Legfrissebb bejegyzések
Feedek
Megosztás

Figyelmeztető érzések... tükröt tartó viselkedés

Mindannyiunknak van emléke azokról a közösségekről, ahová bármikor, bármelyik életkorban  tartoztunk vagy most is tartozunk. A család is egy közösség, ahová megszületünk, de most nem erről szeretnék írni. Most inkább olyan közösségekre gondolok, amikor teljesen idegenek vesznek körül. Akikkel több órán keresztül együtt vagyunk, ha akarjuk, ha nem. A bölcsődét, az óvodát a szülők választják, jó esetben ami a gyereknek a legjobban megfelel. Erről az időszakról nem sok emléket tudunk feleleveníteni, esetleg a fényképek által vagy amiket elmesélésből hallunk. De ahhoz, hogy hatással legyen bármelyik történés a további időszakunkra, nem szükséges tudatosan emlékezni rá. A sejtjeink emlékeznek minden pillanatra, elraktározzuk magunkban érzéseink által , legyen az jó vagy kevésbé jó. Nem véletlen az, amikor felnőttkori problémáink mögött gyermekkorunk eseményei tárulnak fel. Legtöbbször nem is kell sokáig kutakodni ezen események között...a lelkünk segít mindenben, amire szükségünk van. Nekünk az a dolgunk, hogy halljuk meg a lelkünk hangját. Ez nehéz szokott lenni, mert fájdalmas, kellemetlen és összezavar. Mert újból átéljük azt a kellemetlen valamit és azt nem akarjuk.

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, amiben egy terapeuta  segített egy féltékenységgel küzködő feleségnek. Érzelmi utazásban kiderült, hogy a hölgy, aki betegesen féltékeny volt a férjére, kislány korában átélte legjobb barátnőjének elveszítését. Óvodások voltak, nagyon sokat játszottak kettesben. Egyiknap odament hozzájuk egy másik lány és az egyiket elcsalta magával, hogy szaladjanak le a tengerpartra. Aki magára maradt, csalódottnak, elhagyatottnak érezte magát. Úgy érezte cserben hagyta barátnője, becsapta, elárulta a barátságukat. Féltékeny lett a másik lányra. Pedig csak játszani szaladtak el, nem volt olyan szándékuk, hogy cserben hagyják a barátnőt. De épp elég volt az egész, ahhoz, hogy a kislányban mélyen megmaradjon ez az érzés, ami elkísérte őt felnőttkoráig. Valahányszor lett egy barátnője, és az a barátnő szóba állt más valakivel, félt, hogy elveszítheti. Amikor férjhez ment, akkor már a férjjel kapcsolatban is nagyon sokszor előjött a bármikor elveszítheti érzés...főleg, ha látta valakivel beszélgetni. Ilyenkor veszekedtek, és persze a férj nem értette, hogy miért viselkedik így a felesége, mert ő nem adott rá okot. A hölgy sem tudta, hogy azért féltékenykedik, mert gyermekkorából visszamaradt ez a rossz érzés. Amikor erre fényderült, utána is nagyon nehéz volt féltékenységén felülkerekedni, de idővel, amikor már megértette kislánykori önmagát, teljesen kigyógyult belőle.

Ez csak egy példa a sok közül, hogyan befolyásolnak a gyermekkorban átélt érzések. Akár munkahelyen is előfordul, hogy valakinek a viselkedése vált ki belőlünk érthetetlen reakciót, amit esetleg először gyermekként éltünk át szülő vagy pedagógus által és gombnyomásra aktiválja bennünk a negatív érzést. Vagy az a viselkedés a másik fél részéről csak tükörként mutat rá a magunkban elrejtett viselkedésre. Hogy vegyük észre már magunkat, lássuk kívülről, hogy miként viselkedünk. Ezek azok a mondatok, amiket sok helyen megtalálunk leírva...sokszor halljuk okos, tapasztalt segítőktől, terapeutáktól és mégsem használjuk a  gyakorlatban. Pedig érdekessé tudja tenni az addig meg nem értett helyzeteket, mint például azt is, hogy miért akad valaki össze folyton olyan kollégákkal, aki mindig kioktatja. Vagy lekezelően viselkedik vele. Lehet, hogy ő is olyan másokkal, csak nem tűnik fel neki. Ilyenkor jó, ha valaki felvállalja azt a feladatot, hogy az ilyen embereket szembe fordítja saját magával. Ez egy nagyon kockázatos, nehéz feladat, de ha szeretettel végezzük, akkor még jól is sikerülhet.

Én személyesen több alkalommal találkoztam olyan személyiséggel, aki felháborodottan fogadta, ha valaki lekezelő volt vele, közben ő is ugyanolyan lekezelő stílusban viselkedett időnként emberekkel. Amikor megemlítettem neki, hogy esetleg azért történik ez, mert neki is változtatni kellene a stílusán, mert ugyanolyan rossz érzést okoz ő is másoknak, mint amit ő érez... csak mosolygott és annyit mondott " hát, igen". Ez nem elég ahhoz, hogy előremozduljon valami jó irányban. Nem elég, csak egy igennel nyugtázni... érdemes változtatni a saját, addig megszokott viselkedésen. Ami az egészben nagyon érdekes és meglepő tud lenni, hogy gyakran azokat a sértő szavakat, mondatokat kapjuk vissza másoktól, amiket mi is használunk. Ahhoz, hogy feltűnjön ez a hasonlóság, tudatosságunkra is szükség van. Én csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy játszon egy picit, legyen nyitott, hogy egyre jobban megismerje saját magát a környezete által.

Időnként előfordul, hogy bármennyire nyitottak és őszinték vagyunk magunkkal, mégsem  találunk  hasonló viselkedést magunkban, mint amit néhányan megengednek velünk szemben. Ilyenkor nekem az a  módszerem, hogy a megfelelő időt kivárva, tudtára hozom az illetőnek, hogy nem viselkedhet úgy velem, mint ahogy mégis megteszi...elgondolkodtatom azon, hogy ő, hogyan érezné magát helyemben. Úgy gondolom, hogy mindent meglehet beszélni, ha szem előtt tartjuk a legfontosabbat...mindenki ugyanarra vágyik: megértésre, biztonságra, szeretetre. Még segítséget is adunk a másik félnek, hogy megismerje önmagát. A kérdés, hogy él- e ezzel a lehetőséggel, elgondolkodik-e rajta. Az esélyt megadjuk, ami mindkettőnknek a legjobb is lehet. Nekünk azért, mert megnyugtató, ha kibeszéljük magunkból és nem halmozzuk fel a végtelenségig. És, ha még direkt annak a személynek mondjuk el, akivel problémánk van, az felemelő érzés. Büszkék lehetünk magunkra, hogy őszintén felvállaltuk a kellemetlenséget.

 

Az a fránya félelem...

Sok könyv szól arról, hogyan tanulhatunk meg félelem nélkül élni. Egyáltalán megtanulható? Teljes félelem nélkül élni? Mert azt mondják, ahol szeretet van, ott nincs félelem. Szerintem nem vagyok egyedül, aki, ha  egy ilyen mondatot hall, felkapja a fejét és  elkezd tiltakozni. Mert én úgy érzem, hogy a szeretettel nincs problémám...szeretek és szeretve is vagyok...annak ellenére sok mindentől félek. Ahogy a szeretetnek is van több fajtája, úgy a félelemnek is. Ezt tudjuk. Épp ezért nem hiszem, hogy kiiktatható lenne az életünkből teljes mértékben. Csökkenteni érdemes különböző módszerekkel, például figyelve a gondolatainkra, vagy megkérdezni magunktól, hogy miért félünk. Lehet, hogy rájövünk nincs is szükség rá, csak már megszokásból tesszük.  Fontos, hogy ne hatalmasodjon el felettünk, ne maradjon feldolgozatlanul, mint érzés... már amennyire lehetséges.

A biztonságérzés is segít abban, hogy ne a félelem uralkodjon...de ahhoz el kell jutni a biztonságérzésig. Az sem mindig könnyű, de nem lehetetlen. Mindenki maga kell, hogy rájöjjön, saját maga kell megtalálja,mikor és mitől érzi magát biztonságban.

Amióta változások sorozatában vagyok benne, gyakran küzködök a félelemmel, a biztonságérzésemmel. Egyedül, ami biztos az életünkben az az örök változás. A nagyon okos, megvilágosodott emberek azt mondják, hogy pontosan azért mert a változás mindig körülöttünk van, épp ezért ne féljünk tőle. Ok. Addig nem is félünk, amíg nem következik be. Jó esetben. De amikor ott állunk a változás küszöbén, vagy már nyakig benne vagyunk...nagyon nehéz, hogy ne féljünk. Főleg, ha az a változás nagyobb horderejű. Ha több mindent érint.

Régebben, amikor konferenciákra jártunk, több előadás után elhangzott, hogy a krónikus betegek ellátásában kikre lenne nagyon nagy szükség. Elhangzott többek között a pszichológus is, aki segítene a betegeknek feldolgozni a történteket, aki lelkileg támogatja őket. De igazából tovább nem haladt a dolog...valamiért a szükség lenne nem alakult át arra, hogy legyen. Hogy alkalmazzanak egy szakembert a betegek mellé. Ilyenkor mindig egy belső hang azt mondta nekem :" Itt vagyok én...szeretnék foglalkozni a betegekkel. Nem vagyok pszichológus, de képesnek érzem magam erre a feladatra". Ezt a belső hangot csak én hallottam. Bennem hangoskodott éveken keresztül. Pedig legszívesebben kihangosítottam volna, hogy mindenki hallja. Közben dühösnek éreztem magam és igazságtalannak tartottam, hogy miért nem veszik komolyan, hogy tényleg szükség van egy olyan valakire, aki lelki vezetőjük lenne a betegeknek.

Egy nap az egyik betegünk, egy beszélgetést kért tőlem, ha lesz rá időm. Meglepődtem, amikor viccesen ezt kérdezte : "Drága Pszichológusnő, mikor érne rá, hogy egy kicsit beszélgessünk?" Ezt hallani nagyon felemelő érzés volt...a belső hangom révbe ért. Most már visszajelzést is kaptam, hogy ez az én dolgom, hogy lelki segítője legyek a betegeknek. Ezután kezdtem el tudatosan képezni magam, hogy még több mindent tudjak meg a lélekről.

Amikor már közeledett a munkahelyem megszűnése, először poénból, utána komolyan felvetettem azt, hogy, ha valamikor mégiscsak alkalmaznának valakit, aki szívesen foglalkozna betegekkel, akkor engem érdekelne. Valamiért éreztem, hogy egyszer sikerülni fog, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar. Pontosan egy évre rá, ahogy megszűnt a szegedi állomás. Akkorra már sok mindenen túl voltam.Több utat bejártam, kerestem magamat a lehetőségek kihasználásával. Már kezdett elhatalmasodni rajtam a félelem érzése, már arra gondoltam, hogy valamit nem jól csinálok vagy valamit félreértettem magammal kapcsolatban, amikor jött a felkérés, hogy elvállalnám-e a betegekkel való foglalkozást.

A félelem érzését azzal tudtam féken tartani, hogy mélyen belül tudtam, hogy mindent jól csinálok, egyszerűen arról van szó, hogy végig kellett mennem ezen a nehéz időszakon. Hogy majd később tapasztaltként tudjak másoknak segíteni.

A felkérés napján egy hatalmas Igen kiálltott fel bennem. Hát erre vártam! De utána jött az újabb félelem, hogy megtudom-e csinálni. Mert az, hogy beszélgetek, foglalkozom a betegekkel, addig minden rendben van. De ahhoz, hogy eljussak hozzájuk, újabb félelmeket kell leküzdjek. Ugyanis az ország több városát érinti ez a feladatköröm. De ez az a félelem, ami leküzdésével inkább fejlődést látok magamban, nem gátol, hanem előrevisz.

Lefordítottam magamnak, hogy nincs okom félni ettől a lehetőségtől...annyira ez volt a vágyam és az érzésem is , hogy ez az én feladatom, hogy nem véletlenül jött az életembe. Tehát megtudom csinálni. Erre gondolok minden alkalommal, amikor mégiscsak előbukkan belőlem a gyomorszorító érzés: a félelem.

 

 

 

 

 

Mi a veszélyesebb?

Születésünktől fogva rengeteg inger ér mindannyiunkat. Sok minden zajlik körülöttünk. Hatások innen, hatások onnan, nem győzzük kapkodni a fejünket, hogy melyiket engedjük magunkhoz közelebb. Amelyiket távol tartanánk magunktól, még az is valamilyen szinten elér bennünket. Hatással van ránk. Sokszor nem is tudatosodik, hogy miért döntünk bizonyos dolgok mellett. Egyszerűen csak a hatás erejét érezzük. És ez nem biztos, hogy egyezik a megérzésünkkel. Vannak esetek, amikor addigi ismereteink, szokásaink, tapasztalásaink miatt döntünk valahogy, közben ha megérzésünkre hallgatnánk, teljesen másképp döntenénk. Ebben az esetben a régi ismeretek, tapasztalások vannak nagyobb hatással, mint a megérzésünk.

Megérzéseinkre hallgatni is egy fajta tudatosságot igényel. Először is fontos tudni azt, hogy mindenkinél működik az a bizonyos megérzés. Emlékszem gyermekkoromban hallottam először a hatodik érzékről. Akkor még sokan azt vallották, hogy csak kevés embernek adatik meg ez a különös képesség, a hatodik érzék. Édesanyámra mondták többen, hogy neki megvan ez a csoda az életében és ez nem mindig válik hasznára. Mert nem csak a jó dolgokat érezte meg előre, hanem a rosszabbakat is. Én meg arra gondoltam, hogy jó lenne, ha láthatnám, hogyan zajlik ez a megérzés. Jó lenne, ha tartozna hozzá is egy látható testrész, mint a halláshoz, látáshoz stb. Nekem ez tényleg csodának tűnt és felfoghatatlannak. Megnyugtató volt, amikor megtudtam, hogy még sincs kivételezés...mindenkinek van hatodik érzéke. Még nekem is. Akkoriban elkezdtem figyelni, hogy felismerem-e, hogy nálam hogyan jelentkezik. Mivel még fiatal voltam, csalódtam az egészben, nagyobb valamire számítottam. Igaz, akkoriban még nem volt divat ilyenekről beszélgetni. Mostanában többször mondjuk egymásnak, hogy " halgass a megérzésedre".

Az utóbbi hét évben döntéseim nagy százalékát tudatosan megérzéseim alapján hoztam meg. Valószínű addig is azokra hallgattam, csak nem tudatosan. Ha visszaemlékszem a történésekre, sokszor adott volt, hogy merre folytassam tovább az életemet, nem mindig kellett nagy döntésekbe belebonyolódni.

Az egészségügyi iskolában már éreztem, hogy jobban érdekel maga a beteg, mint a vizsgálatokról tanulni. Akkor még nem tudtam, hogy ami engem kíváncsivá tesz, az a lélekhez áll közelebb. Nem fogalmaztam meg ennyire pontosan, csak tudtam, hogy nem orvosként akarok gyógyítani. Úgy gondoltam, orvosként nem lesz elegendő időm, hogy magával a beteggel foglalkozzam és nem akartam a részletek fölött átsíklani.

