hipnózisról, önmegvalósításról, önismeretről szóló könyv is. Az első együtt töltött  születésnapomra megkérdezte mit szeretnék ajándékba tőle kapni, én egy visszautaztatást kértem, hogy fizessen be engem egy nagyon jó szakemberhez. Nem egyezett bele, mondván, hogy nem hiszi, hogy én egy olyan utazásra készen állok. Nem esett jól, hogy így állt hozzá a kérésemhez, de makacsul tartottam magam és a legközelebbi szülinapomra is azt kértem. Természetesen akkor sem egyezett bele. Utána a gyerekek megszületése és a körülöttük miatti teendők lefoglaltak, így hosszú időn keresztül nem jutott eszembe, vagyis elengedtem a visszautazásom iránti vágyam. Több alkalommal megkérdezte a férjem, hogy miért akarom annyira, hisz semmi értelme nincs, vagy inkább rossz hatással lenne erre az életemre. Valamiért tudom, hogy nem lenne rossz hatással, ezt érzem.

Az utóbbi 5 évben nagyon sok könyv, sok információ megtalál ami az előző életekről szól, mindegyik egyértelmű nekem, nem kérdőjelezem meg. Fontosnak tartom, hogy számomra hiteles emberekkel beszéljek erről a témáról, és csak azokat a könyveket vásárolom meg, ami szintén hitelesnek bizonyul. Három évvel  ezelőtt megismertem egy szakembert, akivel telefonszámot is cseréltünk, hogy elmegyek hozzá. Amikor rákerült a sor, hogy időpontot beszéljünk meg,nem tudtam elérni telefonon. Kiderült, hogy már nem dolgozik Szegeden és nem is elérhető. Rajta kívül is beszéltem másokkal, akik érintettek ezen a szakterületen, de mindegyiknél az volt az érzésem, hogy nem támogatnak az ötletemben. A férjem még mindig inkább ellenzi, mint támogat, habár most már látja, hogy hajthatatlan vagyok. Egyelőre felfüggesztettem a tervemet, de csak azért, mert hiszek abban, hogy amikor készen állok rá, megtalálom a legjobb szakembert, akivel sikerül végigcsinálni a folyamatot. Vagy a szakember fog rám találni, mert van az a mondás is, hogy amikor a tanítvány   készen áll, megjelenik a mester. Most már nem csak a gyerekkori kíváncsiság hajt, hogy szórakozásból utazgassak. Van azóta más jellegű kérdésem is, amire, ha megtalálnám a választ, talán könnyebbé tenne bizonyos dolgokat a mostani Életemben. Nem akarom mindenáron... ha eljön az idő, amikor már összeáll minden, akkor tudom, hogy én is készen állok egy  utazásra.

 

Ki vagyok Én?

Mindig élménnyel mesélek a gyerekkoromról, mások és magam szórakoztatására egyaránt. Gondolom mindenkinek a sajátja a legérdekesebb, ennek ellenére időnként az az érzésem, hogy valamiért az átlagnál "viccesebb" dolgokat produkáltam. A családba harmadik gyerekként érkeztem, elkönyvelték, hogy azért vagyok egy kicsit más viselkedésű, mert a kicsiknek több minden megengedett. Ebben van is valami igazság, de nálam nem a megengedettségről volt szó, inkább a személyiségem volt más mint a családom többi tagjának. De miért ne lettem volna más? Mindenki más, nincs két egyforma ember. Ez benne a szép és az érdekes.

Kisiskolásként már feltűntek a hivatásukat imádó felnőttek. Éreztem, ahogy lelkesen adják át a tudásukat, általuk én is lelkesedtem. Közben kialakult egy kép bennem, hogy így szeretném majd egyszer a saját hivatásomat működtetni. Nehezen akartam elfogadni, hogy én miért nem vagyok tehetséges valamiben, szerettem volna kitűnni az átlagból. Nem tudtam szépen rajzolni, nem volt jó hangom, hogy énekelhessek, nem tudtam hangszeren játszani, nem szerettem tornázni...eddig jutottam a tehetség terén, mert ezek voltak jobban  felkapottak a listán...a többi tehetség fajtáról nem volt tudomásom. Azt viszont éreztem, hogy én magam vagyok valaki, aki másképpen gondolkodik, mint az átlag. Mindig volt véleményem mindenről és mindenkiről, mindig észrevettem, ha valami nem helyénvaló. Nem értettem sok ember viselkedését és elég hamar rájöttem, hogy a felnőttek túlreagálnak dolgokat, ami által csak bonyodalom születik. Hiába magyarázták meg, hogy miért úgy viselkednek, akkor is tudtam, hogy magukat próbálják védeni, de, ha őszinték lennének magukhoz, nem így cselekednének.

Nagyon szerettem templomba járni, idős néniket figyelni, ahogy imádkoznak. Néhányuktól sok imát megtanultam és a mise alatt elhangzó szöveget is önállóan eltudtam mondani. Ha valamiért nem sikerült a vasárnapi misére elmennem, saját magam levezényeltem a teljes szertartást az áldozáson kívül. Közel állt hozzám minden ami a vallással kapcsolatos volt, még a pap bácsi is, akinél elsőáldozó voltam, jó barátom lett. Ő is számonra nagyon tehetségesnek bizonyult, felnéztem rá.

Az osztálytársaimnak szívesen segítettem a tanulásban, és kiálltam mindig a gyengébb képességűek mellett. Házhoz is mentem délutánonként némelyikhez, hogy többet tudjon gyakorolni, a tanító bácsim módszerét alkalmaztam. Nem volt kérdés, hogyha valakinél láttam az elakadást, hogy segítek neki, hogy haladjon. Édesapámmal néhányszor időpontot beszéltem meg, hogy elmondhassam szerintem miben kellene változtassanak akár viselkedésükben, akár szokásokban, mint felnőttek és mint szülők is. Nem volt meglepő,hogy a megbeszéltekhez tartotta magát, amikor megfeledkezett róla, akkor egy újabb beszélgetés következett.

Nem rég állt össze bennem az a kép, hogy most is hasonlóan működök. Egy pár éve, ahogy elkezdtem tudatosabban magamra hangolódni, elfogadtam a visszajelzések alapján, hogy érdemes emberekkel foglalkoznom. Rájöttem, hogy ugyanaz történik, mint gyerekkoromban. Most is szívesen segítek azoknak, akik elakadnak az életük bármely területén. Most is időpontot adok azoknak, akik igénylik és elfogadják a segítségemet. Most már nem mint vallást gyakorló ember működök, de a hit erősen jelen van az életemben. Mondhatom azt, hogy az irányítja teljes Énemet. Feltettem magamnak a kérdést, lehet, hogy én ebben vagyok tehetséges? Hogy segítsek és irányt mutassak? Most már tudom, hogy igen. Ez lelkesedéssel tölt el és boldog vagyok, hogy rátaláltam az utamra.

Szakmaválasztás

Egyik kedvenc témám a továbbtanulás. Azon belül is a szakmaválasztás, hogy milyen szempontok alapján döntsünk a továbbtanulásnál. Ma már rengeteg lehetőség, információ, impulzus éri a diákokat, ami inkább nehezíti, mintsem könnyíti a választást. Annyira a legjobb lehetőséget szeretnénk már az elején megragadni, hogy már egy-két szakma is van az ember kezében és még sem boldog. Elgondolkodtató, hogy ez miért van így!

Az én időmben...ahogy az öregek mondanák...nem volt sok lehetőség, hogy milyen iskolában tanulok tovább. Mivel jól tanultam, ezért nekem szóba jöhetett egy kicsit erősebb iskola is. Az erősebb az azt jelentette, hogy komoly felkészülésre volt szükségem a sikeres vizsgához. Két iskola került fel a palettára, ami közül választhattam. Az egyik az egészségügy , a másik a tanítóképző. Egyik sem volt az, ami a szívemhez közel állt volna. Ami az egészben jó érzés volt, hogy tudtam, kihívás előtt állok. Sok tanulás, kemény munka várt rám, de az lelkesített, hogy megtudom mutatni, mire vagyok képes. Amit én szerettem volna választani, azzal nem lehetett tervezni a jövőt illetően, legalábbis úgy tűnt. Ezért hajlottam arra, hogy elmegyek egy olyan irányba, ami nem áll közel hozzám, de abban reménykedtem ,hogy majd egyszer megszokom. Azt tudtam, hogy a szüleim a legjobbat akarják nekem, csak nem értettem, hogy én miért nem érzem azt, hogy nekem az a legjobb lesz.