Több alkalommal folytattam érdekes beszélgetést orvosokkal, amikor kiderült számukra, hogyan gondolkodom, mi az én álláspontom a betegségekhez, gyógyításhoz, gyógyszerekhez. Volt aki meglepődött, ha megkérdeztem náthás időszakában, hogy otthon minden rendben van? Volt aki azt mondta, hogy sok mindenben igazam van, de akkor sem tud mit kezdeni az én véleményemmel, az neki túl bonyolult, ha elkezdené elemezgetni élethelyzetét, problémáit. Tudja, hogy másképp kellene csináljon sok mindent, de nincs arra elég energiája és ideje sem. Ugyanez a személy, aki korábban így állt hozzám, később, amikor kórházba került  panaszok és tünetek sokaságával, végigment sok-sok vizsgálaton, ahol nem találtak szervi problémát, megjegyezte nekem, hogy most már bánja, hogy nem figyelt jobban a mondataimra. Mondta, hogy most már tudja, hogy késő, hamarabb kellett volna foglalkozzon magával és szokásaival. Soha nem késő. Mindenkinek ez egy tanulási folyamat, ugyanúgy, mint az, hogy megtanulunk hallgatni a megérzésünkre.

Nemrég, valaki odajött hozzám és közölte, hogy veszélyesnek tartja azt az álláspontot amit én képviselek. Egy beszámolón belül hallotta, hogyan foglalkozom emberekkel, hogyan vezetem végig egy betegség kialakulásának előzményeit és hogy fontosnak tartom azt, ha egy nehézségben benne vagyunk, keressünk mihamarabb megoldást, ami által értelmet látunk a történésben. Mondta,hogy félti mindazt, amit sok éven keresztül megtanult az egyetemen, hogy kárbavesz minden. Félti a betegeket, hogy sokan becsapják őket.  Valószínű nem volt elég nyitott erre a témára és azért nem értette meg a mondandóm lényegét. Mivel nagyon szeretem, ha valaki felvállalja szemtől szembe a véleményét, először is boldog voltam, hogy részese lehettem ennek az eszmecserének. Elmondtam az illetőnek, hogy én azt tartom veszélyesnek, ha valaki, aki beteg, akár tartósan vagy átmenetileg, csak az egyik oldalt veszi figyelembe. Nem véletlen, hogy egyre jobban fejlődik az orvostudomány. Egyre több csodálatos gyógyszer van forgalomban, ami segítségével hamarabb meggyógyulhatunk. Nem véletlen az sem, hogy ma már olyan műtéteket is végeznek az orvosok, ami régebben elképzelhetetlen volt. Ez mindannyiunknak hatalmas segítség. De az sem véletlen, hogy egyre több ember érzi, hogy a dolgok történéseinek mélyebb oka van és szeretnek utánajárni, az okát megtalálni. Ma már igénylik az emberek, hogy a lelkükkel is foglalkozzanak. Még nem nagy ezeknek az embereknek a száma, de hiszem azt, hogy egyre többen fordulnak ez irányba. Amíg valakinek fájdalma van, vagy épp eltörött valamelyik végtagja, vagy komoly betegséggel küzd, addig nem képes figyelni a lelkére. Igenis néha szükség van egy fájdalomcsillapítóra, egy műtétre, esetlegesen tartós betegségnél rendszeres gyógyszerszedésre. Ha már nincs fájdalom, túl vagyunk a műtéten, akkor fontosnak tartom, hogy nézzünk a dolgok mögé, hogy miért is jött az a valami az életünkbe. Mit tanultunk általa, mire kell figyelnünk, miben lenne érdemes változtatni. Egyébként hamarosan újabb figyelmeztetést kapunk, tünetek, elváltozások, áttétek formájában. Azt is elmondtam, hogy tudom sokan egy-két tanfolyam után vállalkozásba kezdenek, hogy gyógyítsanak mindenféle módszerekkel. Ezért sok csalódás éri az emberek nagy százalékát, és már nem mernek bízni senkiben.

Amikor látta, hogy nem az orvostudomány ellen vagyok, változtatott a beszédstílusán és a végén egyetértésben köszöntünk el egymástól. Rájött, hogy nem vagyok veszélyes, csak az egységet szeretném tudatosítani az emberekben, azt, hogy a test- lélek összetartozik.

 

 

 

Édesapámnak

" Legyen kreol bőre és göndör haja "- ezt kívánta Édesanyám, amikor a pocakjában voltam. Valószínű azért, mert ez tetszett rajtad, hogy így nézel ki. Szerette volna, ha Rád hasonlítok majd. Háát...sikerült. Teljesült a kívánsága.

Már egy- két bejegyzésben említettem, hogy nem tervezett gyermekként születtem, most sem hagyhatom ki. Elmesélésből tudom, hogy születésem után pár hétig nem foglalkoztál velem...gondolom idő kellett, hogy elfogadd érkezésem. De amikor felhívták a figyelmedet, hogy vedd észre mennyire hasonlítok Rád, hogy mennyire jó lenne már, ha kezedbe vennél...onnantól kezdve olyannyira Életed része lettem, hogy addig amíg kisebb voltam, nem akartam távol lenni Tőled.

Az első emlékeim között van, amikor az óvodába megérkezett szánnal a  Mikulás. Minden gyerek örömmel ült fel a kocsira, én egyedül sírtam és nem voltam hajlandó a Mikulással egy társaságban lenni. Nagyon féltem tőle. Pár évvel később kiderült, hogy Te szervezted meg ezt a programot nekünk, óvodásoknak, miattam, hogy élményben legyen részem. Az élmény egy kicsit váratott magára...nem akkor történt, ahogy Te szeretted volna, később jött a felismerés, hogy mennyire különleges Édesapám van, hogy ilyen szép emléket akart nekem adni.

Nagyon sok szabály volt a tarsolyodban,  amik által egyengetted akár az én utamat, akár a testvéreim útját. Nem minden szabályt tartottam be, annak ellenére tudtam rád olyan hatással lenni, hogy kialakuljon egy olyan kapcsolat köztünk, ami szerintem jóval több,  mint apa-lánya kapcsolat. Kislányként sokszor nem fogtam fel, hogy mennyi mindent elfogadtál tőlem. Meghallgattál, ha kértelek rá.

Így, felnőtt fejjel tudtam magamnak megfogalmazni, hogy igazából ketten két különböző személyiség vagyunk.Te sokáig az anyagi dolgok által érezted magad biztonságban, én az érzések által. Épp ezért, időnként amikor eszmecsere futtatásban voltunk vagy vagyunk mai napig, ez a kettősség nagyon kiérződik a beszélgetésünkből. Hosszú utat jártunk be, rengeteg gondolatot megosztottunk egymással. Nagyon jó érzés, hogy bármilyen véleményem van, bátran elmondhatom neked, hasonlóképpen teszed te is, még, ha nem is ugyanúgy gondoljuk. Azt hiszem sokat tanultunk, tanulunk egymástól. Meghatározója vagy az Életemnek, nem csak azért mert az Édesapám vagy, hanem mint ember, mint családfő.Voltak olyan elveid, amik nem egyeztek sokáig az én elveimmel, harcoltam ellenük, de idővel beláttam, hogy érdemes átgondoljam, ne rögtön elutasítsam. Ami a legszebb az egészben, hogy ez fordítva is igaz...nekem is voltak elveim, amikkel te nem értettél egyet, de mára megváltozott. Most már te is elgondolkozol rajtuk, nem utasítod el rögtön.

Sokáig sorolhatnám miért  vagyok Rád büszke. Néhányat megemlítek...először is azért,mert a lányod lehetek. Továbbiakban azért, mert példát mutatsz, hogyan lehet idősebb korban is még az Élet lehetőségeit kihasználni. Többek között, bátran belevetetted magad az internet világába és korodat meghazudtolva felfedezted annak előnyeit és ki is használod azokat. Ennek köszönhetően, már a kezdeteknél, amikor még csak mindannyian ismerkedtünk az internet adta lehetőséggel, az addigi ritka beszélgetéseink a távolság miatt, megsokszorozódhatott. Nem álltál ellen, arra hivatkozva, hogy te már nem vagy képes megtanulni az újdonságot, inkább kihívásként fogadtad és bátorítottad velünk együtt Édesanyámat is . Ez egy közös pont bennünk...én is nagyon szeretem a kihívásokat.

Bízom benne, hogy még nagyon sokáig lesz lehetőségünk, hogy gondolataink megosszuk egymással. Fontos tudnod, hogy kellettél ahhoz, hogy ilyen ember legyek, amilyen vagyok...nem csak a göndör hajam miatt, amire sokan felfigyelnek, hanem inkább mint egy ember, aki megtanultam Tőled, hogy életcél nélkül nem érdemes élni.

Köszönök mindent...a sok mókuskát, amit piciként vettél nekem, azok is a szép emlékeimhez tartoznak. Főleg az, hogy engem is úgy hívtál : "Mókuska". Nagyon szeretlek!

Születésnapodra Családommal együtt kívánunk Neked hosszú- hosszú éveket, egészségben, nyugalomban és szeretetben.

 

ISTEN ÉLTESSEN NAGYON SOKÁIG!

Sok a feladat, kevés az idő

Nemsokára másfél éve lesz, hogy elkezdtem írni a blogom. Az indíttatásom az volt, hogy kiírjam a gondolataimat, ami az utóbbi években összegyűlt bennem, különböző történések hatására. Arra gondoltam, ahhoz, hogy írjak rendszeresen, sok szabadidőm kell, hogy legyen. Nem szerettem volna, ha csak ritkán jelentkezem. Az elején tényleg sok szabad percem, órám volt... de ahogy telik az idő, egyre jobban kell figyelnem, hogy mikor írtam utoljára. Már eljutottam odáig, hogy fel sem tűnik, hogy sok nap, hét telik el két bejegyzés között.

Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal, hogy szeretném, ha egy nap minimun 48 órából állna. Gondolom, ha így lenne, akkor még többet kívánnánk...Szeretem, ha történnek események az életemben, ha folyamatosan van feladatom, azt viszont nem szeretem, ha kevés időm van rájuk. Észrevettem, hogy halmozni is szoktam, időnként nem ártana lassítanom. Amikor egy valamiben benne vagyok, már tervezem a következőt, hogy még véletlenül se maradjon lyukas percem. Hát így vagyok most ezzel az írással is, úgy érzem nem akar időm maradni rá, pedig gondolatom még mindig sok van.

Az egyik ok az időm besűrűsödésének, az, hogy megérkezett az életembe egy váratlan fordulat. Nem teljesen váratlan, inkább hamarabb jött, mint remélni mertem. Ez az újdonság, egy a sok közül ami a vágyaim között szerepelt. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha annyit megemlítek, hogy emberekkel fogok foglalkozni és ami a legnagyobb kihívás az egészben az, hogy teljesen új munkakör, én leszek aki kitaposom a járható ösvényt. Azzal sem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy tudom nem véletlenül talált meg ez a feladat és épp ezért bízom abban, hogy helyt tudok állni. Mert ami a miénk, azzal boldogulni is tudunk, még, ha ismeretlen is. Több minden van ebben olyan, ami izgalommal tölt el, azzal a fajtával, ami még építő is lehet. A legérdekesebb az, hogy az ismeretlentől eddig mindig tartottam. Szeretem, ha tudom mi várható a közeljövőben, de most még ez is inkább lelkesít, mint, hogy szorongjak miatta.

Sokat fogok utazni, többek között olyan helyre is mennem kell, ahová nem terveztem volna saját magamtól...talán ez sem véletlen, hogy tiltakozásom ellenére ki kell lépnem a komfortzónámból? Soha ne mond, hogy soha...ez egy ismert mondás. Én is szoktam figyelmeztetni embereket erre a kijelentésre, pedig nekem is hagyta el a számat néhányszor. Arra a helyre, ahová majd mennem kell, arra is mondtam, hogy oda biztos, hogy soha nem fogok menni. Na, tessék...most mégis benne van az is a feladataim között.

Tavaly szerveztem pár előadást azokból a témákból, amik közel állnak hozzám. Az első nagyon emlékezetes marad, izgultam, hogyan sikerül majd beszélnem több ember előtt. Hogy minden eszembe fog-e jutni. Nekem a kettőnél több ember, az már tömeg.

Hiába van mindig sok közölnivalóm, talán még érdekes is aki hallgatja, annak ellenére a torkomban dobog a szívem az idegeskedés miatt. Annyira tökéletesre szeretném, hogy sikerüljön, hogy épp azért van esély, hogy hibázok. Tudom, hogy akkor tud valami eredményes lenni, ha saját magad teszed bele, ha nem akarsz valakihez hasonlítani és ha felmerjük vállalni esendőségünket. Rengeteg előadást hallgattam már meg és nekem is azok tetszenek, ahol az előadó személyisége, szíve, lelke jön át azon a témán keresztül, amiről beszél. Nem baj, ha nem tökéletes, az sem baj, ha más jobban kifejtené azt a valamit, de ha mű az egész, akkor már nem érdekel.

Tanulnom kell még, hogy ne a megfelelés legyen bennem, amikor beszélgetek több emberhez, hanem személyiségemen keresztül át tudjam adni tapasztalataimat, ismereteimet. Az új munkámban is lesz erre lehetőségem, hogy fejlődjek, képezzem magam ez irányban...kíváncsian várom, hogy mit tudok kihozni magamból. Az előgyakorlás megtörtént  tavaly... az idei évben máshol, másoknak, más körülmények között próbára tehetem képességem.

Mennyire érdekes, hogy amikor még kicsi voltam, egyáltalán nem voltam lámpalázas. Nagyon sokat szerepeltem az óvodában, kisiskolásként is. Én konferáltam fel az osztályok színdarabjait , soha nem jutott eszembe, hogy rosszul fog sikerülni. Valamiért tudtam, hogy az az én dolgom, nem is szerettem volna, ha másra bízzák azt a feladatot. Nem emlékszem olyanra, hogy kinevettek volna közben, ha esetleg tévesztettem a felolvasásban...nincs egyáltalán negatív emlékem ebből az időszakból.

Később, évek múltán, ránk rakodik sok-sok felesleges teher, megfelelési kényszertől az elvárásokig, ami miatt nehezebben tudjuk még a szívünk vágyát is teljesíteni. Észrevétlenül cipeljük magunkkal és amikor észrevesszük, mint akadályozó tényezőt, azon dolgozunk, hogy elhagyjuk. Bízom abban, hogy hamarosan elhagyom ezeket a visszahúzó szokásokat és, hogy nem az fog érdekelni mit várnak el tőlem, hanem újból magam természetességével,mint kislányként, felvállalom ki vagyok és mit szeretnék.

 

 

 

 

 

Pedagógus szerepe az életünkben

Életünk meghatározó szereplői  szüleinken kívül a pedagógusok. Vannak azok a Pedagógusok, akikre szívesen emlékezünk vissza, akik akár példaképeink voltak, vagy még most is azok. A másik csoportba, azok a pedagógusok kerülnek, akikre gondolva  negatív emlékeink vannak, és inkább nehezítették, kellemetlenebbé tették az iskolában töltött időszakunkat.

Az óvodában már hatással volt rám az óvónénim, imádtam körülötte lenni. Türelmes volt mindannyiunkhoz, tele volt újabbnál újabb ötlettel, rengeteg színdarabot tanított, amiket szüleink előtt előadhattunk. Nem fukarkodott a dícsérettel, szóban is, írásban is visszajelezte erősségeinket. Nekem ezek az emlékek maradtak meg ebből az időszakból...Vajon a társaimnak is? Egyáltalán nem biztos, hisz egy ember nem tud egyformán hatni mindenkire.