Éveken keresztül teljesen más tervem volt, már amennyire egy kiskorú gyereknek tud terve lenni. Nagyon szerettem szüleimmel színházba járni, minden egyes előadás után erős vágyat éreztem arra, hogy színésznő szeretnék lenni. Annyira jó volt látni, ahogy bátran, önmagukat felvállalva, különböző szerepekbe bújva előadásról-előadásra sikereket érnek el. Mindig izgalommal töltött el, amikor a végén tapsolhattunk és vissza is tapsolhattunk, legszívesebben olyankor felálltam volna, hogy úgy fejezzem ki tiszteletemet a színészeknek. Mindezek hatására, egyik legkedvesebb időtöltésem az volt, amikor otthon a színpadként működő garázsunkban előadhattam saját színdarabjaimat. Megpróbáltam érdekessé tenni az előadást, hogy mindig legyen nézőközönségem...az utcánkban lakó gyerektársaság, akik a végén engem is megtapsoltak. A színész szakmával nem szimpatizáltak általában az emberek, főleg, ha a saját gyerekük gondolkodott abba az irányba. Nem tartották elég stabil pénzkeresési forrásnak.

A matematika szerintem egy olyan tantárgy, amit valaki vagy ért és akkor szereti, vagy nem érti, így nem is tudja szeretni.Megtanulni nem lehet, csak egy bizonyos szintig. Nekem az volt az egyik kedvenc tantárgyam. Értettem is, szerettem is, és a tanáraim is nagyon lelkesek voltak. Ahogy a színészkedési tervemet feladtam, a matematika szak tűnt nekem egy olyan területnek, amire szívesen jelentkeztem volna. Nem találtam támogatókra, mivel nem lehetett biztos jövőt tervezni rá. Mivel már családon belül  egészségügyi pályán kitaposott ösvény volt, ezért egyértelművé vált, hogy arra haladok tovább. A sikeres vizsgába belefektetett energia és az öröm ami ezzel járt,már-már elhitette velem, hogy jó úton vagyok. Akkor jöttem rá, hogy valami mégsem jó, amikor elkezdődött az iskola. Nem értettem, hogy mit lehet szeretni a különböző betegségeken, tüneteken, vizsgálatokon...sem tanulni, sem alkalmazni nem akartam. Aztán végre elkezdődött a gyakorlati időszak, amikor betegek között lehettünk a kórházban. Az már az én területem volt. Vígasztaltam, beszélgettem velük, segítettem amiben tudtam.

Amit abban az iskolában tanultam, és azóta is amiket sikerült  elsajátítani egészségügyi képzettségemen keresztül, azt fel tudom használni a mai nap is. Tudom, hogy végig kellett járnom ezt az utat, hogy ma ott tarthassak, ahol vagyok. Ha színésznő lennék, akkor is segítenék embereknek, csak másképp. Akkor is üzenetet adnék át a szerepeimen keresztül, ami lehet gyógyító hatású, de nem biztos, hogy nekem az elég lenne, mert nincs meg a személyes kapcsolat. Ma már egy mélyebb lelki beszélgetés, vagy egy útmutatás akár betegségből,akár nehéz élethelyzetből egy olyan örömforrás számomra, mint amikor gyerekként színésznőnek álmodtam magam. Ez is egy szerep, csak a végén nem tapsol meg senki. Ha csillog a szeme  annak akinek segítettem, és lelkesen néz a holnap elé, akkor olyan mintha tapsviharban lenne részem. A matematikából a számok szeretetét a számmisztikában újból megtaláltam, ami által szintén sok segítséget tudok nyújtani a hozzámfordulóknak. Ami először úgy tűnt, hogy nem a legjobb döntés volt, hogy egészségügyi iskolában folytattam tovább a tanulásomat, most már egyértelművé vált, hogy ennek így kellett megtörténni. Nem véletlen, hogy a szüleim ösztönösen erre irányítottak, tudták, mi a legjobb nekem, hisz lélekként én választottam őket.

A munka, ami lelkesít

Gyermekkorban többnyire arról álmodozunk, hogy milyen jó lesz, majd, ha felnőttek leszünk. Nem kell járni iskolába, "csak" dolgozunk, és azt csinálunk amit szeretünk. Nem parancsol senki nekünk, sokkal szabadabbak vagyunk. Ezt látjuk gyerekként, és milyen szép is lenne, ha ez így lenne! Felnőttként már tudjuk, hogy milyen jó gyereknek lenni és tényleg szabadon élni.

Középiskola végén, amikor már illik tudni, hogyan tovább, elszánt voltam abban, hogy nem szeretnék továbbtanulni, egyetemre menni. Nem a tanulással volt problémám, orvos nem akartam lenni. Egészségügyi iskolát végezve, az orvosira egyenes út vezethetett volna. A négy év alatt, amíg a szakmát elsajátítottam, csak azt az időszakot szerettem, amikor gyakorlaton voltam a kórházban és a betegek mellett lehettem. Együttéreztem velük, amiben tudtam segítettem nekik. Gondolatban próbálkoztam elképzelni, hogy konkrétabban a szakmán belül  melyik rész áll hozzám legközelebb, és arra jutottam, hogy a pszichológia. Nővérem arra kért, hogy ne tegyem ki magam annak, hogy mindenki rám zúdíthassa a lelki problémáit, mert nagyon érzékeny vagyok. Féltett attól, hogy a sok probléma alatt összeroskadok, vagy végig sírni fogok a beteggel együtt.

Érettségi után, nyáron, amíg várakoztam, hogy hová tudok elhelyezkedni dolgozni, lehetőségem adódott, hogy kiutazzak ide Szegedre, nővéremékhez. Munkahelyet is találtak nekem, ami átmenetinek bizonyult. Teltek a napok, hetek és dolgoztam, közben éreztem, hogy nem az igazi, amit csinálok. Tudtam, ha így marad minden, akkor belekerülök egy mókuskerékbe, és élem az életem. Közben a családom nem adta fel a továbbtanulásra való ösztönzésüket, de én még mindig ellenálltam. Azt tudtam mit nem akarok, de azt, hogy mit, azt nem tudtam meghatározni. Arra gondoltam, hogy a gyermekkori álmom feladása akadályoz abban, hogy előrehaladjak. Nem találtam a helyem, egyszerűen elvoltam. Három év eltelte után nővérem megemlítette, hogy ahol időnként dolgozik, a művese állomáson, hallotta, hogy keresnek dolgozókat. Megnéztük a barátnőmmel, teljesen idegen volt tőlünk az a munkavégzés, amit ott láttunk. Mivel pontosan abban az időben két embert szerettek volna felvenni, mi egymás nélkül nem szerettünk volna munkahelyet váltani, úgy gondoltuk, hogy itt az idő, nem véletlen, hogy mindkettőnknek lenne hely. A nagyobb fizetés, az újdonság varázsa csábított és így igent mondtunk az ismeretlen munkára. Mondták, hogy nagyon nehéz dolgozni krónikus betegségben szenvedő betegekkel, pszichésen nagyon megterhelő, elég sokan rövid időn belül feladják. Pontosan nem emlékszem, mennyi idő múlva fogalmaztam meg, hogy megtaláltam a helyem. Belesimultam a feladataimba, lubickoltam a jó érzésben, a betegeket imádtam, ragaszkodtam hozzájuk és ők is hozzám. El is döntöttem, hogy arról a helyről megyek nyugdíjba. Ahogy egyre többször beszélgettem ismerősökkel, hogy hol dolgozom, észrevettem, hogy mennyire lelkesen beszélek a betegekről, a köztünk lévő kapcsolatról. Észrevettem, hogy milyen sok mindent tanulok tőlük...megosztották velem az érzéseiket, a gondolataikat és boldogsággal töltött el, ha véleményt, tanácsot kértek tőlem. Itt már szívesen vállaltam a továbbtanulással járó nehézségeket, elvégeztem a szakmához szükséges képzést. Volt olyan beteg, aki azt mondta, olyan vagyok mint egy pszichológus. Tényleg?-kérdeztem vissza, és mosolyogtam, mert eszembe jutott, hogy az az egy szakma érdekelt volna középiskola után. Ezek szerint révbe értem? a betegek is így érzik? Nem tanultam a pszichológiát, mint tudományt, csak épp annyit amit középiskolában lehetett, és mégis néha az volt az érzésem, hogy helyén tudom kezelni a problémákat, sőt nem is viselt meg, mint ahogy a nővérem sejtette annak idején. Épp annyira éltem bele magam a helyzetekbe, mint amennyire szükség van arra, ahhoz, hogy tudjak segíteni. Sok könyvet olvasok, sokat tanulok, amivel bővíthetem a saját gondolataimat, ami segítségemre van a probláma megoldásoknál.

Annak idején a nővérem beszélt le arról, hogy ne legyek pszichológus. Egy pár évvel később, mégis Ő volt az, aki segítségével olyan munkahelyre kerültem, ahol hasonló szerepet töltöttem be. Csak Ő akkor azt még nem tudta. Akkor még én sem. Amiért hálás vagyok a nővéremnek és a sorsnak, az, az, hogy azzal a tapasztalattal, lehetőséggel, amit ezen a munkahelyen megkaptam, még több mindent nyertem, mint, ha elvégeztem volna a pszichológiát.

Régen történt, de még ma is tart

Régen úgy tartották, hogy az ember a családját nem választhatja meg, a barátokat viszont igen. Ez a mondás azóta érvényét veszítette, mióta annak a tudásnak a birtokában vagyunk, hogy a lélek választ családot, fejlődéséhez a legtökéletesebbet. A család, legjobb esetben egy stabil pont az Életünkben, nem úgy, mint a barátok. Az elején soha nem tudhatjuk, hogy igazi barátság születik, vagy egyel több ismerősünk lesz, de  idővel mindez kiderül. Szerintem tudatosan nem tudjuk befolyásolni, hogy igaziként működjön. Lehet ápolgatni, de az igaziságát, mélységét az az érzés adja meg, amit a szeretetünkkel, ragaszkodásunkkal fejezhetünk ki.

Huszonöt éve, amikor Erdélyből kiköltöztem Szegedre, a családomon kívül a barátaimat is hoztam a szívemben. Nagyon erős volt a honvágyam, nem is értettem mit keresek itt. Elkezdtem dolgozni, minden nap foglalkoztatott a gondolat, hogy mikor fogom otthon érezni magam, mikor lesznek barátaim. Egy nap felfedeztem egy Daciát a klinika parkolójában, kíváncsian nézegettem, hogy ki lehet a gazdája- román autó, magyar rendszámmal. Már a rendszámot is tudtam fejből. Tetszett az autó, valamiért vonzott.....akkor azt hittem, hogy a román eredetisége miatt. A kolleganőimmel jó kapcsolatot alakítottam ki, de valamiért nem éreztem magamhoz közel egyiket sem. Kivéve egy kolleganőt. A kislánya egyidős volt az unokahúgommal, aki nagyon hiányzott nekem, így próbáltam általuk pótolni a családom. Megbeszéltük, hogy legközelebb, amikor együtt dolgozunk, autóval elvisz engem is a munkahelyünkre. Reggel, ahogy vártam, hogy értem jöjjön, egyszer csak feltűnt a Dacia, az ismert rendszámmal és megállt mellettem. Nem hittem a szememnek, hogy az autó, amit kinéztem magamnak és a kolleganő, aki szintén egyre közelebb került hozzám, összetartoznak. Azóta mi is összetartozunk, sokszor felemlegetve azt a pillanatot, ami meghatározó volt mindkettőnknek.

Egy év múlva új munkahelyre kerültem, új társaságba. Én már az egy hónapos ott létemmel réginek számítottam, amikor megérkezett egy újabb kolleganő. Ahogy egymásra néztünk, magunkban  véleményt alkotva, biztosra vettük, hogy bárkivel jóban leszünk, de egymással nem. Ezt észrevette a főnökünk, és szánt szándékkal egy műszakba osztott, biztos akart lenni a döntésében, hogy mi nem beszélgetéssel fogjuk tölteni a munkaidőt. Ez nem jött össze neki, mert az első délutános műszakban már megbeszéltük, hogy találkozunk munkaidőn kívül is. Sok közös dolgot tudtunk meg egymásról, és azt is viccesnek fogtuk fel, hogy első pillanatban nem szimpatizáltunk egymással. Mindketten más országból költöztünk ide, honvággyal küzködtünk, igazából erősítettük és bíztattuk egymást, közben egyre jobban mélyült a barátságunk. Két év múlva bemutatott egy fiú ismerősének, aki már egy ideje felfigyelt rám, amikor együtt sétáltunk. Az a fiú lett a férjem, gyermekeim édesapja. Ezúton is köszönettel tartozom a volt főnöknek, aki megszervezte, hogy sokat dolgozhassunk együtt, még, ha nem is ez volt az ő célja, hogy egy örök barátságot hozzon össze.

Átmentünk egy újabb munkahelyre, a már említett művese állomásra, ahol hosszú időn keresztül dolgoztunk. Egy fantasztikus csapat alakult ki, de azon belül is mélyebb barátságok. Az egyik kolleganővel napokon, heteken, hónapokon keresztül hazafele a munkahelyről majdnem, hogy levegővétel nélkül beszélgettünk, meséltünk egymásnak, nem éreztük az időt, hogy mikor hagyjuk abba, hogy mindketten hazaérjünk. Megemlítette, hogy a szülei lakást szeretnének vásárolni, egyelőre, hogy hol azt nem tudják, de, ha hallok eladó lakásról szóljak neki. Másnap bekopogott egy szomszéd, hogy eladó a lakása, ha valakit hallok, hogy szeretne vásárolni, akkor tudjak róla. Ez véletlen lenne? Szerintem nem az volt. Azonnal jeleztem a barátnőmnek a hírt és körülbelül két hónap múlva már szomszédok is voltunk.

Egyik barátság sem  tervezett, tudatosan választott....rövid időn belül mindhárom esetben kiderült, nem véletlen találkozások.

 

Egy barátság megpróbáltatása

Az igazi barátságok megpróbáltatásai a nehézségek. Amikor olyan dolog történik, hogy legszívesebben meg nem történtté tennéd, hogy ne okozzál azzal szomorúságot, és főleg csalódást, elgondolkodtató, hogy mi a helyes út. Ha már  barátok vagyunk, akkor megértésre találnak tetteink egymásnál, ha annak úgy kell történnie. Nem mindig sikerül azonnal megbeszélni, de a megfelelő időpontot érdemes kivárni.

Hosszú ideje tartó barátságunk egyszer csak távolságtartóvá vált. Ki nem mondott szavak, el nem mesélt események rányomták a bélyeget egy olyan kapcsolatra, ami érzésünk szerint már-már testvéri kapcsolathoz hasonlító. Külön-külön félrevonulva nem értettük, hogy mi történik köztünk. Nálam sok változás állt be az életemben, ami miatt időnként jó lett volna, ha összeülünk. De azt is tudtam, hogy nem értene meg, mert másképpen értelmezte volna a történteket. Valamiért éreztem, hogy nem szabad megnyílnom előtte, saját magam kellett megoldanom a feladatom, ami nehézségként érkezett. Mivel rájöttem, hogy amit nehézségnek élek meg, az egy el nem kerülhető esemény volt, ezért megpróbáltam fordítani a rálátásomon és a hozzáállásomon, hogy tudjam végig csinálni. Sok gondolkodás után, amikor már elfogadtam, hogy történjen az aminek történnie kell, eszembe jutott egy megnyugtató válasz arra, hogy miért távolodtunk el egymástól. Ha elmeséltem volna a velem történteket, tudtam, hogy nem értene meg. Mivel nekem végig kellett csinálnom egy dolgot az életemben, ami sorsszerűként jelentkezett, ezért arra az időre felfüggesztődött a szoros kapcsolatunk. Ha mi magunk időnap előtt kierőszakoltuk volna, hogy mégis beszéljünk a történtekről, akkor sok ellenállásba lett volna részünk.

Hiszek abban, ha valami változás történik, bárkivel és bármi módon, és annak sorsszerűként kell megtörténnie, abban nem sérülhet senki, mert mindenki érett rá. De ez csak abban az esetben tud sérülés nélkül kibontakozni,ha nem szólunk bele a folyamatba.