Első osztályban, amikor kiderült, hogy tanítóbácsim lesz, nem tanítónénim, teljesen összezavarodtam. Addig valamiért azt hittem, hogy csak nők lehetnek tanítók. Annyira hatással volt rám a tanítóbácsim abban a négy évben, amíg tanított, hogy azóta is egyik példaképemnek tartom és mindig elérzékenyülök, ha rá gondolok. Már akkor is tudtam, hogy nem mindenki azt gondolja róla, amit én. De nem tudott befolyásolni senki véleménye, sem felnőtté, sem gyereké, mert hittem  abban a tanításban amit képviselt és amit átadott nekünk. Ő az én tanítóbácsim volt. Szerintem kölcsönösen rajongtunk egymásért.

Nagyon szerettem templomba, misére, hittanra járni. Abban az évben, amikor készültünk elsőáldozók lenni, új pap bácsi érkezett a faluba. Nem volt mindenkinek a kedvence. Sok felnőttnek, gyereknek inkább negatív véleménye volt róla, mint pozitív. Nagyon szigorú volt. Megkövetelte, hogy tudás is legyen, ne csak formalitás. Szigorú volt a hittanórán is, aki nem tudta az előző órai anyagot, hazazavarta. Vizsgát írt elő a leendő elsőáldozóknak, nekünk, amire még nem volt példa. Addig olyan gyerekek is lehettek elsőáldozók, akik nem ismerték az imákat, vagy akik nem jártak rendszeresen templomba. Emlékszem nekem az tetszett ebben az egészben, miközben persze én is izgultam, hogy húzni kellett a papírcetlikből és az azon lévő témát, vagy épp imát kellett elmondani.

Érdekes, mert tudtam, hogy szigorú. Tudtam, hogy sokan félnek tőle. Belőlem mégsem váltott ki olyan érzést, hogy ne szeressem. Mondhatom, hogy nagy barátok lettünk. Hatással volt rám a következetessége. Megértettem, hogy nekünk akar jót, hogy méltón viseljük az ünnepi ruhát azon a szent napon. Hogy tudásunk is legyen, ne csak elmondhassuk, hogy voltunk elsőáldozók. Szerintem akik ezt nem így értelmezték, azok haragudtak rá. Mai napig úgy gondolom, hogy sokkal jobb úgy elérni valamit, ha mi megdolgozunk érte, akkor tudunk igazán büszkék lenni magunkra.

Ahhoz, hogy sikeres felvételit nyerjek nyolcadikból az egészségügyi gimnáziumba, nagyon sokat kellett tanuljak. Jó tanuló voltam, mégis amikor az egyik tanárnő, felmérte, hogy hol tartok az adott tantárgyból, megállapította, hogy elégtelen a tudásom. Az elkövetkezendő egy évben olyan szintre fejlődtem ennek a tanárnőnek a segítségével, ahol az osztályom többi tagja még nem tartott. Nagyon zavart, hogy a saját tanárnőnk még hajlandóságot sem mutatott arra, hogy jól készítse fel az osztályt, ezért kezembe vettem az irányítást. Már óra közben többször jeleztem, hogy mit nem mond jól, mit nem mond el részletesen...szünetben pedig  átadtam a társaimnak mindazt, amit megtanultam a magántanárnőmtől. Nem érdekelt, hogy milyen következménnyel fog járni, hogy a tanárunk tudásával szembe megyek. Csak egy dolog érdekelt, hogy segítsek a társaimnak. Egyértelmű, hogy lett ennek visszhangja...hogy megkérdőjelezem a tanítását...de tudtam, hogy igazam van. Már nem volt nagy tétje az egésznek mivel nyolcadik végén voltunk, ezért bátrabb voltam én is, jobban felmertem vállalni a véleményemet. Egy alkalommal, amikor összetalálkoztam a tanárnővel, aki négy éven át tanított, ahelyett, hogy fogadta volna a köszönésemet, az ujjával mutatott az arcára, jelezve nekem, hogy pofátlan vagyok. Érdekes, mert nem haragudtam rá, hogy mit mutatott, mert tudtam, hogy neki sokkal rosszabb volt szembesülni a kialakult helyzettel. Mennyivel szebb lett volna, ha elismeri a hibáját, a hiányosságát!

Mindannyiunknak van pedagógusok által élménye, ilyen is olyan is...Fontosnak tartom, hogy amikor saját magunkról véleményt alkotunk, figyeljük meg, ki szólal meg bennünk. Kinek a szavait halljuk. Mit hittünk el annak idején, hogy milyenek vagyunk. Az utolsó példámhoz visszatérve...ha elhiszem akkor, hogy tényleg pofátlan vagyok, azért mert valami ellen fordultam, ami nem vezet jóra és felvállaltam, hogy segítek másoknak, akkor marad bennem minimum egy lelkiismeretfurdalás, vagy egy önértékelési zavar. De tudtam, hogy a jó szándék vezérelt, így a többi nem érdekelt. A pedagógus is ember, ugyanolyan küzdelmekkel mint bárki más. Ő is volt gyermek, diák...jó lenne, ha ez időnként eszükbe is jutna. Ne akarjon tökéletes, mindenttudó pedagógus lenni. Mert a gyerekek úgy is érzik, tudják, hogy ez nem úgy van. Minden tantárgy kedvenccé tehető az előadója által, ha nem a sablonosságra épül, ami unalmas egy idő után.

Ki a jó Pedagógus? Először is, aki annak született. Tanulni is lehet ezt a szakmát, de igazán lelkesen az tudja művelni, aki belső indíttatásból teszi, aki a megérzéseire hagyatkozik, akinek a gyerekek közti különbség nem jelent problémát. Nem szeretné, hogy mindegyik gyermek, diák, egyformán szeresse az ő tantárgyát, de mégis kíváncsivá tudja tenni sokukat egy osztályon belül. Aki beismeri, ha téved és felvállalja, hogy ő is ember.

Egyszer egy ismerősöm mondta, hogy egyre több  gyógyító, tanító születik, csak valamilyen oknál fogva néhányan közülük beülnek a pénztárba dolgozni, vagy olyan munkát végeznek, amiben rosszul érzik magukat. Ez fordítva is igaz...leszületnek arra, hogy kereskedelemmel foglalkozzanak és mégis gyógyítással vagy tanítással küzködnek. Nincs türelmük a munkájukhoz, a gyerekekhez, a betegekhez és mégis kikérik maguknak, hogy mindenki tisztelje őket mindazért amit tesznek. Valahogy érthetetlen számomra mindez...Tiszteljük egymást , ez teljesen korrekt. De miért is kellene például egy gyermek tiszteljen egy olyan tanárt, aki unalmasan, hozzá nem értően adja le az anyagot és nem utolsó sorban sok negatív jelzővel is illeti őt. Azt is tudom, hogy akik ebbe a kategóriába tartoznak,nem tudják magukról, hogy ilyenek. De az már haladás lenne, ha mi felnőttek figyelnénk a gyerekeinkre, hogy ők olyan szakmát válasszanak, amire leszületnek és ne arrafelé irányítsuk őket, amit mi szeretnénk.

 

 

 

 

Édesanyámnak

Sokszor elmeséltettem Veled születésem történetét. Kíváncsi voltam mindenre...hogyan születtem , hogyan kerültem be a pocakodba, miért én születtem meg Nektek, miért az lett a nevem, ami lett. Minden kérdésemre próbáltál számomra kielégítő választ adni, annak ellenére időnként zavarba tudtalak hozni a faggatózásaimmal. Életemnek hívtál sokáig, amivel éreztettél valami megmagyarázhatatlant, de idővel megértettem, hogy nehézségek adódtak, amikor készülődtem Világra jönni. A saját Életed is veszélyben volt. Olyan szavak is elhangzottak, hogy véletlen gyermek lettem, nem voltam a tervetekben. Mégsem éreztem soha ennek hatását, mert nagy hangsúlyt fektettetek arra, hogy milyen jó, hogy vagyok.

Meséltél az álmaidról, hogy mit szerettél volna elérni, de  akadályoztatva voltál . Érződött, hogy fájdalmas arra gondolnod, hogy nem valósíthattad meg, de az is érződött, hogy a családod kárpótol mindenért. Te nem csak mondtad, hogy fontos a családod, hanem úgy is csináltál mint akinek fontos. Ebbe beletartozott az is, hogy a munkahelyeden kívül nélkülünk nem mentél sehová. Igaz, hogy én is lerázhatatlan voltam, mindig mindenütt ott akartam lenni, ahol ti vagytok. Azt mondtátok, hogy szórakoztató gyermek vagyok, nem lehet mellettem unatkozni. Sokszor el tudtatok vonatkoztatni attól, hogy szülők vagytok...engedtétek, hogy önmagam legyek. Ha már túlzásba estem, összevitáztunk, próbáltatok leállítani, többé kevésbé sikerült is. Az esti litánia...így hívtad azt amikor elköszöntünk elalvás előtt...az nagyon fontos volt nekem. Fontos volt, hogy halljam mennyire szeretsz, jó volt úgy elaludni. Emlékszem amikor már nagyobb lány lettem, beszélgettünk arról, hogy milyen nehéz egy nőnek az élete, hogy minden területen megfeleljen. Hogy feleségként tudjon nő maradni a férje szemében, legyen jó anya, miközben még  a munkahelyén is a legjobbat kell kihoznia magából. Példát mutattál sok mindenben, többek között abban is, hogyan lehet mindenáron összetartani a családot. Hogyan lehet nehezebb időszakot elviselni, és akkor is nőnek maradni.

Amikor az első gyermekem egy éves születésnapjának ünneplését szerveztük, bevállaltam, hogy mindent én  készítek el a vendégek részére. Ahogy Tőled láttam, én is maximális energiát fektettem bele a készülődésbe, éjszaka is folytattam a nappali ténykedésemet. Mire végére értünk, mindent visszapakoltunk az eredeti felállásba, a fáradtságon kívül nagyon nagy hálát éreztem feléd. Akkor értettem meg igazából, hogy mennyire nehéz kézben tartani mindent családon belül és az, hogy mennyi fáradtsággal jár az, amire a gyerekek azt hiszik, hogy természetes ami körülöttük van.

Néhány évvel ezelőtt közös megegyezéssel belekezdtünk egy nagyon hosszú, megpróbáltatással teli folyamatba, hogy a nálad jelentkező tünetek okát feltárjuk. Egyrészt könnyű helyzetben voltam, mert ismertem, tudtam a történteket, amik körülötted voltak a hosszú évtizedek során. Másrészt nehéz helyzetben, mert nem tehettem meg, hogy figyelmen kívül hagyom, hogy Édesanyám vagy, nem szerettelek volna megbántani, amikor elmondom bizonyos dolgokról a véleményem. Ezeket a tüneteket, mind olyan élethelyzetek alakították ki, ami sokunk életében időnként jelen vannak. Hiába szeretnénk a legjobbat kihozni mindből, néha nagyon nehéz rátalálni arra hogyan, mert a megtanultakból, a megszokásokból tudunk meríteni és az nem biztos, hogy a legjobb eredményt adja. Ezért szükséges, hogy elindítsunk valami újat az Életünkben, új szokásokat és megtanulni különböző helyzetekben másképp reagálni, mint ahogy addig tettük.

Neked fantasztikusan sikerült változtatni nagyon sok mindenen. Ma már nevetünk azokon a mondataidon, amik egykor eléggé félelmetesek voltak. Sok mindenkinek példázódok Veled, amikor azt hallom, hogy egy bizonyos kor után nehéz vagy egyáltalán nem lehet változtatni. Sohasem késő, csak el kell kezdeni. Nagyon büszke vagyok Rád, bebizonyítottad, hogy bármire képes az ember, ha akarja. Nem utolsó sorban, ezekkel a mélyebb beszélgetésekkel, még szorosabb lett a kapcsolatunk, ami addig is teljesen rendben volt.

Köszönöm, hogy mindig bíztál és bízol bennem. Köszönöm, hogy támogatsz a döntéseimben és, hogy mindig számíthatok Rád. Köszönöm, hogy a lányotok lehetek. Nagyon szeretlek.

Kívánom magunknak, hogy  még sok-sok éven keresztül minél több estét átbeszélgessünk, amivel kölcsönösen segítünk egymásnak.

Ma van a SZÜLETÉSNAPOD! Családommal együtt szeretnénk Neked egészségben, nyugalomban, boldogságban hosszú Életet kívánni.

ISTEN ÉLTESSEN NAGYON SOKÁIG!

 

 

 

 

 

Mitől leszünk Valakik?

Ki a valamire való ember? Akire figyelnek a társai, akinek adnak a véleményére, akire azt mondják, hogy Ő Valaki. Mi alapján lehet ezt eldönteni? Hol kezdődik egyáltalán az, hogy egy emberből legyen Valaki. Ezekre a kérdésekre a választ, saját véleményem alapján tudom leírni...Tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, vagy, ha látszatra mégis igen, akkor magukban másképpen vélekednek.

Már gyermekkoromban is nagyon szerettem a felnőttek között lenni, amire többször volt lehetőségem szüleimnek köszönhetően. Ők a szüleim barátai voltak. Azért szerettem ezeket a felnőtteket, mert tudtak az én nyelvemen beszélgetni...egy gyermek nyelvén. Értették a viccelődéseimet, benne voltak az általam kitalált játékokban. Ha valami olyant jegyeztem meg nekik, amire már a szüleim is elnézésüket kérték, nem sértődtek meg, megérezték a humort, a játékosságot benne. Ma már erre azt mondanám, hogy merték vállalni a bennük lévő gyermeki huncutságot, nem akartak annyira felnőttek lenni. Nekem Ők már Valakik voltak a szememben. Megláttam bennük az egyszerűséget, a jóságot, az őszinteséget és példaként voltak előttem, mint a szüleim barátai.

Már akkor is a barátság nekem azt jelentette, hogy a barátok kiállnak egymás mellett, nem árulják el egymást, mindig számíthatnak egymásra. Amikor mégis kiderült számomra, hogy az egyik barát mégsem viselkedett baráthoz méltóan  a szüleimmel szemben, nekem Ő már a Valaki kategóriából átkerült a Senki kategóriába. Annyira nem vettem Róla tudomást, hogy amikor találkoztunk, nem köszöntem neki...ha Ő köszönt, akkor én nem fogadtam. Én akkor kb. 10 éves voltam, az illető pedig 45 éves körül. Úgy éreztem, mivel becsapta, elárulta a szüleimet, nem érdemli meg, hogy köszönjek neki. Ezt teljesen tudatosan tettem, a jólneveltségem ellenére. Szüleim kértek arra, hogy legalább ha az illető köszön nekem, akkor fogadjam...nekik is mondtam, hogy nem szeretnék, mert nem érdemli meg.

Nagyon szerettem templomba járni.Nagy hatással volt rám minden ami a templomban körülvett. Szerettem volna minél több imát, éneket megtanulni. A szomszéd néninknek volt imakönyve, megkérdeztem tanítana-e abból mindenféle szépet, jót. Évekig jártam hozzá, Ő is Valaki volt a szememben.