Amikor megoldódott az Életem, nagyon rövid időn belül újra egymásra találtunk. Egyszer csak jött az érzés, hogy most jött el a pillanat, hogy mindent elmesélhetek. Nem, hogy megértette az egész történést, hanem szerintem még mélyített a kapcsolatunkon. Hálával és köszönettel tartozom neki, hogy nyitott szívvel fordult felém, mert ehhez ketten kellettünk.

 

Az egyértelmű találkozás

Honnan tudjuk biztosra, hogy Ő az? Ő az akivel nyugodt szívvel tervezheted a jövőd. Aki mellett minden reggel szeretnél felébredni. Akivel gyermeket is nevelnél. Akit úgy tudsz elfogadni, amilyen, a csomagjával együtt ami az ő hátizsákjában van. Mert mindenkinek van egy külön csomagja, ami hozzátartozik és olyan másnak nincs. Abba a csomagba tartoznak a szülők, testvérek, barátok, talán már egy volt férj vagy feleség és nem utolsósorban a szokások. A legjobb esetben a két csomag között nincs sok különbség, de ez nagyon ritka. Az elején nem tűnik fel, hogy mi okoz majd nehézséget, úgy gondoljuk minden megoldható, nincs lehetetlen.

A barátnőm egy nap megjegyezte, hogy találkozott egy régi ismerősével, egy fiúval, akivel egy faluban éltek, egy helyre jártak szórakozni. A fiú kérdezte, hogy ki az a lány, akivel látta sétálni, mert tetszik neki. Bemutatott egymásnak. Egy hét múlva meghívott vendégségbe a családjához, akik semmit nem tudtak rólam. Rövid időn belül, már az volt a téma, hogy mikor lesz a lánykérés, hogy készüljenek. Mi persze nem mondtuk azt, hogy nem tervezünk semmit, mert még csak egy hete ismerjük egymást, helyette mosolyogtunk.

Ami feltűnő volt nekem és nem értettem, hogy miért hasonlít némely mozdulata a testvérem mozdulatára. Még az arc vonásait is hasonlónak láttam. Pedig egyáltalán nem ugyanaz a karakter a két fiú. Minden alkalommal amikor beszélgettünk olyan érzésünk volt, hogy nem kell túl magyarázzuk a dolgainkat, értettük egymás gondolatmenetét. Különböző témákat érintve, nagyon hamar kiderült, hogy hasonló az érdeklődési körünk, és még a véleményünk is bizonyos dolgokról egyezik. Meglepetéssel vettük tudomásul, hogy mindketten ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban, 1-2 nap eltéréssel érkeztünk, Magyarországra, Szegedre. Ezt még fokozva, egymás mellett volt a két lépcsőház, ahol laktunk, az első lakásunk, az első albérletünk. Mindez három évvel korábban, mint ahogy megismerkedtünk. Ez nagyon érdekes volt mindkettőnknek, anélkül,hogy túlbeszéltük volna ezt az egybeesést, tudtuk hogy ez mélyített a kapcsolatunkon. Mindketten tudtuk, hogy ez nem véletlen találkozás. Két hónapos ismeretség után, az első nyaralásunkon már a jövőnket tervezgettük...gyermekeket neveltünk, vágyainkat osztottuk meg egymással. Nyugodtságot, harmóniát és biztonságot éreztem mellette. Mindennek a csúcsa az volt, amikor egy este sétáltunk, két perc csend után, egyszerre, ugyanabban a pillanatban, ugyanazzal a szóval törtük meg a csendet. Emlékeim szerint, kb. egy óra múlva, egyszerre emeltük fel mindketten a bal karunkat a fejünket megérintve....ezen már nagyon nevettünk. Az az este megpecsételte az Életünket. Még biztosabbak voltunk mint addig bármikor, hogy együtt folytatjuk a jövőnket. Ennyi egybeesés, az a vibrálás ami köztünk volt, nem jelenthetett mást, csak azt, hogy összetartozunk. Egy év múlva összeházasodtunk. Az első időszak történései mindmáig kellemes érzéssel tölt el, még mindig erős hatással van ránk, ha beszélgetéseink közben felelevenítjük.

A legszebb ajándék

Életem legszebb ajándéka a két gyermekem megszületése. Szerencsésnek mondhatom magam ami a nemüket és a születésük sorrendjét illeti, mivel pontosan úgy történt minden, ahogy fiatal lányként elképzeltem. A vágyam az volt, hogy az első fiú legyen, utána 5-6 év múlva szülessen egy lányom. Először fiúnk született, 6 év múlva megszületett a lányunk.

Amikor megszületnek a gyerekek, azonnal keressük a hasonlóságot magunkban, családtagjainkban és legtöbbször látjuk is. Először a külső tulajdonságokat tudjuk összehasonlítani, később már a szokásokat, és a belső tulajdonságokat. Tapasztalatom, hogy a növekedésük folyamán a pozitív tulajdonságot magunk számlájára, a negatív tulajdonságot a másik szülőfél számlájára írjuk. Valamiért ez inkább könnyebb érzést ad, mint valóságot. A humor sokszor átlendíthet az ilyen megállapításokon, egyébként haragot válthat ki.

A fiamnál kiskorában elég korán kiderült, hogy mi az erőssége, milyen értékrendet képvisel. Az viszont legtöbbször nem egyezett a miénkkel. Első gyerek lévén, mindent megpróbáltunk úgy tenni a nevelésében, ahogy mi szerettük volna, hogy milyen legyen. Persze, hagytuk érvényesülni az akaratát is bizonyos keretek között. Egyre jobban az volt az érzésünk, hogy nem tudjuk meggyőzni néhány dologgal kapcsolatban. Hamar kiderült, hogy miről mi a véleménye és ahhoz tartotta is magát. Amiben nem egyeztünk, ő próbált meg minket rávezetni arra, hogy neki van igaza, és mi látjuk rosszul. Hat éves korában tudatosan spórolt pénze volt, és tudta, hogy mit szeretne vásárolni magának. A pénzhez való viszonya első pillanattól kezdve baráti volt, és szeretettel beszélt róla. A céltudatossága példaértékű volt és most is az. Amikor a továbbtanulása szóba jött, egyértelmű volt, hogy pénzzel kapcsolatos szakmát fog tanulni. Nekünk, mint felnőtteknek, szülőknek más tartozott mindig az első helyre, a fiam ezt nem értette. Mi a szeretet és az érzelmek kimutatására fektettük a nagyobb hangsúlyt. Egyszer csak feltűnt, hogy érdemes rá hallgatnunk, mert hiába gyerek, nem mond butaságokat a pénzről és lehet, hogy elgondolkodhatnánk, hogy mi miért állunk másképpen hozzá. Akkor még nem tudatosan fogalmaztam meg, de láttam, hogy ami nekünk az erősségünk, azt mi tudjuk átadni neki és ami az ő erőssége, arra mi figyeljünk jobban. Bátorítást adott és ad a tetteivel folyamatosan, hogy merjünk nagyokat álmodni.

A lányunk egy hatalmas szeretet csomaggal született. Nem kérdés, hogy valaki ki akarja-e mutatni a szeretetét vagy nem, ő kiköveteli. Amióta beszélni tud, naponta többször mindannyiunknak elmondja, hogy szeret. Fontos neki az érintés, az egymásra figyelés, a szeretet kimutatása, kifejezése. De nem csak adja ezt nekünk, igényli is, hogy mi is kifejezzük neki szóban, érintésben. Nekem ez nem okozott az elején sem gondot, mert hasonlóképpen működök én is, az Édesapját és a testvérét viszont nagy feladat elé állította. Annyira ügyesen végzi a dolgát, hogy észrevétlenül simultak bele ebbe a helyzetbe, és ma már nekik is egyértelmű szokássá vált. A humor szintén odatartozik a csomagjához, ami eddig nagyon sok helyzetben mentőöv volt. Személyiségével nem hagyja, hogy ne vedd észre, hogy minden nehéz helyzetben van megoldás, csak meg kell találni.

Szokták mondani, hogy a gyerek megszületése milyen sok változást indít el családon belül. Megváltoznak szokások, értékrendek. Amikor megtudtam, hogy a lélek választ szülőpárt, családot ahová leszületik és konkrét tanítási céllal érkezik, úgy éreztem, hogy a fellegekben járok. Igazából ezt az információt nem is kérdőjeleztem meg, abban a pillanatban tudtam, hogy így van. Egyidőben éreztem boldogságot, mennyei érzést és tiszteletet, hálát a gyerekeim felé, hogy minket választottak. Örültem, hogy időben rájöttünk, még, ha nem is tudatosan a tanításuk lényegére,hogy nem erőszakoskodtunk, nem akartuk mindenáron megváltoztatni őket. Ezért  érvényét veszítette nálam az a mondás, hogy a gyereknek nem lehet véleménye, csak az a jó és elfogadott, amit a felnőttek, szülők mondanak, tesznek. Igenis, kölcsönösen tanítjuk egymást, ebben nincs kor közti különbség, mindannyian ugyanazt szeretnénk: fejlődni. A szülők feladata példát mutatni a gyereknek, és terelgetni, irányt mutatni, tehetségük kibontakoztatása révén a saját útjukra elindítani.

Ezzel a felismeréssel, hogy nem véletlen ki hová születik, még nagyobb értelmet kap az Életünk. Érdemes szeretettel figyelni egymásra, családtagjainkra, és engedjük, hogy mindenki önmaga legyen. Ne legyen elvárásunk, ne legyünk előítélettel egymás iránt, mert az nehezíti az előrehaladásunkat. A személyiség általi tanítás mindig közelibb, elfogadottabb, hatásosabb, mint amikor csak beszélünk róla, hogy mit kellene tenni.

 

Kívánság teljesítve!

Legtöbb kapcsolatunk addig marad az életünkben, amíg elvégezteti a dolgát. Ez lehet akár egy napig, egy hétig, de lehet, hogy évekig. Az, hogy nincsenek véletlenek, az a találkozásokra is igaz. Akivel összehoz a sors, legyen az szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus, mindenkivel dolgunk van. Előre soha nem tudjuk, hogy ki miért jelent meg, nincs is jelentősége, idővel úgy is rájövünk.

Amikor megérkeztünk Pozsonyba, ott derült ki,  hány fő érkezett Magyarországról. Nem tudtunk semmit egymásról, a négy nap alatt ismerkedtünk össze. Mivel a gyakorlatokat párban végeztük, így néhányan közelebb tudtunk egymáshoz kerülni. Nem volt arra lehetőség, hogy mindenkivel beszéljünk, nagyon intenzív volt a tanfolyam, sok előadást, gyakorlatot tartott Brandon Bays. Az utolsó este az egyik társammal telefonszámot cseréltünk, közben rákérdezett, melyik városból érkeztem. Mondtam- Szegedről, mire örömmel rámutatott egy hölgyre, hogy ő is onnan jött. Addig valamiért nem is figyeltünk egymásra, de így bemutatkoztunk. Megbeszéltük, hogy itthon folytatjuk az élménybeszámolót és közösen is tudnánk dolgozgatni.

Nagy örömömre rövid időn belül összehoztunk egy találkozást, amikor meséltünk egymásnak a jövőbeli terveinkről is. Addigra én már elmélyültem a számok világában, lelkesen meséltem a felismeréseimről. Megbeszéltük, hogy sajnálatos módon Szegedre kevés tanfolyamot hoznak, többnyire Budapestre kellene utazni, ha  valamit tanulni szeretnénk. Nagyon jól sikerült a napunk, úgy köszöntünk el egymástól, hogy gyakran fogunk még beszélgetős délutánokat szervezni. Pár nap múlva a férjemnek megemlítettem, hogy nagyon boldog lennék, ha valakitől mégis lenne lehetőségem alaposabban, egyénre szabottan megtanulni a számok jelentéseit. Azt tudtam, hogy nem szeretnék több hónapig, akár évekig erről tanulni, nem számmisztikusként akarom leélni az életemet. Arra gondoltam, hogy nekem elég lenne egy pár nap, hogy érezzek rá a lényegére, egyedül is már nagyon sok mindenre rájöttem. De ilyen pár napos tanfolyamot még Budapesten sem találtam.

Ha jól emlékszem, két nap telt el, amikor kaptam egy email-t attól a hölgytől, akivel Pozsonyban ismerkedtünk meg, akivel találkoztam egyik délután. Egy kör email volt, amit eredetileg ő kapott és annak a csapatnak a tagjai, akikkel egy éve tanulta az asztrológiát. Továbbította nekem, azzal a mondattal, hogy szerinte ez nekem szól, így elküldi, hogy olvassam el. Négy napos számmisztika tanfolyamot készül tartani Szegeden egy oktató, és annak időpontjáról volt ebben az email-ben a tájékoztató. Kérték, hogy akit érdekel jelentkezzen, mert a létszámtól függ, hogy megtartják vagy nem. Hamar meghoztam a döntést, miután már megint csodálkozva vettem tudomásul ezt az egybeesést. Így teljesüljön minden kívánságom! Egyik nap még vágy volt, két nap múlva már lehetőség. Ezt sem írtam a véletlenek sorozatához, mint ahogy nem is szoktam semmit odaírni. Inkább úgy gondoltam, hogy van dolgom ezzel a módszerrel, így bővíthetem a rálátásom az emberi sorsokra. Pontosan annyian gyűltünk össze erre a tanfolyamra, ahányan minimum ott kellett, hogy legyünk. Élménnyel teli, emlékezetes napok voltak.

Igaz, hogy bármikor találkozhatok még azzal a hölggyel, de most annyit tudok, hogy a mai napig az az email volt az utolsó, amit tőle kaptam. Én azóta jelentkeztem nála szintén email-en keresztül, de arra nem kaptam választ. Esetleg, csak annyi volt a dolgunk, hogy általa juthattam el a számok mélyebb megismeréséhez? A történtek alapján, úgy gondolom igen. Mindenesetre hálás vagyok neki, mert  sok hasznos dolgot tanultam, amit használni tudok a munkám során.

 

 

 

 

Számok, amik segítenek

Ha már hiszek abban, hogy a Nagyoktól érdemes tanulni, akkor abban is, hogy a legmegbízhatóbb helyről érdemes gyűjteni az információkat. A mai világban szerencsére rengeteg úton hozzáférhetünk bármihez, amire kíváncsiak vagyunk, csak nem mindegy melyik úton indulunk el. Hogy melyik a jó, azt mindig magunk döntjük el, és az a döntés is valahonnan mélyről érkezik, hogy számunkra elfogadható vagy nem. Ami engem nem tesz kíváncsivá, nem köti le a figyelmemet, pontosabban, nem hívja fel valamivel a figyelmemet, akkor azzal nincs dolgom. Mindig szerettem könyveket olvasni, annak ellenére amikor kicsik voltak a gyerekeim, szüneteltettem, mert  akkor a mese könyveknek volt ott az idejük. Az internet nyújtotta lehetőségek határtalanok, sok könyvhöz hozzájutunk, nekem  a kézben foghatóak sokkal közelebb állnak hozzám. Ezért gyakran megfordulok könyvesboltokban, még, ha csak annyira is, hogy belelapozzak némelyikbe.

Ilyen szándékkal mentem be aznap is egy áruházba, amikor nagyon gyorsan megváltozott az eredeti célom. Feltűnt egy könyv, aminek a címe számomra szokatlan volt. Kezembe vettem. Hallottam valamikor a számmisztikáról, de soha nem néztem utána, hogy mi az valójában. Lapozgatás közben kiderült, hogy az a könyv is a számokkal kapcsolatos. Annyira kíváncsivá tett, amikor elolvastam a bevezetőt, hogy nyomban számolni kezdtem a gyerekem adataival. Nagyon érdekes volt. Inkább megdöbbentő és hihetetlen. Olyan dolgokat írt le, mintha én írtam volna a gyerekemről a jellemzést. Még a szavak is ugyanazok voltak, amiket használt, amikor saját  magáról beszélt. Mi ez? Hogy lehet a számok által valakit így, ennyire pontosan jellemezni? Ez nem semmi- gondoltam és már számoltam a saját számaimat. Amikor elolvastam, könnyes lett a szemem. Miért? Hát azért, mert olyan dolgokról olvastam, amit addig én hangosan nem mondtam ki, nem mertem kimondani, a belső vágyam volt beleírva a könyvbe. A legfontosabb mondat az volt, ami megnyugtatott, hogy nem velem van a hiba, hogy nem akartam orvos lenni. Nem így volt beleírva, hogy milyen szakma lenne hozzám való, hanem az, amit mindig éreztem, hogy engem az emberek lelke érdekel és az élet értelme. Egy pillanat alatt választ kaptam egy csomó mindenre, ami addig kérdésként volt jelen a fejemben. Magamhoz szorítottam a könyvet, tudtam, éreztem, hogy az enyém.