Egyszer olvastam, hogy rájöhetünk életfeladatunk egyikére, ha megkeressük mi zavar a világ működésében, min változtatnánk. A változást mi magunk is elindíthatjuk, elég türelemmel és kitartással. Ami engem felzaklatott régen is és most is, az az, hogy az emberek előítélettel vannak egymás felé. Úgy mondanak véleményt a másikról, hogy nem tudnak róla szinte semmit. Nem tudják, hogy miért olyan amilyen, hogy milyen valójában az élete. Felzaklat az is, ha észreveszem, hogy különbséget tesznek emberek az iskolázottság alapján, hogy ki milyen anyagi körülmények között él...az alapján ítélik meg, hogy Ő milyen ember.

Középiskolás koromban, amikor már tervezgetni kellett, hogyan folytatom az életemet érettségi után, szóba jött, hogy orvosnak tanuljak. Akkor már valamennyire beleláttam a kórházi életbe mint egészségügyi tanuló, több alkalommal voltunk gyakorlaton különböző osztályokon. A betegeken kívül semmi nem érdekelt a szakmában...alig vártam, hogy beszélgethessek velük. Nem hozott lázba, ha tanultuk a betegségeket és azok gyógyítását, de az igen, ha észrevettem, hogy a beteg is ragaszkodik hozzám, és nem csak én hozzá. Többször mondták, hogy egy jó szó felér bármilyen gyógyszerrel. Amikor a szüleimnek elmondtam, hogy nem szeretnék orvos lenni, nem akarták elfogadni. Arra hivatkoztak, hogy amikor idősebb leszek, megfogom bánni. Tudtam, hogy soha nem bánom meg. Tudtam, hogy nekem nem az a dolgom, hogy gyógyszerekkel gyógyítsak. Azt is tudtam, hogy azért szeretnék a szüleim, hogy orvos legyek,mert jó életet szántak nekem, amit az a szakma megadott volna, főleg ami az anyagi oldalát illeti. De ez sem érdekelt, mert tudtam, hogy az nem az én világom. Azt is tudtam, hogy soha nem leszek értéktelenebb ember azzal, ha nem leszek orvos.

Visszatérve, felzaklat az, ha valaki különbséget tesz az emberek között iskolai végzettség és életkörülmény alapján. Ez elindít bennem egy olyan gondolatot, hogy kiálljak azokért, akik nem akartak magasabb végzettséget maguknak és ezért kevesebbnek gondolják őket embertársaik. Tényleg kevesebbek vagyunk ? Az iskolázottság határozza meg kinek milyen emberi értékei vannak? Szerintem nem. Nálam az értékrend megmaradt ugyanúgy, mint ahogy gyermekkoromban is gondoltam. Nem teszek különbséget abban, hogy ki milyen képzettséggel rendelkezik. Abban sem, hogy ki milyen körülmények között él. Abban viszont igen, hogy ki mennyire igazi ember. Mindenkiben először a jót látom meg, a lelkét, ami mindenkinek a Valódi Énje és az soha nem tud rossz lenni. Az, hogy mégis valakinél rossz irányba változott, annak okát mindenki maga tudja, hogy miért. Mindenki maga tudja, hogy milyen nehézségeken ment keresztül, milyen dolgok történtek körülötte, ami beindította a változást az életében.

Alapjáraton egyformák vagyunk, mindannyian azt akarjuk, hogy szeressenek és szerethessünk. És mégis különbözünk, mindenki egyedi és pótolhatatlan. A szakma, amiben dolgozunk, az iskolai végzettség, az életkörülmény amiben élünk...mind mind egy része a beválasztott Életútunknak. Jogunk van hozzá, hogy bárkit megszóljunk, hogy miért ott tart, ahol tart? Mindenki pontosan ott tart, ahol neki tartania kell.


 

Nyissunk a változásra!

"Más ez a világ...nem olyan, mint amilyen  nagyszüleink, szüleink idején volt"- vagy amikor mi voltunk fiatalok...elég gyakran halljuk ezt a mondatot. Persze, hogy más! De így van rendjén. Régen rossz lenne, ha még mindig ott tartanánk mint 30-50-100 évvel ezelőtt. A fiatalokról az idősebbek mindig úgy nyilatkoznak, mintha abban az időben amikor ők voltak fiatalok, ők sokkal tisztelettudóbbak, sokkal segítőkészebbek lettek volna. " Ezek a  mai fiatalok"- ez a másik kedvenc mondatom- "nem tudnak viselkedni, nem tisztelik az idősebbeket." Ne felejtsük el, hogy mindannyian, akik most már a középkorosztály tagjai vagyunk, vagy még idősebbek, azért voltunk nagyon mások, mert a sok szabály betartását, a sok elvárást nem volt kérdés, hogy betartsuk vagy ne. Nem volt választási lehetőségünk. Aki mégis próbálkozott a szüleinek ellenállni, sok olyan következménnyel szembesült, ami nem biztos, hogy kellemes volt bárki számára. Sokan nem tudták, hogyan érvényesítsék akaratukat, egyáltalán, hogy érvényesíthető egy saját akarat.

Ha már változás történik Világunkban, akkor valószínű így, kell, hogy legyen. Változásra van szükségünk. Ahhoz, hogy egy változás biztos sikerrel járjon, valami olyannak kell megtörténni, ami biztos, hogy elindítja. Mi annál biztosabb elindító annál, mint, hogy megszületik egy olyan generáció, akik személyiségükkel, viselkedésükkel kirobbantanak a megszokottból mindannyiunkat.

De tényleg így van? A mai fiatalok ennyire borzasztóak? Vagy esetleg nekünk, felnőtteknek, idősebb generációnak vannak olyan elvárásaink, amik már idejétmúlta? Amiken már szükségszerű lenne túllépni? Rengeteg írás van a mai generációról, mint minden egyébről is, annak ellenére azt látom, hogy értetlenül állunk előttük, hogy hová vezet a viselkedésük, a magatartásuk.

Ha már nincsenek véletlenek...talán az sem véletlen, hogy ezzel a viselkedéssel valamit üzennek  nekünk felnőtteknek. De addig, amíg ragaszkodunk a régi elveinkhez, a régi " jól bevált" módszerekhez, szokásokhoz, addig nem biztos, hogy megfejtjük, hogy mi az üzenetük lényege.

Csak, hogy a félreértéseket elkerüljem, nem az alap illemszabályok alól szeretném a fiatalabb korosztályt felmenteni...azokat nem árt, ha megtanulják. De azok még az előnyükre is lehetnek, és nem utolsó sorban , minket szülőket is büszkeséggel tölt el, ha látjuk gyermekünket tisztelettudóan viselkedni.

Két gyermek Édesanyjaként, és általuk több gyermeket megismerőként is, az a véleményem, hogy egyik legfontosabb feladatunk, eldönteni, hogy nyitottak vagyunk az új Világunkra. Ha már eldöntöttük, akkor tegyünk is úgy, mint akiket érdekel, hogy mi van körülöttünk, mi  a mi szerepünk és merjük megkérdőjelezni a régi szokásokat. Nem azért, mert azok nem voltak valamikor jó szokások, inkább azért mert mára értelmét veszítette néhány közülük. Mi még annak idején elhittük, hogy minden amit az iskolában tanítanak, valamikor hasznos lesz számunkra...a mai gyerekek nem , hogy nem hiszik, ők tudják, hogy nem lesz egy csomó mindenre szükségük, amit ma megtanulnak. Az általános műveltségre hivatkozva sem lehet őket megvezetni...tudják, hogy nem a 100 évvel ezelőtt íródott könyv elolvasásától lesz belőlük művelt felnőtt ember. Aki kíváncsi a régmúltra, annak határ a csillagos ég...az interneten keresztül bármihez hozzáférhetnek. Már nem tudjuk fenyegetőleg ijesztgetni, ha nem tanulnak, nem lesz belőlük semmi...ők tudják, hogyha  szeretnének valamit elérni az életben, bármire képesek megalkuvás nélkül. Nem akarnak mindenáron olyan szakmát választani maguknak, amivel nem szeretnének foglalkozni...időt adnak maguknak, hogy rátaláljanak a hozzájuk legközelebb állóra. Lehet, hogy ennek érdekében tesznek kitérőket, de tudják, hogy azok által tapasztalatokat gyűjtenek és nem érdekli őket, hogy mi annak idején nem mertünk így tenni. Nem értik, hogy mi felnőttek fennakadunk bizonyos helyzeteken...amikor változtatni lenne esedékes Életünk bármely területén...bíztatnak, hogy bátran tegyük meg. Nem értik, hogy miért nem tudunk tudatosabbak lenni, miért ragaszkodunk a butaságokhoz, ami csak visszahúz, miért nem tudjuk elfogadni a dolgokat olyannak amilyen, miért nem tudunk elengedni.

Jogosan mondhatná bárki, hogy azért mégsem jellemző minden fiatalra, amit fent leírtam.Mindenkire tényleg nem jellemző. Annyi a dolgunk, hogy körbenézzünk mit tesznek, milyen "felfordulást" okoznak az Életünkben. Azt a felfordulást nem ellenállással fogadni, inkább elgondolkodni, hogy miért teszik. Kinek mi java származhat belőle. Mert , ha már megtörténik, akkor annak oka van. Lehet, hogy csak nekünk szülőknek szól, hogy jobban rájuk figyeljünk, vagy, hogy felhívják a figyelmet valamire, amin nem ártana változtatni. Lehet, hogy az iskolarendszernek szól, amin megint csak nem ártana sok mindenben változtatni. Nem lenyugtatózni kell őket, hogy ne romboljanak, hanem megérteni miért azt teszik amit tesznek. Ha már belekeverednek a drog világába, azzal is felhívják magukra a figyelmet, hogy a meg nem értettek közé tartoznak. Ha minden rendben lenne körülöttük, akkor senki nem akar szánt szándékkal rosszat tenni saját magának. A mai fiatalok sem. Még, ha nem is úgy tűnik.

Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert még ennyire egyértelmű változást elindító generáció, nem biztos, hogy született. Ők  már néhányan a fiatalabb felnőtt korosztály tagjai.

Már említettem előző írásomban, hogy amire rájöttem és próbálom működtetni saját gyermekeimnél, az az, hogy nem kell mindig erős szülőnek látszani. Merjük kimutatni, hogy nekünk is vannak problémáink, nehézségeink. Kérjünk tanácsot, véleményt gyermekeinktől. Sokkal tisztábban, bölcsebben rálátnak a mi Életünkre, mint, ahogy sokan gondolják. Attól még mi maradunk a szülő szerepben, az útmutató és a támogató feladat is nekünk marad. Amit ezzel elérhetünk, hogy majd, ha gyermekeinknek születik gyermekük, akkor ők is bátrabban felvállalják valódi önmagukat.

Megtaníthatjuk, hogy a megérzésre hallgatni, egyik legjobb dolog a világon, amit saját magával megtehet. Vagy, ha gyermekünk működik így, akkor tanuljuk meg mi tőlük.

 

Te döntesz!

Gyermekkoromban nagyon ritkán fordult elő, hogy házastársak elváltak. Akkoriban még nem volt szokás. Szerintem ez nem azt jelenti, hogy ennyire jól sikerült házasságok köttettek, inkább jobban megalkuvók voltak egymással a társak.  Bevállalták, hogy csendben, házon belül lenyelik a sok sértettséget, bánatot, nem vállalták fel a válás okozta kellemetlenséget...nem tették ki a gyerekeket a sok hercehurcának. Szégyen volt elválni. Attól tényleg megkímélték a gyerekeket, hogy  választaniuk kelljen a két szülő közül, vagy, hogy hétvégenként hol az egyik szülőnél legyen, hol a másiknál...de nem kímélték meg a házon belül folytatott vitáktól, fájdalmaktól. Nem szeretnék most igazságot tenni, hogy melyik jobb...ez mindenkinél másképp csapódik le. Mindig úgy történik, ahogy történnie kell. Mint bármi más az életben. Válás nem volt, de házasságon belüli félrelépés akkor is volt, lehet, hogy több mint most. Gyermekként is emlékszem jó néhány történetre, amik akkoriban nekem szórakoztatóak voltak, főleg, ha ismertem is a párokat...kuncogtam, hogy mit művelnek egymással. Azt tudtam, hogy egy gyermeknek mindkét szülőjére egyformán szükség van. Úgy gondoltam, hogy egy szülőnek kötelessége vállalni a felelősséget a viselkedésével, a cselekedetével, nem teheti meg, hogy fájdalmat okozzon gyermekének.

Amikor szerveztük az esküvőnket, az egyik ismerősünk megkérdezte, hogy szeretnénk-e templomban is esküdni. Természetesen terveztük a templomi esküvőt is, ez nem is volt kérdés. Csak azért érdeklődött, hogy mi a tervünk, mert ha valamikor elválunk, akkor az egyház nem választ szét, úgy, hogy jól gondoljuk meg. Arra hivatkozott, hogy nagyon sokan elválnak, kevés pár marad együtt egy pár év után. Ezzel a hozzáállásával nem lopta be magát a szívembe.

A gyermekem amikor harmadik osztályos volt, utazás közben egyszer megkérdezte, hogy mi mikor válunk el. Meglepődtem...kérdéssel reagáltam a kérdésére, hogy esetleg tud valamit, amit mi még nem? Mondta, hogy nem tud semmit, csak, hogy sok osztálytársának a szülei elváltak vagy épp válni készülnek, és azt hitte, hogy egyszer minden szülő ezt teszi.

Nagyon bonyolult a párkapcsolati téma. Nehéz véleményt mondani, hogy ki mikor cselekszik helyesen, ki mikor hoz legjobb döntést. Nincs két egyforma kapcsolat, házasság, ezért tanácsot adni is nagy felelősség, mert nem tudhatjuk, hogy minek kell megtörténni. Az biztos, hogy nem véletlen kerül össze két ember, nincsenek véletlen találkozások. Az, hogy ma már gyakoriak a válások, akár többször is egymás után, szerintem több okra vezethető vissza. Egy lélek, leszületés előtt akár több lélekkel megtervezheti az életét, akikkel kapcsolatot létesít, más-más életszakaszaiban. Valószínű ez régebben is előfordulhatott, csak nem mertek akkoriban az emberek a megérzéseikre hallgatni és ahogy írtam az elején, inkább visszafolytották a sok bánatot, szomorúságot, mint, hogy változtassanak. De régen is, ha valakik befejezték egymással a dolgukat, tovább kellett volna lépniük, de nem mertek, akkor történt valami olyan dolog, ami nem tudta megakadályozni abban, hogy elváljanak egymástól. Gondolom volt olyan is, amikor elakartak válni, meg is történt, de ha dolguk volt még egymással, akkor törvényesen nem voltak már házastársak, de akadályoztatva voltak, hogy külön költözzenek. Ez ma is így van. Gyermekszületés is történhet azért, hogy együtt maradjon egy pár...lehet, hogy már nem szeretnének valami oknál fogva együtt maradni, de érkezik a gyermek és minden megváltozik. Szokták mondani, hogy nehogy már egy gyermek miatt maradjanak együtt...sok esetben minőségi változás tud beállni, mert a gyermek a személyiségével átformálja az addig nehezen működő kapcsolatot. Segít a szüleinek abban, hogy tudják végezni egymással felvállalt feladataikat. Egy gyermekszületéssel válás is bekövetkezhet. Megszületik, hogy szétválassza a párokat, továbblöki mindkettőt a maga útjára. Konfliktust produkál a viselkedésével, egyáltalán már azzal, hogy megszületett és emiatt még lelkiismeretfurdalása sincs.Valamiért  erre a célra leszülető gyermeknek természetes, hogy a szülei egyszer csak elválnak.

Mi van akkor, ha megérkezik egy harmadik személy egy párkapcsolatban? Ez pontosan olyan nehéz kérdés, mint, hogy együtt kell maradni egy  párnak, vagy nem? Először is, ha helye van egy harmadik személynek, akkor valószínű valami nem jól működik abban a kapcsolatban. Egy kérdést azért fellehet tenni...az a harmadik személy csak felhívja a figyelmet valamelyik fél részére, hogy valami nincs rendben és foglalkozni kellene, hogy megjavuljon? vagy megérkezett harmadik személyként, hogy rájöjjön a pár, hogy véget kell vetni a kapcsolatuknak. Erre a kérdésre a választ,  hogy a pár dolgozzon a kapcsolatukon vagy vessenek véget annak, általában az elején nem tudják, de idővel, ha nagyon őszinték egymással vagy saját magukkal, mindig biztosan tudják. Lehet, hogy már az elején is tudja legalább az egyik fél, csak nem egyszerű ebben döntést hozni, főleg, ha gyermek is van.

Ha a harmadik személlyel való kapcsolat valamiért egyértelmű, egyszerűnek tűnik a vele való találkozás, nem ütköznek soha együtt akadályba...valahogy minden tökéletes...akkor nagy valószínűséggel dolguk van egymással, nem csak egy figyelmeztetés történik, inkább annál több. Ha a harmadik személy sok zűrzavart okoz, a vele való találkozás után mindig rossz közérzet, idegeskedés, lelkiismeretfurdalás van, akkor nagyon fontos tisztázni, minek kellene megtörténjen, hogy visszaszerezzük lelki békénket. Legtöbbször erre is megérkezik saját magunktól a válasz. Az más kérdés, ha nem tetszik az első válasz, akkor hogyan tovább..akkor további kérdést feltenni, egész addig, amíg olyan válasz érkezik, ami a szívünkből jön. Az mindig olyan, ami tetszik, a legjobb és nem utolsó sorban megnyugtató.

Van olyan találkozás, amit nem akarnak a felek tudomásul venni...mindketten élnek egy másik kapcsolatban, érzik, hogy valamiért mindig összefutnak, még jól is érzik egymás társaságában magukat...Eltelik több év, még mindig nem felejtik el egymást, amiért bűntudatuk van és nem értik, hogy miért történik ez velük.Szeretnék elfelejteni egymást, de nem megy. Tényleg ilyenkor az a legjobb, ha elfelejtik egymást? Az én válaszom az, hogy a szív nem hazudik. Mi dönthetünk bárhogy, aszerint, hogy másnak megfeleljünk és aszerint is, hogy mit tanultunk szüleinktől, bárkitől. De egyet nem szabad elfelejteni, hogy az idő telik és nem mindegy mikor döntünk aszerint, ami nekünk, a lelkünknek, a szívünknek a legjobb.

Előző bejegyzésemben írtam, hogy a gyermeknevelés és a párkapcsolat, két olyan téma, ami nehéz és sokáig, többféleképpen elemezhető...Szerintem mindkettőnél az a legfontosabb, hogy érzéseinkre hallgatva próbáljuk a legjobbat kihozni magunkból és figyelembe venni, hogy mindenki más is azt akarja, hogy a legjobbat kihozza magából. Ez gyermekeinknél is, és a társunknál is így van. Nem vagyunk jobbak, okosabbak csak mások mint ők. Mindenki a saját Életéből szeretné a legjobbat kihozni. Ha elfogadjuk, hogy egymás segítői, tanítói vagyunk és , hogy nem véletlenül  vagyunk egymás mellett, akkor sokkal játékosabban, szabadabban tudjuk figyelni egymás fejlődését.

Mi dolga van egy szülőnek?

A gyermeknevelés és a párkapcsolat, két olyan téma, ami mindannyiunkat foglalkoztat, akik felnőttkorban vagyunk. Rengeteg szakkönyv áll rendelkezésünkre mindkét témában, jobbnál jobb, bölcsebbnél bölcsebb tanácsok tömkelegével. Általánosságban ugyanazokkal a problémákkal küzködünk, ugyanazok foglalkoztatnak mindenkit...hogyan legyünk jó szülők...miért így vagy úgy viselkedik a gyermekünk...hogy a szülő mindent megad a gyermeknek és az mégis hálátlan...stb.

Először a gyermeknevelés témakört boncolgatnám az én szemszögemből.

Kislányként, már  megfogalmazódott bennem egy csomó minden, hogyan szeretném majd nevelni  a saját gyerekeimet. Arra gondoltam, hogy azokat a dolgokat, amik engem is jó érzéssel töltöttek el, azt továbbadom nekik, amik viszont rossz érzéssel, azokra tudatosan majd figyelek, hogy ne vigyem tovább. Amikor megismertem a férjem, rövid időn belül a gyermeknevelésről beszélgettünk, hogy melyikünk, hogyan képzeli el, ki milyen szigorú szülő lesz majd. Az első terhességem előtt már eldöntöttem, hogy egyetlen szakkönyvet sem veszek, nem akarom, hogy befolyásoljon bármelyik is, szerettem volna, ha magam jövök rá bizonyos dolgokra. Hittem abban, hogy a gyermek fogja diktálni a tempót, és abban is, hogy az én gyermekem szokásairól és a közös életünkről senki nem tud előre semmit megírni, nincs két egyforma szülő-gyermek kapcsolat. Úgy gondoltam, ha valaki a saját tapasztalatát leírja, az lehet érdekes vagy megható, de nem biztos, hogy nálunk is beválik bármi abból, ami a könyvben van. Így nem volt nekem könyvem, sőt akkor még internet sem...volt egy 21 éves védőnőm, aki épp, hogy befejezte a főiskolát, és lehet, hogy jobban meg volt illetődve a babától, mint én. Több év múlva jöttem rá, hogy milyen jó, hogy nem bújtam a könyveket. Az én gyermekem az elején szépen csinálgatta az érdekesebbnél érdekesebb dolgait...mosolygós baba volt, fordult jobbra, balra, de amikor ott volt az idő, hogy mások elmondása szerint már ülnie kellett volna egyedül, Ő bizony nem ült, mindig oldalra borult. Amikor a kiságyba már ideje lett volna, hogy felálljon, Ő nem állt fel. Felemelte a két karját, jelezte, hogy vegyem ki a kiságyból, én próbálkoztam csalogatni, hogy álljon fel, akkor kiveszem, de csak mosolygott , én meg kiemeltem. Amikor a mászás következett volna, letettem a földre, hasra, mert mondták, hogy akkor kezdi el, az én gyermekem meg sem mozdult. Egy idő után hátrafelé kúszott. Egy éves volt amikor már illett volna neki álló helyzetéből lecsücsülni a földre, ha elfárad...nem hajlította be a térdét, ahhoz, hogy le tudjon ülni, hanem zuhant háttal a földre, alig tudtuk elkapni, hogy ne üsse meg nagyon magát. Valamiért elfogadtam, hogy az én gyermekem semmit nem úgy csinál, mint ahogy mondják az ismerősök illetve amikor érdeklődtek, hogy miket csinál, vagy konkrétan rákérdeztek bizonyos tevékenységekre, akkor mondtam, hogy még nem tartunk ott, de tudom, hogy egészséges. A gyermekorvos is elfogadta, hogy nálunk ez van, nem szokványos a folyamat.

Azóta sok sok év telt el, a második gyermekünk is megszületett, aki körül szintén sok olyan dolog volt már az elején, ami másképp zajlott, mint ami szokásos lenne.

Időközben próbáltam visszaemlékezni azokra a gondolataimra, amiket kislányként elraktároztam, hogy hogyan szeretnék nevelni gyerekeket. Felelevenítettem a jó és a rossz érzésű emlékeket, hogy azok segítsenek. Az biztos, hogy egyik legszeretetteljesebb feladat gyermeket nevelni, de a legnehezebb is. De ez is hozzáállás kérdése, hogy mennyire fogadjuk el, hogy nehéz. Nehezíteni tudja a folyamatot, az, ha mindenáron a magunk akaratát akarjuk ráerőltetni a  gyermekünkre, és Ő ellenáll nekünk. Nehezíti a folyamatot az is, ha nagyon szülők akarunk lenni. Olyan szülők, ahogy megtanultuk, hogy milyennek kell lenni egy szülőnek. Mert egy szülő ha azt hiszi magáról, hogy mindent jobban tud mint a gyermeke...ha egy szülő megszeretné védeni minden nehézségtől a gyermekét, akkor az tényleg nehézségekbe ütközik. Elhangzik sokszor, hogy a gyermeknek szeretetre van szüksége...én még hozzáteszem, hogy a saját tapasztalataira is. Helyette , mint szülő nem tapasztalhatom meg mindazt, amire neki van szüksége, hogy fejlődjön. Én a háta mögött vagyok, leszek mindig, hogy támogassam. Tanácsot is csak óvatosan adhatunk, mert nem tudhatjuk, hogy az ő lelke mit vállalt fel . A kamaszkor egyik legnehezebb időszak úgy a gyermek mint a szülő életében...legalábbis ezt írják a szakkönyvek. Ez a tapasztalat sok szülőnél is...Én személyesen azt tapasztalom, hogy akkor nehéz ez az időszak, ha nem engedjük a gyermekünknek a kibontakozását. Ha nem engedjük, hogy csalódjon...szerelembe, barátokba, bennünk a szülőkbe, saját magába. Amikor a gyermekünkkel harcolunk, saját magunkkal is harcolunk,mert nem tudjuk hogyan kell viselkedni.Nem lenne jobb, ha megkérdeznénk akár már vita közben  vagy utána, hogy szerinte nekünk mi a dolgunk az ő életében? miben tudunk segíteni kölcsönösen egymásnak, hogy mindenkinek jó legyen? Ha döntés előtt áll, fontos, hogy a véleményünket, tapasztalatainkat megosszuk velük, de az nem annyira fontos, hogy mi meghozzuk számára a legjobb döntést. Honnan tudjuk, hogy neki tényleg az a legjobb?Legtöbbször elég lenne, ha arra gondolnánk, hogy amikor nekünk is fájdalmas, rossz érzést okoztak a szüleink, ők sem szándékosan tették azt, hanem azt gondolták, hogy nekünk a legjobbat teszik. Közben mi tudtuk, hogy nekünk nem az a legjobb. Ha mégis belekeveredünk vitába, konfliktusba, a gyermeknek jogában van haragot érezzen a szülő iránt. Az az ő érzése...nem szabhatjuk meg neki, hogy érezzen.

Sokszor halljuk, hogy milyen okosak a mai gyerekek. Már pici korban értelmesen lehet velük beszélgetni...van véleményük bizonyos dolgokról. Saját tapasztalatom, hogy érdemes tanácsot kérni a gyerekeinktől, érdemes figyelni őket, mert jelzik mire van szükségük a haladásukhoz, a fejlődésükhöz. Nem érdemes mindig az anyagiakra hivatkozva kivonulni az életükből, hogy mindent megakarunk adni nekik...a szeretet, a biztonság, az odafigyelés többet ér mindennél.

Azt is fontos figyelembe venni, hogy nem véletlen, hogy melyik gyermek melyik szülőpároshoz születik meg. Annak a gyermeknek pontosan arra az anyára és arra az apára van szüksége, hogy fejlődjön. És annak az anyának és apának is arra a gyermekre van szükségük, hogy ők is fejlődjenek, tanuljanak.  A szereteten kívül semmivel nem kell túlzásba esni...Szoktam mondani, hogy mi szülők legyünk a gyermekeink pszichológusa.

Sok felnőttkori betegség gyógyulása a szülőkkel való kapcsolaton múlik. Komoly, gyógyíthatatlan betegségek tudnak eltűnni, ha rendezzük a nézeteltéréseket, bocsánatot tudunk kérni, ha megtudunk bocsátani ...és ezzel nem kell várni addig, amíg valaki már a halálos ágyán fekszik. Akkor sem késő... de minek kell sokáig várni egy jó, felszabadító érzésre ? Már az a gondolat, hogy egyetlen szülő sem akar szánt szándékkal rosszat a gyermekének, el tud juttatni a megbocsátáshoz. Ha mégis rosszat tett, akkor tegyük fel a kérdést, hogy vele hogyan bántak az ő szülei és így lehetne folytatni. A folyamatot mi magunk le tudjuk zárni, ha figyelünk arra, hogy mi ne úgy viselkedjünk a mi gyerekeinkkel, hogy ők ne vigyék tovább azt ami nem építő, inkább romboló hatású. Testet- lelket romboló...

Ahol dolgunk van, ott vagyunk otthon?

Egyik reggel, a kedvenc tévéműsoromban, határon túli magyarokkal kapcsolatban volt a beszélgetés témája. A vendégek között is volt olyan, aki határon túlról érkezett. Ahogy lenni szokott ebben a műsorban, a gyermekkorról kezdtek el először beszélgetni. Kinek milyen gyerekkora volt...mennyiben más most felnőttként az élete, mint ahogy azt korábban elképzelte...milyen hagyományokat hozott át ide Magyarországra az otthoni szokásokból...mennyire őrízte meg a beszédstílusát, a sajátos szavak használatát.

Erdélyben, Gyergyószentmiklóson születtem...Gyergyóalfaluban éltem 18 éves koromig. Abban az időben, különböző okok miatt nagyon sok erdélyi, vajdasági fiatal érkezett velem együtt ide Magyarországra. Sok mindenkivel ellentétben, nekem nem volt sok rossz tapasztalásom, ami a beilleszkedést illeti. Akikkel én találkoztam, főleg az elején, kíváncsian fordultak felém, érdekesnek találták, hogy tudok magyarul beszélni...azt mondták, hogy egész érthetően beszélem a nyelvet :). Sok embernek érthetetlen volt, hogy miért nem keverem a román szavakat a magyar szavakkal. Volt olyan is, aki nem tudta pontosan hol van Erdély. Mivel szépen, érthetően beszéltem a magyar nyelvet, időnként használtam otthoni szavakat, amiket lefordítottam, hogy itt is értsék, a kedvességemmel együtt különlegesnek tartottak. Volt olyan , aki szidta a politikát, a Nagy Magyarország széthullását, hogy milyen kár, hogy az erdélyi , vajdasági magyarok nem élhetnek együtt a magyarországi magyarokkal. Valamiért ez engem soha nem érintett meg, nem éreztem, hogy ettől én kevesebb vagyok, mint bárki, aki itt él Magyarországon...nem voltam emiatt szomorú, de még dühös sem, mint egyesek. Néha rosszul is éreztem magam, hogy nem érint meg ez az oldala a magyarságnak, de nem akartam megjátszani magam, hogy engem is zavar. Egészségügyi végzettségemmel klinikán kezdtem el dolgozni, a betegek is hamar elfogadtak, soha nem éreztették azt, hogy elfoglalom egy magyar helyét és, hogy miért nem megyek haza. Sok mindenkitől hallottam, hogy ez jellemző volt akkoriban.