Aznap este, éjszaka és az azt követő több éjszaka számoltam, számoltam és nem győztem rácsodálkozni mindenre, hogy kivel miért olyan a kapcsolatunk, amilyen. Nemsokára még egy másik könyv tulajdonosa is lettem, nem tudtam abbahagyni a nyomozást. Már ezek a könyvek által is sok segítséget kaptam, hogy rálássak saját magamra, a gyerekeimre, a családomra, megértettem a konfliktusok okát. Az addig bennem jelenlévő harc bizonyos dolgok, személyek iránt kezdett elfogadássá alakulni, felszabadulást éreztem magamban. Rájöttem, hogy sokkal többről van szó az Életünkben, mint, amennyit mi arról gondolunk. Nem hiszem, hogy újdonságot mondok azzal, hogy eldöntöttem, ezt is megszeretném tanulni valakitől.

Többek között arra is rájöttem, hogy amit első alkalommal elolvastam, ami a gyerekem jellemzése volt, nem véletlenül került az a kezembe. Másnak is van, hogy ugyanaz a száma. Még sem ugyanaz a személyiség, mint az én gyermekem. Most már tudom, hogy egyénre szabottan hogyan lehet rálátni a számok által bárkire. Akkor nekem pont arra a könyvre volt szükségem, hogy még véletlenül se más mondatok , szavak kerüljenek elém, hogy biztosan döntsek a megvásárlás mellett. Mert dolgom van ezzel a módszerrel is.

Valóra vált álom

Ahogy visszaemlékszem, minden életszakaszomban voltak olyan személyek az életemben, akik inspiráltak. Olyan emberek, akikre azt mondják, milyen szerencse, hogy őt ismerem. Sokat tanultam tőlük, és közülük mindenki adott valami pluszt, ami által többnek érezhettem magam. Valamiért természetesnek tartom, hogy a Nagyoktól érdemes tanulni. Ahhoz, hogy az a bizonyos Nagy eléd kerüljön, szerintem elég, ha hiszel az előbbi gondolatban.

Amikor az agykontroll tanfolyam időpontját kerestem, utánanéztem, hogy melyik oktatónál érdemes jelentkezni. Mivel elég sok hanganyag és videó elérhető interneten keresztül, saját magam is meggyőződhettem, hogy ki lenne az, akitől szívesen tanulnék. Mondhatom szerencsének, de annak is, hogy így kellett történnie, hogy épp az az oktató készült az általam kinézett tanfolyamot megtartani, akit én szerettem volna. Nem én változtattam időpontot, hogy hozzá igazodjak, hanem, amelyik tanfolyam a leghamarabbi időpontban és Szegedhez legközelebb volt, azt Ő tartotta .

A "Belső utazás gyerekekkel" könyv elolvasása után egyértelmű volt, hogy a felnőtteknek szólót is elolvasom. Abban még több információt kaptam a módszerről, még inkább úgy éreztem, hogy megszeretném tanulni. De kitől? Azt tudtam, hogy egyedül is meg lehetne, nem fontos, hogy csak valakitől, mert részletes leírás van  a könyvben a folyamatról. Ennek ellenére vágyat éreztem arra, hogy szakember segítségével sajátítsam el. Gondolatban megfogalmaztam, hogy az lenne az igazi, ha attól az embertől tanulhatnám, aki az egészet összeállította. Aki saját maga gyógyítása útján jött rá erre a fantasztikus módszerre. Utánanéztem, hogy Magyarországon ki az aki ezzel foglalkozik. Szomorúságomra, már két éve nem tartottak tanfolyamot, de legalább hozzájutottam nevekhez, akik rajtam kívül még érdeklődöek. Valószínű, ahhoz, hogy még több mindent megtudhassak a belső körökről, regisztráltam valahová, de hogy hová, azt nem tudom. A lényeg, hogy megtettem. Mert ez elindított egy olyan folyamatot, amiről csak álmodni lehet.

Pár napon belül kaptam egy email-t, amiben leírták, hogy örülnek nekem és, hogy jó hírt közölnek. Fél év múlva, ősszel Brandon Bays, a könyv írója-a módszer összeállítója-, jön Pozsonyba tanfolyamot tartani. Ez azért nagyon jó hír-írták tovább nekem-, mert eddig ilyen közel Magyarországhoz még nem volt soha. Így, aki szeretne Vele találkozni, annak most van esélye. Nem emlékszem pontosan hányszor, de szerintem minimum ötször elolvastam ezt a levelet. Először is -honnan tudták az én email címemet? nem emlékeztem rá, hogy bárhová is elküldtem, csak gondolom, hogy regisztráltam valamelyik oldalukra. Hogy tudnék én elmenni Pozsonyba? Makóra is először ijesztő volt az utazás gondolata, amikor kiderült ott lesz legközelebb agykontroll tanfolyam. Nem tudok angolul, és addig biztosan nem is tudok megtanulni olyan szintre, ahhoz, hogy értsem a tanfolyamon elhangzottakat. És mennyibe kerül? Ilyen kérdések bolyongtak a fejemben. Mire hazaérkeztek a családom tagjai, én már meghoztam a döntést, hogy nem tudok résztvenni. De az a gondolat, hogy miért kaphattam ezt az email-t, hiszen nincsenek véletlenek- nem hagyott nyugton.

Hiába soroltam fel a kifogásaimat, a családom rábeszélt, hogy írjak egy válasz email-t, amiben tegyem fel a kérdéseimet, kérjek egy részletes felvilágosítást. A következő levelüket is nagyon sokszor elolvastam, mert még mindig hihetetlen volt, hogy kikkel levelezem. Írták, hogy az angol nyelvtudás nem szükséges, profi nyelvtolmács utazik a csapattal. Igazából egyre jobban azt éreztem, hogy nem megvalósíthatatlan ez az utazás. A támogatást minden szempontból megkaptam, azzal együtt az erőt is, hogy felvegyem az iramot, ami a szervezéshez szükséges volt. Minden nagyon  szépen alakult, semmi nem jött közbe, végig az volt az érzésem, hogy álmodok. Négy napot Brandon Bays-sel töltöttem és olyan emberek társaságában voltam, akik ugyanaz a téma iránt érdeklődtek, mint én.

Egy olyan regisztráció által, amire nem is emlékeztem, eljutottam arra a helyre, amire vágytam. És tudom, hogy ez az út hozzájárult ahhoz, amit ma tervezek, hogy megvalósítsam az álmom, hogy azt tegyem, amire születtem.

 

 

Angyali segítség ?

Amikor egy folyamat elindul, ott már nincs megállás. Legalábbis addig nincs, amíg megoldás nem születik. Mi emberek minden alkalommal szeretnénk úgy végig vinni ezeket a folyamatokat, hogy közben tervezgetünk, hogyan kellene alakuljon, gondolkodunk a megoldáson, szeretnénk befolyásolni, hogy mihamarabb megszülessen a legjobb eredmény. Mi is a lehetőségek sorozatával rendelkeztünk a gyógyulás útján, pozitívan álltunk mindenhez, ami velünk történt, tervezgettük, hogy mikor lehetne a gyógyszerek adagját csökkentgetni. Azt már említettem, hogy felelőtlenül nem akartam dönteni, nem az orvostudomány ellen lázadtam fel, egyszerűen éreztem, hogy eljött a mi időnk. De azt nem tudtam, hogy még mennyire, hogy eljött!!!

Egy átlagos nap, délután megcsörrent a telefonom. A lányom régi osztálytársnőjének,barátnőjének Édesanyja hívott, hogy itthon vannak Németországból, meglátogatnának. Egy évvel korábban kiköltöztek Nürnbergbe, akkor ígéretet tettek, ha hazajönnek, felkeresnek. Nagy örömmel töltött el már az is, hogy jelentkeztek, mert általában az ilyen ígéretek, hogy majd keresünk, ha....nem mindig szoktak teljesülni. Az örömteli találkozás után, az Édesanya hamar rátért, hogy igazából mi a céljuk ezzel a látogatással. Megkérdezte, hogy elengedjük-e a lányunkat hozzájuk a nyári szünetben, hogy valamennyi időt együtt tölthessen a két barátnő. Egy pillanat alatt ezernyi gondolattal lettem gazdagabb a fejemben, de több mint fele kérdés volt. Olyan messzire? egyedül? nélkülünk? hogy tudja majd a gyógyszerezést egyedül megoldani? és, ha honvágya lesz? Azt láttam az Édesanyán, hogy ő teljesen komolyan gondolja, nála semmi aggódáshoz közeli gondolat és érzés nem mutatkozott. Elmondtam, hogy asztmás, állandó gyógyszereket szed, igazából mindent tud egyedül használni, de minden alkalommal figyelmeztetjük, hogy ne maradjon el még véletlenül sem. Rábólintott az Édesanya, hogy rendben, ez nem akadály. Úgy gondoltam, hogy további kifogást nem keresek magamban, a döntést bízzuk rá a lányunkra. Azt biztosra tudtam, hogy az Édesapja inkább örülni fog az ötletnek, hogy a lánya utazhat, mintsem, akadályozná. Így feltettük a kérdést, hogy mit szólna, egy nyári kalandhoz, nélkülünk. Ekkor harmadik osztályos volt, 10 éves. Öt perc gondolkodási időt kért, de az arcán már az első pillanatban ott volt a válasz. Hát hogyne menne!!! Nagy volt az öröm a két lánynál, így most megint rám került a sor. Ami megdöbbentett, hogy annak ellenére, hogy tele voltam kérdéssel, nem éreztem aggódást. Valamiért inkább kíváncsi voltam, hogy tényleg ilyen bátor ez a kislány és én is képes leszek megbízni mindenkiben és mindenben ami ezzel az úttal kapcsolatos? A végső igenlő választ, aznap este együtt hoztuk meg. Azon a nyáron több programot szerveztünk ,így nem sok lehetőség maradt, melyik három héten lesz ez az utazás.

Az úti csomagba három hétre elegendő gyógyszer is bekerült, külön papíron feltüntettem, hogy melyiket mikor szükséges használni, egyszerűbbé téve az Édesanya dolgát. Az ott tartózkodása alatt több alkalommal beszélgettünk telefonon. Már az elején kiderült, hogy nagyon jól érzi magát, a honvágynak nyoma sem volt. Minden alkalommal rákérdeztem a gyógyszerek használatára, nem meggyőzően, de a válasz mindig az volt, hogy igen, használja vagy épp akkor készül elővenni. Volt egy olyan megérzésem, hogy nem rendszeresen fújja a sprayt, de nem akartam senkiben pánikot kelteni, még magamban sem. Tudtam, ha bármi probléma történne, ott is vannak jó szakemberek, orvosok, és az Édesanya is maximálisan mindent megtenne, hogy jó legyen a vége. Az is megnyugtatással töltött el, hogy bármikor elmehetünk érte, 10 óra alatt ott vagyunk.

Eltelt a három hét, nagy örömünkre hazahozták. A kicsomagolásnál az első dolgom a gyógyszeres táska megkeresése volt, valamiért az volt az érzésem, hogy ott meglepetésben lesz részem. Szembesültem azzal a helyzettel, ami hozhatott volna ki belőlem dühöt, aggódást, bizalmatlanságot, de ez nem történt meg. Kezembe vettem a sprayeket, az esti gyógyszeres tasakot és minden hiánytalanul úgy volt, ahogy becsomagoltam. Fogtam a kezemben, néztem a lányomra és elcsukló hangon megkérdeztem, hogy nem használta? intett a fejével, hogy nem....és ez baj? kérdezte.  Mondtam, hogy nem baj, csak idő kell nekem, hogy ezt fel tudjam dolgozni. Elfelejtette.....hiába kérdezősködtem minden beszélgetésünkkor, annyira az ottani élménnyel volt elfoglalva és mivel betegségtudata sem volt, ezért nem jutott eszébe. Most már tudom....nem kellett eszébe jusson. A környezet, az ottani helyzet adta a lehetőséget, hogy ne jusson eszébe. Hihetetlen volt. Legalább tíz percen keresztül faggattam, hogy tényleg minden rendben volt végig? nem köhögött egyáltalán? nem fulladt? Minden rendben volt...mondta és mosolygott. Elmesélte, hogy még az elején az Édesanya figyelmeztette, hogy ne felejtse el, de aztán mégis elmaradt.

Tudtam, éreztem, hogy meggyógyult. Azt is tudtam, hogy ez az út azért jött az életünkbe, hogy rájöjjünk, nincs szükség már a gyógyszer használatára. Magamtól nem mertem volna abbahagyni, de szerintem még az orvos támogatásával sem, mert a félelem bennem lett volna, hogy mi lesz. Nekünk így volt jó, ahogy történt.

Azt is tudtam, hogy ez meglepetés lesz nagyon sok embernek, akik velünk kapcsolatban vannak, többek között a gyermekorvosunknak. Azt eldöntöttem, hogy nem engedem befolyásolni magam senki által, hű maradok a megérzésemhez. Hiszek az orvostudományban, abban is, hogy sok segítséget tud nyújtani, de abban is erős a hitem, hogy minden betegség mögött lelki ok van. Ha erre az okra rátalálunk, akkor nem szabad hátat fordítani, kötelességünk vele foglalkozni.

A végső választ, hogy mitől gyógyult meg a lányom,  csak találgatni tudom. A gyógyulást megközelítettük az agykontrollal, a belső utazással, kineziológusnál is voltunk, hittünk a folyamatban és mindeközben egyre mélyebben elkezdtem tanulmányozni az élet értelmét. Rájöttem végre, hogy miben találom meg a magam szabadságát, mi az a terület, amiben otthon érzem magam.

Az előző bejegyzésben leírtam, hogy a kutatásaim során rátaláltam olyan leírásra, ami az asztma lelki okaként a szabadságvágyat említi. Mindenkinél mást jelent a szabadság és mindenkinél másképpen kell lefordítani a tünet, a betegség üzenetét. Mindig utólag tudjuk összerakni, hogy mi miért történik. Abban biztos vagyok, hogy nálunk az egyik ok, az volt, hogy engem a saját utamra tereljen. Hálás vagyok a lányomnak, hogy bevállalta ezt a feladatot.

 

 

Mi lehet a háttérben?

Sokszor tapasztalom, hogy amikor valami téma érdekel, vagy benne vagyok egy bizonyos élethelyzetben, jönnek velem szembe az azzal kapcsolatos dolgok. Ilyen volt az az időszak is amikor várandós voltam a gyermekeimmel, olyan volt mintha minden nő várandós lenne. Ha valamit kigondoltam mit szeretnék vásárolni, akkor  azzal kapcsolatban jelentek meg reklámok a tévében. Amikor eldöntöttük, hogy nincs szükségünk az asztmára, kinyomozzuk mi áll a háttérben, megjelentek előttem azok az emberek, azok a lehetőségek, amik a megoldásra vezettek rá. Ez egy folyamat volt, nem akartam semmit befolyásolni, de nem is volt rá szükség. Hagytam magamat, magunkat sodródni az árral. Nyitott voltam a különböző megoldásokra, néha rácsodálkoztam, hogy milyen érdekesen áll össze minden ami ezzel kapcsolatos.  Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, mindig remélve, hogy választ fogok kapni rájuk. A "Belső utazás gyerekekkel" című könyv teljesen meggyőzött arról, hogy a háttérben lelki ok van. Párhuzamosan több könyvet is olvasva, amik a betegségek lelki hátterét boncolgatják, inkább összezavarodtam, minthogy segítettek volna. Nem azzal volt gondom, hogy nem hittem el, hanem, hogy egy kilenc hónapos kisbabának a lelki problémáját hogyan tudom megfejteni, hogy mi váltotta ki ezt az állapotot. Nem tudja elmesélni, hogy mi zavarta, azt sem, hogy érezte magát köztünk, velünk. Látszólag minden rendben volt körülötte, nyugodt, kiegyensúlyozott baba volt és a családban is minden a legnagyobb rendben zajlott. Az is kiderült számomra, hogy egy bizonyos életkorig a környezetben élők (anya,apa,nagyszülők, de bármelyik pedagógus) érzelmi problémáját , a pici gyerekek tünetesítik meg.  Velem is, mindenkivel a családon belül  minden rendben volt! Semmi rossz élményt nem tudtam feleleveníteni.