Sok éven keresztül volt honvágyam, egy pár alkalommal össze is pakoltam, hogy hazamegyek...aztán kipakoltam, és folytattam a dolgom. A kollegák és a betegek között barátokra találtam, volt  velem egy korosztályú , de volt sokkal idősebb is, aki a szívemhez közel állt(van aki azóta is hozzátartozik az életemhez, van olyan akinek már csak a lelke maradt velem).

Először akkor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy mit keresek itt, amikor Édesapám a kórházba került és csak telefonon keresztül tudtam vele beszélgetni...dühös voltam magamra, hogy a távolság miatt, a munkám miatt nem tudom meglátogatni...dühös voltam, hogy sok idegen embernek segítek a gyógyulásában és Édesapámnak nem tudok. Abban az időben, volt egy idős bácsi aki vesebeteg volt, sokat beszélgettünk és egyszer megkérdeztem mivel foglalkozott amíg tudott dolgozni. Mondta, hogy főkönyvelő volt egy cégnél...mire én is mondtam, hogy Édesapám is főkönyvelő. Akkor is tudtam, hogy nem véletlen, hogy közel kerültünk egymáshoz ezzel a bácsival, kölcsönösen rajongtunk egymásért...de amikor kiderült, hogy ugyanaz a két ember szakmája, akkor az jutott eszembe, hogy ajándékba kaptam a bácsit az Élettől, hogy ne szomorkodjak az otthoni szeretteim miatt.A bácsi nem pótolta Édesapámat, de elviselhetőbbé tette az ittlétemet, sőt szerettem itt lenni.

Mindig szerettem és mai napig szeretek a gyermekkoromról mesélni...sok érdekességet csináltam, ami nem jellemző úgy általában a gyermekekre. Ha találkozok valakivel, aki szintén otthonról költözött ide, örömmel beszélgetek az otthoni szokásokról, a beszédről, azokról a szavakról, amiket az otthon élő emberek használnak. Néhány régi barátommal, ismerősömmel tartom a kapcsolatot, de nem mondhatom, hogy nagyon mélyen benne maradtam volna az otthoni életben. Persze ezt most nem a családomra értem, mert velük szoros a kapcsolatom. Inkább arra célzok, hogy van aki évente több alkalommal hazajár, amíg én maximum kétszer. Az a beszélgetés, amit azon a reggelen hallgattam a határon túli magyaroktól, nagyon megérintett. Megható volt, hogy mennyire tartják a tájszólás használatát, hogy mennyire szívükön viselik az otthoniak életét, sorsát, és amiben tudnak segítenek, gyakran hazajárnak. Elérzékenyültek, amikor az otthoni életről meséltek...volt aki mondta, hogy nem tudná elképzelni, hogy elköltözzön arról a helyről, ahol született, inkább felvállalja a sok utazást, ami a munkájával jár, de akkor sem hagyja el a szülőhelyét. Eddig is hallottam ilyen megszólalásokat, mégsem hatódtam meg ...most végig sírtam a műsor alatt. Nem bántam meg egyáltalán, hogy ideköltöztem, mert tudom, hogy itt van dolgom, van egy fantasztikus családom, itt is otthon vagyok. Valamiért mégis kavarognak bennem a gondolatok, hogy miért érzem mostanában, hogy még otthon is dolgom van. Felszakadt most valami bennem...a régről, a gyermekkoromról, az otthonról, az emlékekről...kíváncsian várom, hogy mit hoz a jövőm, mert tudom, hogy nem véletlen az amit érzek. És az sem véletlen, hogy megnéztem ezt a műsort, ami pontosan úgy volt összeállítva, hogy az bennem elindítson útjára egy folyamatot.

Lélekterv kontra Ego terv

Hatalmas élmény volt számomra, amikor a lélek felvállalásáról hallotam, hogy leszületésünk előtt megtervezzük az Életünket. Ez egy olyan információ volt nekem, amit első pillanatban tudtam, hogy így van. Nem kérdőjeleztem meg, nem akartam, hogy bárki bebizonyítsa, hogy így van, nem kerestem tudományos háttér infókat, csak, hogy biztos legyek benne. Még nagyobb élmény volt és az nem csak nekem, hanem még a gyermekemnek is, amikor egy hölgy ismerősöm közölte, hogy azért választott a gyermekem engem Édesanyjának, mert én tudom a legjobban, legtökéletesebben biztosítani azt a háttért, amire szüksége van az életfeladata elvégzésére. Kérte a gyermekemet, hogy mindig kérjen tőlem bátran segítséget és hallgasson rám, mert a megérzéseimen keresztül nagyon jó útmutatást tudok adni. Ezzel többnyire így vagyunk, mi anyák, hogy tudjuk, hogy vannak megérzéseink, azt is tudjuk, hogy jó az, ha hallgatnak ránk a gyerekeink, és mégis legtöbbször bonyodalmakban ütközünk, mikor a gyermekeink köszönik, nem kérnek a mi segítségünkből.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert jó időben, jó helyen hangzott el ez a mondat, a gyermekem is nagyon befogadó volt...rám nézett és mosolyogva mondta, hogy " igen, mindig úgy szokott történni, ahogy anya megérezte." Ennek hatására gyakran hallgat rám és gyakran kér tőlem tanácsot...mindig a végső döntést egyedül hozza meg, de fontos neki a véleményem, a megérzésem.

Fejlett képzelőerőmnek köszönhetően, sok könyv olvasása alatt, láttam magam előtt, ahogy a lélek megtervezi a következő életét. Amint írtam is, nekem ez teljesen természetes, tudom, hogy nem véletlenszerűen születünk meg valahová, valamikor...ezért élethű képet festek a történetről magamnak a képzeletemben. A kérdésem inkább arra teszem fel, hogy ami megtörténik velünk, mindent előre megtervezünk, vagy csak valamennyi része a megtervezettnek?

Tervezés ide vagy oda, születésünkkor megkapjuk  a szabad akarat lehetőségét. Döntéseinktől függ, hogyan haladunk a dolgainkkal. Tudjuk, hogy fontos megérzéseinkre hallgatni minden döntés előtt. Bárhogy döntünk, minden esetben lesz valami következménye. Ha mindent megterveztünk, akkor mégis hogy van szabad akaratunk? Ide írhatom most azt a példát, hogyha egy döntés előtt állunk és az egyik lehetőség figyelembevételénél jobb a megérzésünk mint a másiknál, akkor a jó érzésű lehetőséget választjuk, de, ez lehet, hogy a tervezésnél is jelen volt, hogy azt az utat követjük. A belső hangunk, a megérzésünk segít nekünk emlékezni arra a tervre, amit a lelkünk előkészített. Menetközben, a lelkünk változtathat, felülírhatja az eredeti tervet, amikor már tapasztalatai által halad az úton. A lelkünknek van szabad akarata.

De ahhoz, hogy boldoguljunk a Földön, Egoval rendelkezünk, ami sok mindenben segít. És sok mindenben nem segít. Az  Ego is tervez , ugyanúgy mint a lélek. Az Egoval való tervezést ajánlják is a szakemberek, mert ad egy rendszert az életünkben. Sikereket, célokat tűzünk ki,  lépésről lépésre szeretjük megtervezni az előttünk álló eseményeket. Mi van akkor,ha  nagyon egoközpontú valaki, háttérbe szorítja a megérzéseit, a lélek hangját? Ha eltervez valamit, közben érzése alapján nem azt tenné, de az ego-ja nem engedi, hogy változtasson? Ilyen esetekben jönnek az akadályok, a betegségek, a kényszerleállítások.

A két tervet nagyon egyszerűen összehasonlítva, elég nagy különbséget látok.  Az egyensúlyt meglehet találni a kettőközt, ha tudatosan és megérzéseinket figyelembe véve éljük az életünket, ami persze elég nagy kihívás. A lélek tapasztalatok által fejlődik, különböző történésekben megélt érzéseken keresztül. Legtöbbször jó lenne megúszni bizonyos eseményeket, szeretnénk túllenni rajta, de például amíg a türelmet, a kitartást nem tanuljuk meg, addig visszatérnek a hasonló életesemények, amikor a türelmünk van próbára téve. Az alkalmazkodáskészség, a segítőkészség, a feltétel nélküli szeretet, a gondoskodás, az együttérzés stb. megtanulása mind szerepelhet a lélektervben. Az Ego tervben nem ezek kerülnek előtérben. A szakmaválasztásnál, a párkapcsolatnál (rangon aluli, iskolai végzettség stb.), anyagi javak megszerzésénél az Ego elviheti rossz irányba az életünket akkor, ha nem hallgatunk a megérzésünkre, az ösztönünkre. Az Ego tervben inkább a gyűjtögetés, a mindenáron előrehaladás, mindenkin átgázolás és az érzések nélküli kapcsolatok kapnak nagyobb hangsúlyt. A két terv külön-külön nem kielégítő többségünknek...de ötvözve a kettőt, élhetünk egy kiegyensúlyozott életet.

Megismerni magunkat...de hogyan?

Számtalanszor beszélünk az önismeret fontosságáról. Különböző tréningeket is szerveznek, tanfolyamokat, ahol ígéretet tesznek, hogy amikor vége lesz az adott képzésnek, magasszintű önismerettel fogunk rendelkezni. Sokat gondolkoztam, hogyan is tudunk eljutni, ahhoz a pontig, amikor kijelenthetjük, hogy ismerjük magunkat. Van egyáltalán az a pont? Vagy idő végezetig rajta vagyunk egy úton, ahol folyamatosan ismerkedünk magunkkal. Ezeken a képzéseken felkészítést kaphatunk, hogyan figyeljünk magunkra, hogyan feszegessük határainkat és arra, hogy fontos az őszinteség magunkkal szemben. Én személy szerint soha nem vettem részt ilyen önismereti képzésen, nem is készülök rá, viszont sok ismerősöm már volt és az ők visszajelzéseiket hallgattam végig.

Nekem az önismeret egy része arról szól, hogy megfogalmazom magamban, mélyen mit gondolok arról, hogy ki vagyok, mi célom van a születésemmel, megfogalmazom a belső vágyamat. Mivel hiszek abban, hogy mindenki egyedi céllal érkezett a Földre, mindenki egyedi és pótolhatatlan, két ember nem tud egy azonos munkát ugyanúgy elvégezni, ezért fontos, hogy mi magunk legyünk tisztában valamennyire mi az erősségünk. Ha tudjuk, hogy mi az, akkor bátran beszéljünk róla. Először magunknak. Ha jönnek a megtanult, jól ismert  lebeszélő gondolatok, amik akadályoznak, amik hátráltatnak, amik el akarják hitetni velünk, hogy rosszul érezzük, hogy miben vagyunk jók, azokat cseréljük le bíztató, motiváló, önelfogadó gondolatokra. Ha már magunkkal jól átbeszéltük, akkor jöhet a környezetünk. A környezetünkkel óvatosan bánjunk.

Nem véletlen, hogy kik a szüleink. Az sem véletlen, ki a társunk, kik a testvéreink, gyermekeink, barátaink, munkatársaink. Az is mindenkire, saját magára van bízva kinek a véleményére hallgat. Akik feltétel nélkül szeretnek, ők többnyire a szüleink. A szülők elfogultak általában a gyerekeikkel, ezért nem mindig őszintén mondják el egy negatívabb tulajdonságainkat.De, ha felhatalmazzuk őket, megígérjük, hogy nem sértődünk meg, bármi legyen is az amit hallunk, inkább elgondolkodunk rajta, akkor elindulunk egy önismereti képzésen. Amikor elhangzik egy vélemény, még, ha nagyon nem értünk vele egyet, nagyon sérti az Egónkat, akkor is érdemes elfogadni és őszintén szembenézni az elhangzottakkal. Ha nem ezt érzékelné, tapasztalná a megkérdezett Rólunk, akkor nem azt mondta volna. Az lehet, hogy mi nem úgy szeretnénk közölni, nem azt szeretnénk mutatni magunkból, de a másik fél attól láthatja úgy. Meggyőzhetjük az ellenkezőről, de akkor miért kérdeztük meg, ha nem fogadjuk el.

A gyerekek a szülőkkel már kritikusabbak és nagyon őszinték. Ez mindig így volt, és így is lesz. Az más kérdés, hogy volt-e, van-e lehetőségük, hogy kritikusak, őszinték legyenek? Mivel járt, jár az őszinteségük? Ezt nem boncolgatom, mindenkire rábízom a választ.

Minden családnak van szokása, elvárása, amik generációról generációra folytatódik, kisebb nagyobb átalakítással. Ha egy gyermek nem is mondhatja ki a véleményét, attól megfogalmazza magában és mivel megfogalmazza, az már létezik a gondolatában. Néha előbukkan egy - egy szó, mondat, véleményt alkot, akaratától függetlenül...csak, úgy kicsúszik a száján, ami után megijed és fél a következményektől. De ez is rajtunk, szűlőkön múlik, hogyan irányítsuk ezt a folyamatot. Ha leordítjuk a gyermekünket, pofátlannak, visszaszájalósnak nevezzük, akkor egyértelmű, hogy félelem marad benne és arra a következtetésre jut, hogy nem szabad őszintének lenni. Ha megkérjük, hogy attól, hogy harag van benne a viselkedésünk miatt, vagy, ha azt látja, hogy igazságtalanok vagyunk, akkor tiszteletteljesen is értésünkre lehet adni, nem lesz következménye, maximum egy-két percig rosszul esik, hogy ilyen véleménye van rólunk, de elfogadjuk és figyelni fogunk magunkra. Így megtanulja a gyermek, hogy akit szeretünk, bátran lehetünk vele őszinte, bármit megtudunk beszélni és még tanulunk is belőle. Nem hiába mondják, hogy a gyermekeink a legnagyobb tanítóink.

Saját tapasztalatom az, ha humorral tudjuk kezelni a kialakult helyzetet és elfogadjuk, attól, hogy felnőttek vagyunk, a gyerekre sokszor érdemes hallgatni.  Hatalmazzuk fel, hogy időnként hangosan alkosson rólunk véleményt.

A gyermekem, amikor ötödik osztályos volt, Anyák napjára kapott egy feladatot az osztállyal együtt, hogy az Édesanyjukat mindenki jellemezze öt mondattal. Nagyon izgultam, hogy mit írhatott az én gyermekem, kíváncsi is voltam és féltem is. De mitől félhettem? Az őszinteségétől? Hogy mit szól a többi Anyuka, hogy milyennek lát engem a gyermekem? Az igazság az, hogy meghatározta az önismeretem, az akkor elhangzottak. Mivel a gyermekemtől származott, ezért tudtam, hogy igaz minden állítása. Többek között közte volt az is, hogy nagyon segítőkész vagyok...ez jól esett, hogy már a kiskorú gyermekem is felfigyelt erre és fontos tulajdonságomnak tartja. Ami vicces volt, de mégis megjegyeztem, az az volt, hogy akkor tetszem neki, ha nem sminkelem magam. Ez annyira igaz, hogy amikor egy éves volt, készültünk egy esküvőre a férjemmel, kisminkeltem magam és amikor meglátott a gyermekem, elkezdett sírni. Akkor még sírással tudta kifejezni nemtetszését. A jellemzésem után még annyira sem festettem magam, mint előtte. Pedig nem mondhatom, hogy nagyon sminkpárti lettem volna valaha is. Ha mégis ráveszem magam egy szemkihúzásra, mindig eszembe jut, hogy a természetességem a legjobb.

Egy másik alkalom, a másik gyermekemmel...Anyák napjára kérdésekre kellett válaszolniuk a gyermekeknek, hogy ők, hogy látják Édesanyjukat. Az egyik kérdésre a válasz mély nyomokat hagyott bennem sokáig. A kérdés úgy hangzott, hogy mit szeret anya a legjobban csinálni? Az én gyermekem azt válaszolta, hogy pihenni. Az első reakcióm az volt, hogy tiltakozom,persze csak magamban...haragot is éreztem, hogy írhat ilyent rólam a gyermekem, mikor mindennapom arról szól, hogy a családommal törődöm, velük foglalkozom, sokat dolgozom, alig jut időm pihenni. Hazafelé jövet megkérdeztem, hogy miért írta ezt, de igazából nem is akartam hallani a választ, mert igazságtalannak éreztem. Végig azon pörgött az agyam, hogy nem igaz, hogy nem látja, mennyire fontosak nekem, hogy körülöttük minden jó legyen, hogy magammal, a pihenéssel alig törődöm. Pár év múlva, amikor nosztalgiáztunk, előkerültek a régi emlékek a fiókból, kezembe került ez a kis iromány is. Újból megkérdeztem, már nyitottabb voltam a válaszra, a gyermekem is érettebben tudta elmagyarázni az akkor leírtakat. A válasza az volt, hogy feltűnt neki, hogy időnként vágyakozással beszéltem a pihenésről és amikor végre sikerült akár már fél órát napközben pihennem, nagyon hálás voltam és sokszor megismételtem hangosan, de jó volt egy kicsit pihenni. Ez neki úgy jött le, hogy biztosan azért beszélek így arról a pihenésről, mert azt szeretem a legjobban csinálni. Egy gyermeknek nem az jön le abból, ha az Édesanyja éjjel-nappal körülötte van, hogy az a legjobb időtöltése...az természetes, hogy értük megteszünk mindent. Akkor értettem meg, hogy igaza van, az ő szemszögéből így látott engem.

Folyamatos visszajelzést kérek magamról, főleg a gyerekeimtől...ezt csak ajánlani tudom mindenkinek. Legyünk nyitottak és kíváncsiak...sokat tanulunk általuk magunkról.

 

 

 

 

Történetek a gondolatról

Több éve történt...Az egyik ismerősöm felhívott telefonon és megkérdezte, hogy van a szemem. Ágyban feküdtem éppen és vártam, hogy a férjem megérkezzen a gyógyszertárból a szemcseppel, amit aznap írt fel a doktornő . Kötőhártya gyulladásom volt. A kérdése hallatán az jutott eszembe, hogy nem szép a férjemtől, hogy én várom, hogy mihamarabb hazaérjen a cseppel, erre ő elmegy meglátogatni az ismerősünket. Úgy gondoltam azért tudja az illető, hogy baj van a szememmel, mert a férjem elmondta. Válasz helyett, hogy hogy van a szemem,  kértem, hogy küldje a férjem haza. Meglepetésemre, mondta, hogy egy hónapja nem találkozott a férjemmel, és most sincs náluk. Közben haza is érkezett, és Ő is megerősítette, hogy csak a gyógyszertárban volt. Értetlenkedtem egy darabig, hogy akkor honnan tudja a szemem problémáját, mire az ismerősöm folytatta a következő kérdésével, hogy műkődik az új tévénk, aminek a márkája "S" betűvel kezdődik. Újabb sokkhatás ért, mert két nappal előtte vásároltunk egy Sony tévét, amiről megint csak nem tudhatott. A férjemre gyanúsan néztem, hogy tényleg nem találkoztak? Láttam az arcán, hogy Ő is meglepődött, hogy a tévé felől érdeklődik az ismerősünk és rázta a fejét, hogy tényleg nem találkoztak.Nem érti honnan tud róla. Az  ismerősöm nevetett a beszélgetésünk alatt, főleg azon, hogy érezte mennyire meglepődtem a hallottakon, és azzal köszöntünk el egymástól, hogy nemsokára meglátogat és folytatjuk.

Amikor találkoztunk, magyarázatot kértem a fent leírtakra. Mosolygott...és mondta, hogy gondoljak egy számra. Legyintettem egyet, hogy persze...ezt én is ismerem...adjak hozzá kettőt stb...de ahogy ezt mondtam közben a hármas számra gondoltam. Nagyon  gyorsan rávágta, hogy a hármasra gondolok. Újból meglepődtem...és rájöttem, hogy ez nem az a játék, amit én is ismerek. Kíváncsi voltam, ha gondolok még egy számra, azt ugyan kitalálja-e...gondoltam a négyesre és már mondta is, hogy négy. Ekkor egy kicsit viccesen,de megkértem, hogy menjen haza, mert félelmetes amit művel.

Amikor megkérdeztem, hogyan találja ki a gondolatomat, hogyan tud rám hangolódni, annyit mondott, hogy én egy nyitottabb személyiség vagyok, közel engedem magamhoz az embereket. Könnyen lehet a gondolataimban kutakodni, és még sok energiát sem veszít azzal, hogy kitalálja mire gondolok. A férjem nehezebb eset volt neki, azt mondta, hogy sok energiát veszítene, ha ráhangolódna, mert zártabbak a gondolatai, nehezebben lehet hozzáférni.

Sokszor előfordult már a huszonhárom év alatt, hogy még mielőtt a férjem megszólal, kimondom hangosan azt amire gondol. Vagy amikor mesélne valamiről, már az elején tudom miről akar és mit. Ez fordítva is így van. A férjem is sokszor tudja mire gondolok. De ez valamiért természetes. Ő a férjem, nagyon ismerjük  egymást és egymás gondolatát is.

Említettem az egyik bejegyzésemben, hogy pár éve, amióta egyre mélyebben foglalkozom az önismerettel, a lélekkel, az élet értelmére való válaszok keresésével...ha rájövök valamire, vagy igenlő választ kapok, ami helyes, vagy csak hallok valamiről, ami szintén igaznak bizonyul...libabőrös leszek, néha csak a karom, időnként nagyon durván, tetőtől talpig. Ekkor tudom, hogy biztos , hogy úgy van, ahogy gondolom. Visszaigazolást kapok a megérzésemtől.

Egyik nap a barátnőmmel egy helyen tartózkodtunk, végeztük külön-külön a dolgunkat, egymástól kb. két méter távolságra. Egyszer megszólalt a barátnőm, hogy mesélnie kell nekem valamit, mert rájött egy érdekességre. Ránéztem, hogy kíváncsian várom mire jött rá, és ahogy folytatta, hogy szerinte ez nagyon igaz, abban a pillanatban, libabőrös lettem, pedig még el sem mesélte, csak gondolt rá. Ő is hasonló visszajelzést kap az igaz válaszokra, mint én. Még mindig nem tudtam, hogy mire gondolt, közelebb mentem hozzá és ahogy közeledtem egyre erőteljesebben éreztem a gondolata erősségét, sűrűbb lett a levegő köztünk...ezt másképpen nem tudom kifejezni...egyre libabőrősebb lettem. Azt már tudtam, hogy amire rájött az igaz, azt még nem, hogy mi is az. Elmesélte mire gondolt...a jövőben fog kiderülni, hogy mennyire igaz...hogy tényleg jó visszajelzést kaptunk-e.

Arról, hogy a gondolatnak milyen hatalmas ereje van, hogy a gondolatnak teremtő ereje van...nap mint nap olvashatunk. Amikor megtapasztaljuk, az csodálatos érzés, főleg, ha ez annyira intenzíven történik, mint ahogy nekem már jó néhányszor megadatott.

Tudom, hogy a gondolataink határozzák meg érzéseinket. Hogy naponta több tízezer gondolatunk van, amik közül csak néhány más mint az előző napi.A gondolat minősége nagyon fontos, mert meghatározza az Életünket, az egészségünket, a fejlődésünket. De honnan kezdődik egy gondolat? Hogy lehet megszámolni, hogy hány gondolatunk van naponta?  Bízom benne, hogy valamikor választ kapok ezekre a kérdésekre is...addig gyűjtögetem az élményeket és figyelek a gondolatok karbantartására.

A lélek a lényeg?

"Vigyázz magadra! Vigyázz a lelkedre!"-így köszönt el tőlem egyik nap egy jó barátom. "Mert tudod...a lélek a lényeg!"-folytatta. A lélek?-kérdeztem vissza. Hát igen!

Szoktam mondani én is, hogy bennünk a lélek a főszereplő. Minden Vele kezdődik. Mindent Ő irányít. Ha már főszereplő, Életünk irányítója, akkor nagyon fontos, hogy vigyázzunk Rá. De úgy gondolom senki nem bántja szándékosan, senki nem akar Neki rosszat. Akkor mégis miért nem vesszük időnként komolyabban? Olyan mintha tudnánk, hogy fontos vigyázni Rá és mégis teszünk ellene olyan dolgokat, ami végül azt a végeredményt adja, mintha nem lenne fontos nekünk.

Gyakran tapasztalom, hogy azok akik nehézségben vannak, akár betegségben szenvednek, hisznek abban, hogy a lelkükkel is kell foglalkozni. De az, hogy kell foglakozni, az annyit jelent a többségnek, hogy jó lenne ha egyszer arra is sor kerülne. Majd egyszer.Ha ráér. Addig amíg nem egyértelműen érezzük, hogy a lelkünk a főszereplő, hogy Tőle függ egy csomó minden az Életünkben, addig nem nagyon várható, hogy változás áll be...változás jobb irányba.

Test-lélek-szellem szinten működünk.

A testünkre tudunk vigyázni...ápoljuk, karbantartjuk, edzük, öltöztetjük, szépítgetjük, odafigyelünk a táplálkozásra...ha jelzést kapunk, hogy éhesek vagyunk, akkor eszünk, iszunk. Olyan mintha ez egyértelműbb lenne. A testünkkel való kapcsolatunk látszik kívülről. És szeretjük, ha kívülről úgy tűnik, hogy minden rendben van.

A lelkünk nem látható. Legalábbis nem az a jellemző, hogy többségünk látja. Ezért úgy gondoljuk, hogy akkor úgy jó minden, ahogy van. Nem fontos rendszeresen ápolni, úgy mint a testünket. Titokban lehet tartani állapotát. Igen, egy darabig.

Érdemes szem előtt tartani azt, hogy a lelkiállapotunk időnként látható az arcunkon, a bőrünkön..érezhető a leheleten, a bőrünkön. A lélek beszélni is tud. Átvitt értelemben...mert nem hangokat ad ki, hanem tüneteket produkál. Felhívja a figyelmünket sok mindenre. A lélek néha kiált. Testünk ezt fájdalommal jelzi.

A szellemünk szintén edzhető azáltal, ha megtanulunk a szellemi törvények szerint élni. Ha szellemünket fejlesztjük, akkor a lélek ezért hálás, amit a szívünkön keresztül érzések formájában  megtapasztalhatunk. Meghalljuk a belső hangunkat, választ kaphatunk kérdéseinkre.

Amikor megszűnt a munkahelyem és bátorkodtam egy új irányt venni az Életemben, megfogadtam, hogy figyelem a lelkem üzeneteit. Tudom, hogy a lelkem, a szellemem sokkal bölcsebb nálam...és tudom, hogy jelzéseket küld a testemen keresztül, ha valamit nem jól csinálok. Három hónap elteltével, szomorú napokkal a hátam mögött, elkezdtek náthához hasonló tünetek jelentkezni. Rögtön tudtam, hogy ez annak a jele, hogy hagytam magam mélységekben merülni, hagytam magam, hogy kilátástalannak érezzem a helyzetemet. Először arra gondoltam, hogy megengedhetem magamnak, hogy szomorú legyek, mégis csak egy komoly változás van az Életemben, nehogy már mindig pozitívan álljak mindenhez...Én is ember vagyok. Utána viszont rájöttem, hogy nem a pozitív vagy negatív hozzáállásommal volt a probléma, hanem az önsajnálattal. Sajnáltam magam, hogy nem úgy akart összeállni a munkám, ahogy szerettem volna. Arra volt szükségem, hogy eljussak az igazsághoz, hagyjak fel az önsajnálattal...mert senki nem kényszerített arra, hogy változtassak irányt, hogy új dolgokal kezdjek el foglalkozni. Saját döntésem volt, időt adva magamnak, amit kihasználok arra, hogy összeállítsam azt a feladatkört, amiben lelkesen tudom működtetni a tudásomat. Rájöttem, hogy addig, amíg elvárásom van, hogyan alakuljon a folyamat, addig folyton csalódok, sikertelenséget érzek.Amint elkezdtem erősíteni magamban, hogy hiszem, hogy összeáll valahogy...nem is biztos, hogy már tudnom kellene, hogyan...hogy hagyom a folyamatot...megszűntek a tünetek gyógyszerek nélkül.

Érdemes vigyázni a lelkünkre...ép testben, ép lélek lakik.Ép lélekkel minőségibb Életet élhetünk.

 

 

 

Hit, türelem, kitartás

Légy türelmes...minden jó lesz...sikerülni fog...meglátod,összejön...és ezekhez hasonló bíztató szavak sokasága kering körülöttem nap mint nap. Az az érdekes, hogy tudom, hogy összejön. Érzem is, hogy sikerülni fog...De mikor? Hogy lehet türelemmel várni arra amire már annyira vágysz és annyira magadénak érzed, mintha már benne is lennél? Igaz, most már türelmesebb vagyok, legalábbis úgy gondolom...tavasszal sokkal nehezebb volt. Nálam a hit segít abban, hogy türelmesen kivárjam azt az időt, amikor összeérnek a dolgok, amikor működőképessé válik a tervem. Hiszem, hogy össze fog jönni az a valami, amiben működtetni tudom mindazt a lelkesedést, azt a tudást, tapasztalatot, ami bennem van...miközben egyik jobb dolog történik a másik után...ezért vagyok valamennyire türelmes. Már amennyire tőlem telik. Mindennapi gondolataimmal erősítem magamban a kitartást...azt, hogy nem adom fel. Rengeteg visszajelzést kapok, hogy amit gondolok, amit megosztok azokkal, akik hozzámfordulnak, működik.

Többször eszembe jutott már az is, hogy milyen jó lenne, ha egyszerűbben tudnám összeállítani az új tervemet.Ha hamarabb ismertté válnék. Amikor elképzelem mindazt amit elszeretnék érni, felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis miért nem egyszerűbb az elindulásom, a váltásom, miért nem történik gyorsabban minden körülöttem. Mit kell nekem ebből megtanulnom? Hát azt, amit ebben a folyamatban a legnehezebb: a türelmet. El szoktam beszélgetni magammal, hogy a lelkem jól megtervezte ezt az életemet, valószínű nagyon megbíztam annak idején abban, hogy  végig tudom csinálni ezt a  nehéz átmeneti időszakot.

Mindannyian csak olyan nehézségbe kerülünk, amit végig is tudunk csinálni. Ez számomra megnyugtató és el is fogadom a választásomat, nem akarok ellene fordulni. Azt is tudom, hogy a nehéz időszakokra tervezünk magunknak enyhítő körülményeket, amik lehetőségek formájában jelentkeznek. Ezek azok a lehetőségek, amiket nem szívesen választunk, de mégis érezzük, hogy dolgunk van vele. Azért nem választjuk szívesen, mert nem azt szeretnénk csinálni, az nincs benne abban a csomagban, amivel foglalkozni szeretnénk. Néha megjelennek emberek is ebben az időszakban, akikkel nem töltjük szívesen az időnket.