Amikor a kiderítés szakaszban voltunk, már a tizedik évét betöltötte a lányom, nem volt betegségtudata, teljes partner volt abban, hogy végigmenjünk a folyamaton. Már mindketten túl voltunk az agykontroll tanfolyamon,  birtokában voltunk a módszernek, esténként közösen végeztük a gyakorlatokat. Külön-külön is erősítettük a tudatunkat, hogy eddig jelen volt az életünkben ez az állapot, de köszönjük szépen ennyi elég volt, innentől kezdve nincs szükségünk rá. Már eljutottunk oda, hogy képzeletben a spray használatát nélkülözni tudtuk, de még a valóságban használtuk. Nem a felelőtlenség hajtott ezen az úton, fontosnak tartottam, hogy mindent a maga idejében tegyünk, ekkor még szükség volt a gyógyszerekre. A vizualizációs gyakorlatok mellett, megcsináltuk a belső utazást is, ami egy aranyos mese felolvasásával történt, miközben saját érzéseivel is foglalkozott.

Nyári szünetben lovastábort nézett ki magának. Az első reggel,amikor a jelentkezési lapot kellett kitöltenem, a gyógyszerek használatánál megjegyeztem az oktatónak, hogy biztonsági okok miatt a hátizsákban van az asztma elleni spray, de nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Rám nézett a hölgy és feltette a kérdést, hogy tudom-e, hogy az asztmának lelki oka van? Hát, hogyne tudnám -feleltem....csak azt nem tudom, hogy a lányomnál mi az. Fél órán keresztül beszélgettünk, elmesélte a saját siker sztoriját, hogyan gyógyult meg a betegségéből és a végén adott egy kineziológus telefonszámot. Hazafelé mosolyogtam és örültem, hogy van még egy lehetőség a megoldás felé.

Így került kezünkbe rövid időn belül a lehetőségek sorozata. Nem volt más hátra, csak, hogy éljünk ezekkel, maradjunk nyitottak a továbbiakban is. Eközben magamnak is tettem fel néhány kérdést, hogy mi közöm lehet a betegség kialakulásában. Itt fontos megjegyeznem, hogy nem önmarcangolásba kezdtem, hanem kíváncsian figyeltem a belső hangra, milyen válaszokat ad. Arra rájöttem, hogy a nyomozgatás ideje alatt egyre jobban elmélyültem a lelki dolgok témájában, otthon éreztem magam. Minden szabad percemet kihasználtam, hogy egyre több mindent megértsek. Egyszerűen már majdnem örültem is, hogy úgy mond " rá lettem kényszerítve" a betegség kapcsán, hogy ezekkel foglalkozzak. Rá lettem kényszerítve?? Lehet, hogy éppen ez a betegség üzenete nekem, hogy kezdjek el tanulni, forduljak már végre valahára olyan tanulmányok felé ami közel áll hozzám, nézzek a betegségek mögé. Mindig tudtam, hogy az emberi lét mélyebb értelme érdekel, a gyógyszeres gyógyítás mellett fontosnak tartom az okok kiderítését is. Az asztma jelentkezésének egyik oka lehet az is, hogy szűk életteret érzel magad körül, nagyobb, tágabb térre lenne szükséged. Ezen kívül van olyan leírás, hogy szabadságvágy hiány. A régi gondolataim jutottak eszembe, amikor megfogalmaztam, hogy szeretnék második gyereket, de ragaszkodom hozzá, hogy magammal is legyen időm foglalkozni. Esetleg, abban az időben, amikor kialakult a betegség, úgy éreztem, hogy kevés a szabadságom?  És ezt az érzést tünetesítette meg a lányom? Ehhez hasonló kérdések bolyongtak a fejemben, egyiket sem akartam félre seperni, mindegyik elgondolkodtató volt. Kezdett érdekessé válni a helyzetünk, még figyelmesebb lettem mi következik ezután.

 

 

 

 

Egyik jön a másik után.....

Volt már olyan időszak az Életedben, amikor nem érzékelted az idő és a tér jelenlétét? Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert már sokszor előfordult velem. Azt hiszem valami ilyen  az álom is, de éber állapotban még fantasztikusabb átélni. Megszűnik minden felesleges érzés, amire nincs szükséged, csak Te vagy jelen a legjobb gondolataiddal és úgy érzed bármire képes lennél. Amikor rátalálok egy számomra érdekes témára, szeretek részletesen utánaolvasni. Tudtam, hogy jelentkezni fogok az agykontroll tanfolyamra, de ez még nem tartott vissza attól, hogy meghallgassak néhány előadást az interneten. Sőt, inkább egy kicsit így felkészültebben érkeztem, erre szükségem volt, hogy tudjam mi vár rám. Mivel a bátortalanság és a gátlásosság  nagy úr volt nálam akkoriban, izgultam, hogy nekem fog-e sikerülni ellazulni sok ember előtt annyira, ahogy azt a technika megkívánja. Éjszakánként, fél éven keresztül, kutatásaim közben többször átéltem a fent említett idő és tér megszűnését. Nagyon érdekesnek találtam mindent amit erről a témáról olvastam, de a legemlékezetesebb az öngyógyítás része volt. Abban az időben a kislányom asztmás tüneteket produkált, állandó szteroid spray befújás és esti gyógyszerek beszedése is jelen volt a programjaink között.  Az egyik legnagyobb vágyam az volt, hogy ezektől megszabaduljunk. Tudtam, hogy erre a betegségre már nincs szükségünk, eljött a mi időnk, kézbe veszzük az irányítást. Ahogy nálam egyre jobban kinyílt a világ kapuja, úgy osztottam meg mindenféle újonnan szerzett információt a környezetemmel. Közös megegyezéssel eldöntöttük, hogy a lányunk is elvégzi a gyerek tanfolyamot, hogy még több oldalról legyen támogatva a gyógyulás. Azon kívül minden más, amiket ez a módszer tud nyújtani, úgy gondoltuk, hogy csak előnyére válhat mindannyiunknak.

Már a tanfolyamra várakozva is rengeteg változáson mentem keresztül. Ahogy gyűjtöttem magamhoz az élményeket olvasás közben, úgy lettem egyre kiegyensúlyozottabb, egyre pozitívabb gondolkodású és még olyan érzésem vagy gondolatom is előjött,  lehet, hogy még a világot is megválthatom, ha elindulok ezen az úton?

Tanfolyam előtti este készülődtem a nagy napra, biztos ami biztos alapon, a gyógyszeres táskámat is becsomagoltam. Mi lesz, ha a sok gyakorlat miatt fájni fog a fejem? mi lesz, ha a hasam is görcsölni fog?- ezek a gondolatok jöttek felszínre, közben mosolyogtam, mert már alapismeretem volt, hogy pont erről szól egy része, hogyan tudjuk gyógyszer nélkül meggyógyítani magunkat.

Az első nap, már egy-két óra elteltével tapasztaltam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, nekem is sikerül ellazulnom, senki nem nézi, hogy ki hogyan teszi magáévá a technikákat. Szünetben lehetőségünk volt a  könyv kínálatot végig böngészni, kíváncsian nézegettem a borítólapokat. Előttem egy kék színű könyv, a borítón egy kisgyerek hintázik," Belső utazás gyerekekkel" , felemeltem és automatikusan megfordítottam, hogy elolvassam miről szól .......az egyik példában egy kisgyerek allergia és asztma gyógyulása volt megemlítve. Ez a könyv az enyém!....nem is tettem vissza az asztalra, kifizettem, és még aznap éjszaka kiolvastam.

A könyvben leírtak olyannyira erős hatással voltak rám, hogy tudtam, még egy újabb módszer elém került. Ezt is szeretném elsajátítani. A felfogásommal minden mondat egyezett , tudtam, hogy ezzel fogok segíteni rengeteg embernek, elsősorban a kislányomnak.