Mivel ezek  a lehetőségek,  kapcsolatok nem véletlenszerűek...igaz, hogy legszívesebben némelyiknek hátat fordítanék...időnként megállok, mély levegőt veszek...arra gondolok, hogy átmeneti, nem végleges...amikor véget ér a dolgom velük, eltűnnek az életemből. Addig figyelek, tanulok és bíztatom magam.

Tudom, hogyha feladnám a célomat, a tervemet a nehézség miatt, akkor megbánnám és biztos vagyok abban, hogy előbb utóbb újra elém tenné az Élet a változtatást, az irányváltást, de akkor nehezebb formában. Inkább erősítem magamban a hitet, a türelmet, a kitartást.

A múlt ellenség vagy jó barát?

Mostanában több minden kavarog a fejemben és legtöbbször rajta kapom magam, hogy a múlttal kapcsolatosak a gondolataim. Tervezem a jövőm és mégis visszahúz a múlt. Amikor párbeszédet folytatok magammal, felteszem a kérdést, hogy amikor a múlt újra felbukkan, azért jön, hogy tudatosan elengedjem vagy azért jön, mert még mindig dolgom van az akkor történtekkel. A kérdésre a választ magunk tudjuk csak megadni, ezért egyértelmű, hogy nem valaki fog nekem erre választ adni, hanem saját magam. Ha az érzéseimre figyelek, akkor a választ megtaláltam...és innentől kezdve bonyolódik a helyzet. Tudom a választ, és fáj, mert zűrzavart okoz, mert erőszakos...követelőző. Olyan mintha nem szeretném, hogy azt megtegyem. A ragaszkodás sokkal erőteljesebb...félek a hiányérzéstől, hogy már nem fog hozzámtartozni...pedig az emlék már az enyém, csak tovább kell lépnem. A válasz az elengedés...már megint az elengedés. Volt néhányszor dolgom már az elengedéssel. Mindenkinek van dolga ezzel.

Amikor azt gondoltam, hogy összeszedetten, kihasználva a lehetőségeimet haladok előre...találkoztam egy régi ismerősömmel, aki egy újabb lehetőséget felkínálva elültetett egy mély gondolatot a fejembe. Ez a lehetőség más volt mint az összes addigi. Ez olyan volt, mintha hazahívtak volna...még egy kicsit lehessek az otthonomban, közel a családomhoz. Ezt az érzést adta ez a lehetőség. Ez is a múltamhoz tartozik. Hogy mit kellett volna tegyek, azt nem tudtam rögtön, hogy elfogadjam vagy nemet mondjak. Érzés szerint rögtön egy nagy igen jött bentről, később megkérdőjeleztem magam, hogy tényleg ezt akarom? Jött a következő gondolat...mi van akkor, ha ez egy próbatétel volt, hogy el tudtam-e engedni, amire már nincs szükségem. Mi van akkor, ha ez egy teszt volt, hogy készen állok-e már az új történések befogadására. De az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha még dolgom van abban, a régi megszokott környezetben...néhány emberrel.

Az első nap, visszatérni egy régi, jól ismert környezetbe...álomszerű volt. Mintha nem velem történt volna az egész. Már kora reggel érdekesen indult a napom...olyan érzés volt régi dolgozókkal találkozni, mintha jó barátokkal találkoztam volna. Történt egy olyan valami, amit most nem oszthatok meg...egy annyit viszont igen, hogy szintén köze van a múlthoz...néhányan mondanák, hogy véletlen egybeesés történt...de néhányan azt mondjuk, hogy nem véletlen , hogy az történt. A történés felhívta a figyelmemet valamire. A történésnek üzenete van számomra, amit majd egyszer jobban kibontok, hogy érthetőbb legyek. Most egyelőre ebből annyi a lényeg, hogy mostanában egyre erőteljesebben megmutatkozik a múltam...viharszerűen. Olvastam, hogy az új eljövetelét mindig mennydörgés, vihar előzi meg...A viharban minden elpusztul, amire már nincs szükség ahhoz, hogy az új elindulhasson.

Ezek után elutazni egy olyan helyre, ahol szintén előjön a múltbéli emlék...mi az, ha nem próbatétel, hogy hol tartok. Hogy érzem magam azzal az emlékkel? Fájdalmas? Borzasztó?Elviselhetetlen? Visszahúzó? Esetleg már feldogozott? Túl vagyok a történéseken? Szembesültem azzal, hogy nem dolgoztam fel az emlék fájó részét...de azzal is szembesültem, hogy itt az ideje, hogy megfogalmazzam magamnak mindazt ami nem engedi, hogy előrelépjek...megfogalmaztam magamnak, hogy mit jelentene, ha elengedném azt ami már nem épít, hanem visszahúz.

A múlt tud ellenség, de tud jó barát is lenni. Amíg ellenségként kezeljük, addig tanít...amikor már jó barátunk, akkor támogat...ekkor már hálát is tudunk a megtörténtekért érezni.

 

Nehéz? Félelmetes?...vagy csak úgy élem meg?

Néha nem tudom eldönteni, hogy az az időszak, amiben benne vagyok az tényleg nehéz, vagy csak én élem meg nehezen. Amikor elemzem magamban, hogyan állnak a dolgaim, hogyan állok az érzéseimmel, elég változó mindenre a válaszom. Húszonöt éven keresztül benne lenni egy rendszerben, egy biztonságot jelentő rendszerben, ami arról szólt, hogy a munkádat megfelelően végezd el, további dolgod nincs...ebből kilépve, mindent megszakítva félelmetes tud lenni. Vagy ezt is én élem meg félelmetesnek? Nem tudom. Néha úgy gondolom, hogy félelmetes, néha meg úgy gondolom, hogy kihívás és jó érzéssel tölt el, hogy eddig tudtam kezelni a helyzetet és bizakodóan nézek a jövőm felé, hogy egyre jobban fogom tudni, mikor mit kell tennem.

Addig, amíg rendszerben dolgoztam, nagyon figyeltem, hogy ne késsek el a munkahelyről, szeretek pontos lenni. Inkább hamarabb érkeztem, mint később. Amióta magam osztom be az időmet, nemrég észrevettem, hogy hiába határozom el, hogy időben indulok a dolgomat elvégezni, ennek ellenére azon kapom magam, hogy rohannom kell, mert valamiért gyakran késésben vagyok. Nem kések el, de nagyon hajszálon múlik. Ahogy tudatosítottam magamban, hogy ezt mióta csinálom, azóta jobban odafigyelek, megpróbálom saját magam egy saját rendszerbe tenni. Kellemes tapasztalatom van azokkal akik eljönnek hozzám beszélgetésre, nagyon pontosan érkeznek. Nem várakoztatnak meg. Ezt is én annak tudom be, hogy én sem szeretek senkit megvárakoztatni...biztos, azért kapom vissza cserébe.

Az ismerősök részéről feltett kérdések, hogy hol tartok, hogy haladok a tervemmel...az is tud félelmet kelteni. De ez rövid ideig tart, mert figyelek arra, hogy ne magyarázkodással válaszoljak, hanem kész tényeket mesélek el. Addig amíg magyarázkodtam, hogy azért így csinálom mert...addig több energiát veszítettem magamtól és elkezdtem bizonytalanságban érezni magam. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan tudom  bárki tudtára adni mikor hol tartok, mikor mit teszek, hogy közben az önértékelésem helyén legyen és amennyire csak lehet, érezzem magam biztonságban.

Amint már írtam, szeretem hasznosan eltölteni az időmet, szeretek sok mindent kipróbálni. Egyidőben egyszerre mindig csak egy munkahelyem volt, nem vállaltam soha másodállást. Az otthonommal, a családommal való törődés mellett mindig voltak olyan ismerősök, barátok, akiknek bármikor szívesen segítettem eddig is, akár hosszasabb telefonbeszélgetésen keresztül. Azokat az órákat is hasznosnak vettem mindig és hasznosnak veszem ezentúl is, amikor segíthetek valakinek. Többször volt olyan gondolatom, már a tavaly is, amikor még csak ötleteltem a terveimen, hogy el tudom képzelni, hogy több mindennel foglalkozzak, a lényeg, hogy emberekkel legyen kapcsolatom...addig amíg teljesen kialakul a végleges feladatom. Akár három négy féle feladatot is vállalnék, ki is gondoltam, hogy kb. melyik lenne az, persze az egyik az egyéni életvezetési tanácsadás. Januárban amikor elkezdtem az ötleteimet már megvalósítás felé terelni, rájöttem, hogy nem lesz egyszerű. Az egyik ok, mert még én sem álltam mindegyikre készen, a másik ok, hogy némelyiknél zárt kapukat találtam. Ekkor jött a következő ötletelés. Pár hónap alatt kiderült, hogy fontos, hogy legyenek ötleteim, de nem biztos, hogy azok fognak megvalósulni, hanem más jön helyettük lehetőségként. Hat hónap csend után jöttek a lehetőségek.

Mivel ezek lehetőségek, ezért ki is használom mindegyiket, mert nem tudhatom még miért kerültek elém. Tudom, hogy nem véletlen egyik sem, annál érdekesebben alakult, mint, hogy csak rámondjam, hogy az. Az egészben az a jó érzés, hogy többféle dolgot csinálok, emberekkel van kapcsolatom, közben ismertetem magam...divatosan kifejezve...menedzselem magam.

 

Valaminek a vége...valaminek a kezdete...

Nagyon sokat lehet hallani arról, hogy megtörtént a korszakváltás. Ez nem újdonság, mindig történik valami, ami más az előzőhöz képest. Több különböző vélemény van a mostani korszakról...azok akik optimisták, ők a jó dolgok történéseire fordítják a figyelmüket...akik pesszimisták, ők inkább a rosszabb irányba való haladást látják a változásban. Ezzel kapcsolatban sincs semmi másképp, mint lenni szokott, mindenkinek joga van ahhoz, amit szeretne gondolni, érzékelni.

2012.12.21....erre a napra jelentették be, hogy valami változás indul. Erről is volt minden amit egy ember kigondolhat...személyesen nekem nagyon tetszett ez a dátum. Már előző évben, amikor még nem figyeltem arra, hogy milyen jelentősségű napnak kiáltották ki ezt a dátumot, már akkor a munkahelyemen a naptárban bekarikáztam, a barátnőmnek megjegyeztem, hogy akkor leszek 40 éves...amúgy is a sok 2-es és 1 -es szimpatikus volt, így leírva. Azóta kiderült, hogy 12 óra 12 perckor születtem. Világvégéről is beszéltek...de erre mindenki csak legyintett, hogy persze világvége. Mindenesetre valaminek a vége lett. De ez nem azt jelenti, hogy már másnap éreztük a változás hatását...inkább azt, hogy már előtte elkezdődött a változás és ez egy folyamat, ami nem csak néhány órát, néhány napot, de még csak nem is néhány évig tart. Ami feltűnő a változásban, az az, hogy változik az emberek tudatossága. Ahogy tudatosabbban kezdünk élni, az befolyásol mindent ami körülvesz minket.

Már az is a változáshoz tartozik, hogy elkezdtünk figyelni a betegségekre. Egyre több olyan könyvhöz, információhoz hozzáférhetünk, ami segítségünkre van a gyógyulásban. Nem elégszünk meg azzal, hogy recepteket váltsunk ki a gyógyszertárban...elkezdünk kutakodni a kiváltó ok után. Régebben is használatban voltak a gyógynövények, a természetgyógyászathoz tartozó különböző gyógyító módszerek, de a kiváltó ok megkeresésével és annak feldolgozásával nem foglalkoztak. Legalábbis nem volt nagyon jellemző. De nem is bonyolították ennyire az emberek az életüket, mint most...egyszerű gondolkodással, egyszerűbb megközelítéssel hamarabb megoldást találtak a nehézségekben. Egymástól mertek segítséget kérni az emberek...megbeszélték a problémáikat. Az utóbbi évtizedekre jellemző elszigetelődés után nagy szükség van arra, hogy újból egymásra találjunk. Újból lássuk meg egymásban a jót, a szépet...vegyük észre, hogy jobban tudunk boldogulni, ha összetartozás van.

Egymás felé vagyunk fordítva. Nem véletlen, hogy egyre több ember foglalkozik a lélekkel, az élet értelmével. Aki még nem foglalkozik ezzel a témával, az is gyorsan kapaszkodót lát abban, ha valaki elkezd erről a témáról beszélni. Sokan vagyunk akik arra születtünk le, hogy segítsünk embertársainknak, hogy tudatukat, világszemléletüket tudják szélesebbre tárni. Az sem véletlen, hogy sok olyan információ birtokában lehetünk, amelyek hosszú időn keresztül csak néhány kiválasztottnak volt lehetséges. Ez is azért van, hogy minél többen jussunk el a felismerésekig. Olyan felismerésekig, mint például, hogy valaki rájön mi az ő életfeladata. Utána tudatosan arra koncentrál, hogy azt a legjobban működtesse. Közben jól érzi magát és tudja, hogy minden az ő érdekében történik. Amint már említettem az egyik írásomban, én már gyermekkoromban is tudtam, hogy nem ennyiből áll az életünk, amit most tapasztalunk, sokkal régebbre nyúlik vissza, és sokkal több mindenről szól, mint ahogy a felnőttek gondolják. Sokszor szoktam mondani bizonyos dolgokra, hogy nem csak hiszem, hogy úgy van, hanem tudom. Hogy honnan azt nem tudom megmondani, csak ez egy érzés, hogy tudom. Ez néha könnyebbséget is ad az életemben, de gyakran nehéz. Nehéz, amikor hallok embereket megnyilvánulni bizonyos helyzetekben...amikor látom, hogy egymással hogy viselkednek...amikor csak annyit tudnék mondani, hogy szeresd magadat, mert akkor tudsz szeretni másokat is. Vagy csak annyit mondanék, hogy ne essünk túlzásba...akár viselkedésben, akár kommunikációban...ne használja ki senki a pozicióját...nem attól lesz valaki értékes, hogy épp milyen szerepet játszik egy munkahelyen, hanem attól, hogy mennyire emberséges, mennyire meri felvállalni, hogy ő sem tökéletes.

A korszakváltás a gondolatainkra is hatással van. Már nem segítenek a régi, megszokott gondolatok...szükséges lecserélni. Ehhez is idő kell, hogy merjük lecserélni. A gondolataink határozzák meg az érzéseinket...ha jól érezzük magunkat, akkor jó gondolatok vannak a fejünkben. Ha rosszul érezzük magunkat, akkor váltsunk gondolatot...változtassunk a hozzáállásunkon.

A lélek, mint főszereplő az életünkben, meghatározza az utunkat. Tapasztalni akar. Ha ellene vagyunk annak, amit a lélek szeretne, akkor jönnek az akadályok. Akik ebben a korszakban élünk...az aranykorszaknak nevezett korszakban...fogadjuk el, nem véletlen semmi ami velünk történik...mindannyian nyissunk az új, magasabb cél felé...merjünk szembe nézni a lélek kihívásaival és tegyünk egy lépést abba az irányba, hogy megértsük mi a dolgunk. Magunkért és egymásért.